A viktoriánus Anglia szupermodelljének arcát te is ismered, de még csak nem is tudsz róla

Mi a közös Lars von Trier Melankóliájának egyik jelenetében és Taylor Swift legutóbbi albumborítójában? Mindkettő ihletője egy különleges nő, Elizabeth Siddal, pontosabban az a 19. századi angol festmény, amelyhez modellt állt. De ki volt a preraffaelita mozgalom kiemelkedő múzsája, aki meghatározta a kor szépségideálját, miközben ő maga is termékeny művész volt?

Lars von Trier Melankólia című filmjének egyik legemlékezetesebb jelenetében Kirsten Dunst alakja lassan lebeg a víz felszínén. Ruhája elnehezül, haja szétterül, a jelenet szinte egy az egyben idézi John Everett Millais Oféliáját, a 19. századi angol festészet egyik legismertebb képét. A festményen szereplő nő Elizabeth Siddal, aki egy nagy, vízzel teli kádban feküdt mozdulatlanul, miközben a festő aprólékos gonddal dolgozott. A kád alá helyezett gyertyák idővel kialudtak, a víz jéghideggé vált, Siddal pedig tüdőgyulladást kapott.

A történet jól dokumentált, mégis sokáig anekdotaként kezelték: mondván,

egy kis szenvedés a művészet oltárán.

Elizabeth Siddal, a lázadó modell

Elizabeth Siddal nem festőnek készült, nem költőnek, és végképp nem múzsának. Kalapossegédként dolgozott, amikor Walter Deverell felfedezte: magas, különös megjelenésű nő volt, nem épp a viktoriánus szépségideál. Ez a másság tette ideálissá egy olyan művészeti mozgalom számára, amely a mitikus, tragikus nőalakokat kereste.

1849–1850 telén Dante Gabriel Rossetti és William Holman Hunt együtt festettek, amikor barátjuk, Walter Howell Deverell berontott a műterembe. Izgatottan jelentette be: „El sem tudjátok képzelni, milyen elképesztően gyönyörű teremtést találtam… Olyan, mint egy királynő, fenségesen magas.” E szavakkal vette kezdetét Elizabeth Siddal valószínűtlen szépségének történelmi pályája. Kezdetben részmunkaidőben dolgozott modellként, hogy saját művészi munkáját finanszírozza, miközben továbbra is a kalaposüzletben maradt, ahol dolgozott évek óta.

Miután Deverell Violaként festette meg őt a Vízkereszt című képén, Holman Hunt is megörökítette az Egy keresztény papot a druidák üldözése elől rejtegető brit család, valamint a Valentin megmenti Sylviát Proteustól című művein. Rossettinek 1850-ben ült először modellt, egyik kevésbé ismert festményéhez, a Rossovestitá-hoz. Rossetti mecénása, John Ruskin szerint kapcsolatuk során Rossetti ezerszeres számban rajzolta és festette a nőt. Modellmunkáján keresztül Lizzie Siddal hozzájárult ahhoz, hogy a szépségről alkotott közvélekedés megváltozzon.

A kubizmus egyik első magyar képviselője volt férjével a tragikus sorsú Dénes Valéria, akinek legdrágább képe 107 évig lappangott, majd 110 millió forintért kelt el

Habár a mai trendek szerint karcsú, törékeny alakját, csontos vonásait és fénylő, rézvörös haját a szépség jeleinek tekintjük, az 1850-es években a túlzott soványság nem számított vonzónak, a vörös hajat pedig egy női újságíró „társadalmi öngyilkosságnak” nevezte. Siddal modellként aratott sikere és az őt ábrázoló festmények népszerűsége mégis átalakította a szépségideált. Puritán öltözködése, a fűző elutasítása, a természetes alak hangsúlyozása széles körben elterjedt.

Laza ruhái, kibontott hajviselete egy új normát hozott divatba: azt, hogy ezek a nők egyenrangú helyet követelnek maguknak a férfiak világában, még ha ezt a gyakorlatban ritkán is engedték meg nekik. Vörös haját és magas, vékony alakját korábban nem tartották vonzónak – egészen addig, amíg a preraffaeliták legfontosabb múzsájává nem vált. Bizonyos értelemben ő volt az első szupermodell:

saját képmásával formálta a kulturális képzeletet.

Néhány éven belül eleget keresett ahhoz, hogy otthagyja a kalaposüzletet és Millais híres Opheliájának modelljeként arca közismertté vált. Más művészek is festeni akarták, ám Dante Gabriel Rossetti – akit ekkor már a szeretőjeként tartottak számon – féltékennyé vált, és megkérte, hogy csak neki üljön modellt, teljesen kisajátította őt. Charles Allston Collins később felidézte, hogy amikor ő is megkérte Siddalt, fagyos elutasítást kapott. Siddal és Rossetti szerelme olyan, mint egy gyötrődő kamaszfilm forgatókönyve: tíz éven át együtt éltek, de a férfi nem volt hajlandó kitűzni az esküvő időpontját. Kapcsolatuk egyszerre volt szerelmi, alkotói és pusztító. Rossetti tanította rajzolni, festeni, költészetre bátorította a nőt, miközben másokkal - köztük Fanny Cornforth-tal - is viszonya volt.

Siddal eközben betegeskedett, depresszióval küzdött, és egyre nagyobb mennyiségben használt laudánumot (az ópium alkoholos oldatát), amely a korszakban legális gyógyszernek számított, különösen „ideges”, „törékeny” nők számára. Eközben a preraffaelita művészeti körök egyik legnagyobb hatású alakjává vált. Rajzolt, festett, verseket írt, fegyelmezett modellként dolgozott, képes volt órákig mozdulatlanul feküdni hideg vízben. Nem volt feminista, de nem is passzív próbababa.