előfizetésem
Hírlevél
Nincs itthon 19-20. századi múzeumi tárlat, amelyben ne lenne ott a műkereskedőnő keze
Eleni Korani a magyar művészeti szcéna megkerülhetetlen alakja, nélküle és férje nélkül nem nyílik hazai vonatkozású kiállítás sem itthon, sem külföldön. Naphegyi villájukban beszélgettünk vele műkereskedelemről, a művészet iránti szerelemről, a bizalom fontosságáról a szakmájukban és a festmények mögött rejtőző személyes kapcsolatokról.
A egész világ egyszerre döbbent meg, mikor október közepén a párizsi Louvre múzeumban megtörtént az elmúlt évtizedek legmerészebb műkincsrablása. A betörők mindössze hét perc alatt vittek el nyolc, hozzávetőleg 34 milliárd forint értékű ékszert: Napóleon ajándék nyakláncát Mária Lujza osztrák főhercegnének, Hortenzia holland királyné tiaráját és fülbevalóit és Eugénia császárné gyémántdíszeit. Az ékszerek között van egy tiara is, egy 212 gyönggyel és kétezer gyémánttal díszített ékszer, melynek magyar vonatkozásai is vannak: Széchenyi István ükunokája, a „punk hercegnőként” ismert Gloria von Thurn und Taxis is viselte az esküvőjén.
Bár a Louvre-ügy most az egész világot lázban tartja, nekünk, magyaroknak sem idegenek a műkincsrablások. 1982-ben a Szépművészeti Múzeumból tűnt el két Tintoretto-mű, két Tiepolo-festmény, Raffaello Esterházy Madonna, Pietro Bembo kardinális ifjúkori képmása, és egy Giorgionénak tulajdonított önarckép. A rablók a múzeum felújításhoz használt állványokon jutottak be, késsel vágták ki a keretből a festményeket, a rendőrség csak hónapokkal később találta meg őket.
A párizsi Louvre műkincsrablása egy apropó volt, hogy beszélgessünk Eleni Koranival, aki nemcsak Magyarország, hanem a nemzetközi műkereskedelem egyik legizgalmasabb alakja. Megkerülhetetlen szereplője a művészeti szcénának, aki nélkül nem nyílik magyar vonatkozású haza vagy nemzetközi kiállítás, a műkincspiac mozgatója.
Szerinte az alkalom szüli a tolvajt, vagyis a párizsi múzeum hiányos biztonsági rendszere tette lehetővé a műtárgyak ellopását. Reális esetben teljesen logikátlannak tűnik múzeumból rabolt műtárgyat értékesíteni a piacon “eladhatatlan, kivéve, ha ékszerekről beszélünk, melyek akár parányi darabokra szedve is pénzre válthatóak.” - kommentálja Eleni az esetet. “Az, aki értékes műtárgyat tulajdonol, úgy feküdjön le aludni, hogy tudja milyen kockázatot vállal, ha nem megfelelő a védelem és biztosítás. Én például ismerek olyan gyűjtőt, aki nem biztosítja a gyűjteményét, sem amikor otthon van, sem amikor szállítják.”
„Szeretnénk megmutatni, hogy a nők milyen fontos szerepet játszanak a kortárs művészetben” - interjú Szipőcs Krisztinával, a Ludwig Múzeum kurátorával
Szenvedély, logika, intelligencia
Bámulatos részleteken akadhat meg a szemem, miközben körbevezet otthonukban. Eleniről eszembe jut Enola Holmes regény- és filmbeli karaktere (ő Sherlock Holmes húga), aki a logikájával, memóriájával, intelligenciájával, szabadszelleműségével és szenvedélyével járja a saját útját és nem ismer lehetetlent. A naphegyi villában találkozunk, ami egykor Raoul Wallenberg svéd építész és diplomata tulajdonában volt, de ezt a történetet még kutatja Eleni.
Ahova csak pillantok, a huszadik századi magyar és európai képző- és iparművészet kézzelfogható lenyomata látható, Rippl-Rónai, Josef Hoffmann - de felsorolni biztonsági okokból nem fogjuk. A műtárgyak mögött egy kivételes szenvedély és kultúramentő misszió bontakozik ki. Osztrák férjével, Ernst René Wastllal együtt Magyarország egyik vezető galériájának a tulajdonosai. Az is izgalmas, hogy egy repülőgépen találkoztak Görögország felé, a sors kegyes keze sorsolta őket egymás mellé, és három hónap múlva már Ernst megkérte Eleni kezét. Ennek immár 30 éve.
