előfizetésem
Hírlevél
A Jimmy Jaguár „nem horrorfilm, ez egy Fliegauf-film”
Két és fél évnyi végtelen kihívás, no-budget körülmények és egy különleges, áldokumentarista film született meg: ez a Jimmy Jaguár, mely mától nézhető a magyar mozikban. A szokatlan bűnügyi történet az 59. Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában egyedüli magyar alkotásként mutatkozott be.
Interjúnkban a rendező, Fliegauf Bence őszintén beszél arról, hogyan formálta a karaktereket a valóság és a mítosz határán egy eltűnt háborús bűnös története, milyen szerepet játszott a pszichoterápia, és miért olyan fontos számára, hogy a nézők saját maguk találják meg az értelmezést ebben az egyedi műben.
Sokat vállaltál, és még többet vállaltál magadra ezzel a filmmel. Mennyi idő alatt készült el?
Két és fél év alatt készült el. Pokoli utazás volt. Remélem, soha többször nem kényszerülök rá, hogy no-budget filmet csináljak, mondom most, miközben persze már most hiányoznak a mini stábos forgatások.
Szerinted a nézők többsége természetfeletti lényként, vagy inkább társadalmi allegóriaként fogja értelmezni a karaktert?
Ez világnézettől függ. Én mindkettőként értelmezem. Hogy mi valóságos, és mi nem az, az megállapodás kérdése, ami lehet manipulatív – például politikai vagy üzleti térben –, vagy élményalapú, mint a vallásos, spirituális emberek körében. Az biztos, hogy hiába látunk mi – te és én – mondjuk egy démont a valóságban, azok, akik minket kívülről néznek, azt gondolják, hogy őrültek vagyunk. A démonok mindig közöttünk vannak. Pontosan ezt mondja el Feldmár András a filmben.
Hogyan formálta Radovan Karadžić bujkálásának története a film erkölcsi dilemmáit?
Karadžić története elképesztő. Elég volt hosszú szakállat növesztenie, vastag lencsés szemüveg mögé bújnia, ócska spirituális dolgokról zagyválnia, és máris elhitték, hogy ő egy népi gyógyító. Természetgyógyászati konferenciákra járt, bizonyos források szerint még Bécsbe is eljutott. Elég nagy fordulat lehetett ez az ő életében, hiszen háborús tömeggyilkos volt, vér tapad a kezeihez. Sok vér. Karadžić szép léleknek élte meg magát, verseket írt – mondjuk ez nem ritka a gonosztevőknél.
Mao Ce-tung verseit például Weöres Sándor fordította magyarra, Hitler Walt Disney-karaktereket rajzolt. A film éppen csak érinti Karadžić ügyét, pedig egy egész epizódot megérne a téma: hogyan tud bujkálni valaki évekig, hány ilyen ember lehet még, mi történhet egy ilyen ember személyiségében?
Tudatosan kerülted a műfaji besorolhatóságot, vagy ez organikusan alakult ki a forgatókönyvírás során?
Öntörvényű film magától alakult, valahogy úgy, mint amikor elindul egy random jammelés a próbateremben, és egyre csak szállnak be a hangszerek, szólamok. Azt hiszem, folyamatzenének hívják az ilyesmit. Jimmy Jaguár végül is tudatfolyam-film.
A filmnek van egy erős áldokumentarista jellege. Milyen konkrét eszközökkel fokoztad a valóságérzetet, és volt-e olyan jelenet, amit emiatt másképp kellett felvenni?
Tartottuk magunkat a dokumentalista formához, talán csak az utolsó fejezetben tértünk némileg tőle. Fontos volt a valóságosság. Szerintem az egyik erénye ennek a filmnek, hogy a szereplők naturalista módon szólalnak meg. Sokat dolgoztunk azon, hogy a megszólalások improvizációnak tűnjenek – végül is ez lényege az áldokumentumfilmeknek.
A szövegeket pontosan megírtátok, vagy a színészek kaptak teret az improvizációra?
Minimális improvizáció volt. Bánki Györggyel volt a legnehezebb: ő könnyedén terelhető, tartja a végszavakat, de kirobbanthatatlan a saját stílusából. Feldmárral sem volt könnyű, de végül is elmondattam vele mindent, amit leírtam. Gulyás Marci állandóan magáévá tette a szöveget, de végig mederben maradt. Ha azt kellett kérdeznie, hogy „hogy rendőri szempontból ez mit jelent”, akkor ő azt kérdezte: „rendőr szakmai szempontból ez mit jelent”.
Balfi Marci alakját mennyire formálta Peer Krisztián személyisége? A jelenléte improvizáción alapult, vagy rendezői instrukciók alapján dolgoztatok vele?
Mindenkivel rendezői instrukciók alapján dolgoztunk. Krisztiánról én valamiért nem tudom levenni a szemem, ha ott van, mindig őt figyelem. Alázatosan dolgozott. Nála az volt a kérdés, hogy a csendjei vannak-e olyan erősek, mint a beszéde. Szerintem még erősebbek is – ami elég meglepő, mert Peer Krisztián szerintem két-három évesen elkezdett beszélni, és azóta abba sem hagyta. Ez az ő trade-markja. Mi elnémítottuk, és kiderült, így is nagyon erős a jelenléte.
Feldmár András és Dr. Bánki György pszichoterapeuták pszichoterapeutákat, Gulyás Márton műsorvezető műsorvezetőt alakít a filmben. Miért kaptak más nevet?