„A tárgyak nem hazudnak”
Ez volt Eleni TED-előadásának címe 2020-ban. Ahogy most a villában ülünk és kávézunk, az asztalon megpillantok egy gyönyörű, fényes felületű sárgás, kékes-zöldes plakettet, rajta egy rókával. Azonnal ráismerek, hogy a színpadon ezt tartotta a kezében, mintha kapaszkodna bele. Úgy beszélt akkor erről az apró 15x15 cm-es műtárgyról, mint aki előtt egy film pereg.
„Elmondhatom, hogy ez az a technika, amellyel tengernyi szecessziós műtárgy készült, rengeteg nemzetközi múzeum gyűjteményében megtalálható. Tehát bárki, aki elmegy a tengerentúlra, biztos lehet benne, hogy a 20. századi szekcióban a szecessziónál Zsolnay műtárgyat fog találni a Tiffany és a Gallé vázák szomszédságában. Na de mikor és hova is készült ez a tárgy?
1911-ben a Torinói Világkiállítás magyar pavilonja döbbenetes volt, talán a legemlékezetesebb pavilonként vonult be a világkiállítások történetébe. Minden egyes díszítmény a magyar ősi mondavilágot idézte. Ahogy beléptünk a bejáraton, ebből a tárgyból több száz, ezernyi plakett volt körbe és körbe. Rendkívüli az eszmei értéke, hiszen láthatjuk, hogy Magyarország történetének egy kulturális szelete.”
A TED-előadáson bemutatott tárgy szimbolikus jelentőséggel bírt, jól szemléltette azt az összművészeti törekvést, ahogyan Eleni és férje, Ernst tekintenek a művészeti kiteljesedésre. Az évek folyamán a magyar képző- és iparművészek remekeivel gazdagították gyűjteményüket, elfelejtett alkotókat újra visszahoztak a köztudatba. Eleni és Ernst gyűjteménye a legnagyobbak közé tartozik. „Hiszem hogy a tudást meg kell osztani. Közgyűjtemények művészettörténészei számos esetben kérnek fel minket szakérteni, ha a XX. század első felének műtrágyairól van szó.”
Eleni Korani számára a design nem forma vagy divat, hanem teremtés. „Reményi Évával például együtt álmodtunk ékszereket. Hiszem, hogy inspiráció voltam Éva számára.” A történet ugyanígy indult Nagy Adrienn-nel a Rienn X Eleni kollekció esetében is. „Egy teljes sorozatot együtt csináltuk. Adrienn hozott köveket, én pedig elkezdtem őket rakosgatni, mint a puzzle-t. Ő lett a kivitelező, én meg a látványvilág megálmodója. Mintha megrajzoltam volna a gondolatot, ő pedig életre keltette.”
A műkereskedő szereti, ha valami organikus. „A Rienn-kollekció kicsit olyan lett, mint a természet: burjánzó ágak, apró színes üveggyöngyök, mint virágok a végeken.” A Reményi Évával közös munka más hangulatot hordozott: „Mondtam neki, hogy szeretem a trébelt, kalapált felületet, azt, ami ütött, élt, nem steril. És ne csak arany legyen, hanem ezüst is. Az olyan... görög.” Az együttműködések mögött mindig személyes találkozások állnak. Eleni emlékszik, amikor először látta a tervező ékszereit a Ludwig Múzeum egyik fashion week hétvégéjén.
„Talán 2017 tavaszán lehetett. Sétálgattam a szünetben, amikor egy stand előtt megálltam. Gondosan kiállítva szép kis fülbevalók, kis nyakláncok, gyűrűk feküdtek ott, de nem mozdítottak meg. Aztán megláttam hátul egy óriási tallérokból készült nyakéket. Éva azt mondta, nem eladó, mert mesterdarab. Mondtam neki: engem pont az ragad meg, amiben látom a művészi nagyságot, akaratot, kiteljesedést. Karakteres legyen. És akkor ezzel elindult köztünk valami.” Büszkén mosolyogva mesél tovább. „Elkezdtem hordani mindkét tervező darabjait a hétköznapokban, eseményeken vagy a médiában. Gyakran ajándékoztam barátnőimnek és ügyfeleimnek is. Ahogy teltek az évek, gyakran azonosítottak ennek a két magyar tervezőnek a kollekcióival. Büszke vagyok rá, hogy sokan általam ismerték meg ezt a két márkát.”
Munkácsy Mihály – A vizuális élmény mestere: Hogyan lett az árva asztalosinasból nemzetközi hírű művész?
A műtárgypiac már rég a tőzsdére lépett
„Állsz egy szobában, és egy tárgyat tartasz a kezedben. Nézed, összpontosítasz, gondolkodsz. Próbálod előhívni mindazt az információt és tudást, amit addig megtanultál, vagy amivel találkoztál. Vajon mikori lehet ez? Egyáltalán mi ez? És igazi vagy hamis? Mennyit ér? Meg akarom venni, és ha igen, mennyiért szeretném megvenni? Meg akarom szerezni? Mi a cél? Mindez nagyon gyorsan cikázik az ember gondolataiban, és bármit válaszol, annak szakmainak és hitelesnek kell lennie.” - ez is a TED-en hangzik el.
Eleni Korani a klasszikus művészet szerelmese - a 20. század első felének festészete az ő igazi terepe, a századforduló mesterei, a háborúk és újrakezdések korszaka az, ami igazán inspirálja. Azért a korszakért dolgozik, amelyben a magyar művészet annyi törést, titkot és felfedezést hordoz. Ennek következményeként számos hazai alkotó neve kikopott a nemzetközi köztudatból, másokat pedig, akik külföldön éltek és alkottak, idegen zászló alá soroltak. Így lett Victor Vasarely „francia” művész, és László Fülöp neve is angolos formában, Philip de Lászlóként íródott be a művészettörténetbe.
Ezt a cikket a Subscribe with Google jóvoltából olvashatod díjmentesen december 7-éig!
Számára a művészettörténet nem múltidézés, hanem identitáskérdés.
Hisz benne, hogy csak akkor érthetjük meg önmagunkat, ha tudjuk, kik voltunk. Ez a hit teszi a munkáját hivatássá, olyanná, amelynek nincsenek határai: nincs munkaidő, nincs hétvége, csak éjjel is lobogó kíváncsiság és szenvedély. Az Ernst Galéria több évtizedes munkája révén a honi műkereskedelmi piac egyik legbefolyásosabb szereplőjévé vált.
2005-ben egy chicagói árverésen bukkant fel egy száz éve lappangó Rippl-Rónai mű. Eleniék rekordösszegért vásárolták meg a magyar festészet ikonikus művét, a Kalitkás nő I.-et (590 ezer dollárért, akkor 130 millió forintért), a hír a világsajtót is bejárta. Miután hazahozták, a Magyar Nemzeti Galéria külön kiállítást szentelt a varázslatos műnek, de az akkori törvények nem voltak kedvezőek, így nyugat-európai tulajdonba került. Végül 2023-ban sikerült végleg hazatérnie a képnek.
De pozícionálták a magyar művészetet a világ egyik vezető múzeumába is: a párizsi Musée d’Orsay általuk gazdagodott egy Rippl-Rónai-alkotással, a Menetelő francia katonák (1914) című festménnyel, mely azóta az állandó kiállításon látható. Hozzájuk fűződik egy másik mérföldkő is. Tihanyi Lajos Pont St. Michel (1908) c. műve a magyar fauvizmus kiemelkedő alkotásának rekordáron (2017-ben 264 millió forintért) történt megvásárlása paradigmaváltást hozott a magyar műkincspiacon.
„Ez nemcsak egy árverési siker volt, hanem egy korszakhatár. Egy döntés kellett hozzá, bátorság, hit és felismerés. Mert minden műtárgy, amit gyűjtünk, üzenet arról, kik vagyunk és hogyan látjuk a világot. Nem csak díszek vagy trófeák, hanem generációkon átívelő történeteink nyomai.” Korani nem csupán tárgyakat, hanem bizalmat is épít. És mint nő, a karrierje csúcsán, tudja, milyen nehéz ez az út. A bizalomhoz szakmai hitelességen, megbecsülésen, korrektségen és lojalitáson keresztül vezet az út. Ez egy folyamatos munka. Nincsen végállomás, csak állandó szolgálat.