Mert nem saját magukat alakítják, hanem egy fiktív karaktert, akiknek ugyanaz a foglalkozása, mint nekik. Peer Krisztián ugye költő, de Balfi Marcinak hívják a filmben. Ilyesmi.
Ezt a cikket a Subscribe with Google jóvoltából olvashatod díjmentesen december 7-éig!
Miért tartottad fontosnak, hogy saját magad komponáld a zenét és tervezd a látványvilágot?
Ezt huszonöt éve így csinálom, miért pont most változtattam volna meg? A látványtervezés számomra teljesen ösztönös, nem kerül energiába, a zene hosszú-hosszú folyamat, de nagyon élvezem. Ami igazi nagy munka, az az írás és a rendezés – főleg az utóbbi eléggé ki tud meríteni. Szeretem az embereket, de inkább csak úgy messziről. A rendezőnek közel kell mennie. Néha zavarba ejtően közel.
Három generáció, egy szakma - Beszélgetés Mészáros Márta, Enyedi Ildikó és Bucsi Réka rendezőkkel
Nekem úgy tűnik, a film direkt reagál aktuális botrányokra, de a végső igazságszolgáltatást az érintettek lelkiismeretére bízza, és meghagyja a főhős ártatlanságát. Tényleg így gondoltad?
Az utolsó jelenetet fél évvel azelőtt írtam és forgattam le, mielőtt megtörtént volna az az esemény, amire most úgy tűnik, hogy utal. Ebbe sokan beleborzongtunk. Vannak ilyen titokzatos szinkronicitások. A Rengeteg – mindenhol látlak című film első jelenete (Kizlinger Lilla játssza, aki az alakításért Ezüst Medve-díjban részesült) arról szólt, hogy egy gördeszkás lány beüti a fejét a rámpába, és a jövőbe lát. Azt vizionálta, hogy egy pandémia megbénítja, aztán kipusztítja a világot.
Ezt a jelenetet 2018 augusztusában forgattuk, 2020 márciusában jött a COVID. Újra kellett forgatnunk az egészet. Nem tudom, hogyan alakulnak így dolgok. Mondjuk én elég sokat gördeszkáztam, és elég sokszor bevertem a fejem gyerekkoromban. Ki tudja, hogy mennek ezek a dolgok.
Apaként mennyire érint mélyen a sok gyermekbántalmazási ügy, ami mostanában felszínre kerül? Ez mennyire motivált a munka során?
Mint állampolgár fel vagyok háborodva, hogy az intézményrendszeri működésképtelenség és egyéni sunyiságok miatt sanyargatják és molesztálják a gyerekeket. Ez egy olyan téma, amiben – nagyon remélem – konszenzus van a politikai oldalak között. A gyerekek ügye szerintem egy híd lehet a végletekig eltávolodott oldalak között. A hidak szerintem jó dolgok egy szétszakított országban.
Jimmy „terjedését” – a megszállás logikáját – mennyire dolgoztad ki részletesen?
Itt minden nagyon részletesen ki volt dolgozva, csak a no-budget körülmények limitálták, hogy mit tudunk részletesen bemutatni, és mit nem. A Jimmy Jaguárhoz tervezett sorozatot gondosan megtervezett és felépített mozgóképnek szánjuk, writing roomban megírt forgatókönyvek alapján. A most látható Jimmy Jaguár film pedig egy örvénylő, magát állandóan átdefiniáló szerzői film.
Úgy gondolom, hogy olyan színészi alakításokat lehet benne látni – mondjuk a zseniális Major Eriktől kezdve, a Méhes Mariettát megidéző Sólyom Alízon át, a pörgő, több metamorfózison áteső Jakab Juliig –, hogy érdemes belefektetni a nézői energiát. Sok türelem kell ehhez a filmhez, remélem, nem csalódik majd, aki belefektet. Ahogy nemrég mondta egy kolléga: ez nem horrorfilm, ez egy Fliegauf-film.
A film sok mindent nyitva hagy a nézői értelmezésnek – mi volt ezzel a célod?
Ez a film valaminek az eleje. Olyan, mint amikor és ahogyan a mítoszok elindulnak: sötét, kaotikus és kiszámíthatatlan. Ez nem volt tervezve, ez nem volt cél: ez lett. Ez a film saját magát készítette el, sokszor éreztük azt, hogy mi inkább asszisztáltunk a létrejöttéhez. Ha esetleg homályosnak hangzik, amit mondok, az azért van, mert őszintén szólva nem tudom, mi történt velünk ezalatt a két és fél év alatt.
Leginkább egy szellemvasutas kalandhoz tudnám hasonlítani. Vagy valami éjszakai viharhoz, amiben elveszítjük a tájékozódási pontokat, és már nem tehetünk, mint hogy várjuk, hogy vége legyen. Most úgy tűnik, vége lesz. Én már nagyon várom. Izgi volt, szép volt, rettenetes volt – elég volt. Most egy hagyományos nagy mozifilmet szeretnék csinálni, nagy totálokkal, plottwistekkel, karakterfejlődéssel, satöbbi. Rendet akarok.
Hogyan instruáltad a színészeket, hogy egyszerre tudtak realista tónusban játszani, miközben a film misztikus tónusa végig megmaradt?
Ez volt a legnagyobb kihívás. Megérdemelne egy külön interjút. Ahogy mondtam, nem minden teljesen úgy sikerült ebben a filmben, ahogy szerettük volna, de pont a casting és a színészvezetés összejött. Persze én – a hányattatásaim ellenére – elfogult vagyok.