„Szerencsés vagyok, mert támogató férjem van, Ernst mindenben mellettem áll. A nagy döntéseket és célokat együtt határozzuk meg, de mindketten a saját területünkön munkálkodunk. Az én terepem a gyűjteményépítés és múzeumi kiállítások, utóbbiakban mint kurátor és szervező veszek részt.” Sokan nem tudják, hány kiállítás mögött áll valójában Eleni és az Ernst Galéria. „Ma már nincs 19-20. századi múzeumi tárlat, amelyhez ne lenne közünk. A múzeum shopban pedig sokszor annak a festmények a plakátját, hűtőmágnesét, egyéb termékét vásárolják a látogatók amelyet mi kölcsönöztünk.”
A nemrégen zárt Az élet művészete (Szecessziós plakátművészet és tárgykultúra Magyarországon) és Czimra Gyula életmű kiállításra is kölcsönöztek. A Nemzeti Galériában most nyíló Tihanyi Lajos emlékkiállítás egy tucatnyi képe a közvetítésük által érkezik, de a jövőre a Magyar Nemzeti Galériában nyíló Dolce Vita kiállítást és a párizsi Petit Palace-ban nyíló Ferenczy Károly kiállítást is segítik művekkel. „Mindeközben pedig gőzerővel készülök három általam kurált tárlatra. Kettő Erdélyben nyílik majd, egy pedig ősszel Budapesten”.
Eleni szerint a műkereskedelem világa nem csupán tudást, hanem alázatot, munkabírást, fegyelmet, empátiát és diszkréciót is kíván. Gyűjteményeket épít és gondoz, de számára ezek nem csupán befektetések, hanem bizalmi kapcsolatok is. „A művészet érték, befektetés is, üzlet is, de ennél sokkal több. A XXI.. században mindent eldobhatónak hiszünk, tárgyakat, kapcsolatokat, embereket. Én ezzel szemben azt gondolom, hogy a művészet az utolsó biztos pont. Nem cserélhető le. Nem kérdőjelezhető meg. A műtárgy nemcsak szép, hanem állandó, és ha jól figyelünk, megtanít arra is, kik vagyunk valójában.”
A kubizmus egyik első magyar képviselője volt férjével a tragikus sorsú Dénes Valéria, akinek legdrágább képe 107 évig lappangott, majd 110 millió forintért kelt el
A ház, amelynek története Wallenberghez vezetett
A beszélgetés során újabb történet bontakozik ki. „Egy külföldi ügyfelünknek kerestem egy kúriát, melyben egy magánmúzeumot szerettünk volna kialakítani. Ekkor találtuk meg ezt a naphegyi villát. Végül a múzeum nem valósult meg, de a villa a miénk lett” – meséli. A házon egy név szerepelt: Kocsis Tibor építtette Gell Sidy úrhölgy számára 1942-ben. Mindkét név téves volt, ilyen nevű építész nem létezett és a Sidy nevű hölgy sem hangzott pestiesen. Eleniék mindent megpróbáltak kideríteni a házról, és egy rejtélyes történet kezdett kirajzolódni, melyben minden információ megtévesztő volt.
Egy 1945-ös dokumentumban azt jegyezték fel, hogy a villa bombatalálatot kapott és lakhatatlanná vált. Ez azonban aligha felel meg a valóságnak: „ a restaurálás elején, lebontottuk az épületet egészen a téglákig, semmi nyomát nem találtuk sérülésnek. Nemhogy bomba, még egyetlen lövedéket sem kapott a ház.” A nyomozás egy svéd oldalra vezette Elenit, amely szerint a ház Raoul Wallenberghez kapcsolódott. „A címünk mellett ez állt: R.W. hiding place.” Hivatalos iratokban soha nem szerepelt, hogy itt lakott volna, de Eleni végül egy könyvben találta meg a döntő bizonyítékot.
„Amikor megláttam a címet dokumentálva a szövegben, sikítottam. Onnantól tudtuk: ez a ház tényleg Wallenberghez kötődik.” Ez egy 1945 után íródott könyv volt. Lévai Jenő újságíró határozta el, hogy megírja mindazt, amit a svéd diplomata Budapesten tett a zsidó közösségért, és interjúkat készített azokkal, akik személyesen ismerték. A könyv ritkaságnak számít, szamizdat formában terjedt, alig néhány példány maradt fenn, de végül sikerült megszerezniük.
„Lévai több helyen is megemlíti benne a mi házunkat. Az egyik különösen megható, már több helyen el is meséltem: hogyan adott életet egy zsidó tisztviselő felesége gyermekének ebben a házban 1944. november 4-én reggel, irtózatos ágyútűz közepette”. A történet szerint a szülést a János Kórház korábbi szülész-főorvosa, az üldözött dr. Kende Béla vezette volna le a Tigris utcai svéd konzulátuson, de amikor Wallenberg erről értesült, felajánlotta a saját otthonát, néhány háznyira onnan. A villa emeletén megszületett a kislány, akinek Wallenberg lett a keresztapja, és két rokon után Máriának keresztelték. A kimerült orvosnak a diplomata a saját szobáját ajánlotta fel az éjszakára.
A Hazafias Népfront és az Országos Béketanács később itt rendezkedett be – talán nem véletlenül. „Vártak visszatérő emberekre, információra. Talán ez mentette meg a villát – nem szabdalták fel, nem lett belőle „lakótelep”. Mi pedig igyekszünk visszaadni neki a méltóságát.”
Nagybánya, három hónap alatt
Eleni elmúlt két évének egyik legnagyobb kulturális vállalkozása volt a Nagybányai remekművek magángyűjteményekből című vándorkiállítás. A tárlat a Közép-Európai Örökség Program támogatásával valósult meg. A nagyszabású kiállítás felvonultatta a nagybányai festőiskola kiemelkedő alkotóit, többek között Ferenczy Károly, Iványi-Grünwald Béla, Perlrott-Csaba Vilmos, Czóbel Béla és Ziffer Sándor főműveit.
„A Közép-európai Épített Örökség Megőrző Alapítvány keresett meg egy nagybányai kiállítás tervével. Korábban nem érkezett Magyarországról múzeumi szintű tárlat a nagybányai Szépművészeti Múzeumba. Kevés idő volt a szervezésre, de megcsináltam. Őrült tempóban, egy két éves múzeumi szervezést lerövidítettem alig néhány hónapra. A nagybányai múzeumigazgató először azt mondta, ez lehetetlen. Azt feleltem: akkor annál inkább.” A kiállítás főműveket vonultatott fel magángyűjteményekből, Baán László, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg, és három hónap helyett egy évig tartott.
„Nem gondoltam, mennyire megható lesz. Hogy ott, ahol ma már csak öt százaléknyi magyar ajkú ember él, a falakon újra magyar festők képei függnek. Megdobbant Nagybánya szíve, így nevezték el a helyiek a tárlatot. Ez több, mint kiállítás – ez visszatérés volt.” A tárlat végül Marosvásárhelyre, majd Szabadkára utazott, minden állomáson új anyaggal bővült. „Kevesebb mint egy év alatt három teljesen új tárlatot raktam össze. Kétszáz képet mozgattunk, biztosítottunk, engedélyeztettünk, dokumentáltunk. Miközben a galéria működött, mentek az aukciók, az építészeti munkák.”
„A műkereskedelem nem a Facebookról működik” – mondja határozottan. „Ez a világ még mindig élő kapcsolatokon áll. A bizalom, amit húsz év alatt felépítesz, egy pillanat alatt el tud veszni. De ez a szakma ettől gyönyörű. Egy gyűjtő nem vásárol tőled, ha nem érzi, hogy te is hiszel abban, amit mutatsz neki.” És végül visszatérünk ahhoz, amiről az egész beszélgetés szól: a szenvedélyhez. „Ez nem hobbi, ez életforma. A művészet iránti szerelem olyan, mint a légzés. Egyszer csak ott van, és többé nem tudod abbahagyni. És amikor beleszeretsz egy festménybe – onnantól a világot is másképp látod.”
