Halász Rita: „Akkor is éreztem Isten tenyerét, amikor a legmélyebben voltam”
Halász Rita szenvedélyes művészettörténész és író, tehetséges, mint a nap. Erő és gyengédség, humor egyaránt jelen van. Szereti megmutatni magát, mégsem árul el mindent. Érzed, hogy sokat próbált, nem ma kezdte, és volt olyan szakasz is az életében, amire csak annyit mondhatsz: innen szép nyerni. És ő megcsinálta.
Halász Rita négy évvel ezelőtt megjelent első regényével, a Mély levegővel azonnal Margó-díjas lett, a könyv színpadi változatát Pálos Hanna előadásában tavaly szeptember óta játsszák. Vera története letaglózó, én egy éjjel alatt olvastam el, mert egyszerűen nem lehetett letenni. Most pedig szenzációs hír: március 13-án megjelenik franciául, május 27-én pedig New Yorkban angolul is. A francia változatot Szabó Magda Az ajtó című regényének fordítója, Chantal Philippe készítette. Ez az angol fordító, Kris Herbert első fordítása, aki maga is író és Szegeden tanul.
Ha egy első regény Franciaországban és Amerikában is megjelenik, az hatalmas dolog. Gratulálok! Hogyan élted meg a hírt arról, hogy egy francia kiadó megvásárolta a jogokat?
2023 októberében szólt az ügynököm, Sárközy Bence, (a Sárközy és Társa Irodalmi Ügynökség vezetője) hogy úgy néz ki, megvan az első vevő, a francia Bourgois kiadó. Itt olyan szerzők könyvei jelennek meg, mint Toni Morrison, J.R.R. Tolkien, vagy Jón Kalman Stefánsson, akivel így már két kiadóban is együtt vagyunk, hiszen magyarul a Jelenkor kiadó adja ki a műveit. Bármilyen fordításnak nagyon örültem volna, de számomra a francia kitüntetett helyen van.
Csodálatos nyelv, csodálatos irodalom, képzőművészet. Úgy éreztem, hogy nincs ennél nagyobb dolog, hogy Vera történetét Párizsban, sőt egész Franciaországban olvashatják.
Az út azonban nem volt zökkenőmentes, voltak érdeklődők más országokból is, de ezek végül nem valósultak meg.
Sokan érdeklődtek, és az elején ezeknek nagyobb jelentőséget tulajdonítottam, aztán rájöttem, hogy tényleg csak a szerződés számít, akkor kell örülni, amikor már biztos a dolog, így amikor Bence mondta, hogy az amerikaiak is jelentkeztek, igyekeztem nem gondolni rá. De megjött az ajánlat, ott volt egy szívhez szóló levél egy igazi amerikai kiadótól, a Catapulttól. Na, akkor elég boldog voltam.
Kis csavar, hogy este visszaírtam az ügynökségnek, hogy elfogadom az ajánlatot, erre reggel kaptam üzenetet, hogy mások is érdeklődnek, várjunk még pár napot. Ez egy nagy könyvkiadó volt, ami egyrészt sokkal több pénzt jelentett volna, másrészt nem biztos, hogy olyan figyelmet kap a Mély levegő, mint egy kis független kiadónál, amilyen a Catapult. Ott volt a dilemma, ha tényleg kapok még egy ajánlatot, melyiket válasszam.
Beszéltem a fordítómmal meg pár emberrel, akik képben vannak az amerikai könyvpiaccal kapcsolatban. A Catapult felé hajlottam, mert éreztem, hogy szeretik, értik a könyvet, és nagyon lelkesek, de végül szerencsére nem is kellett döntenem, mert nem jött a nagy kiadótól ajánlat. Nagyon hálás vagyok, hogy megtapasztalhatom, hogy milyen amerikaiakkal dolgozni. Elképesztő profik. Ledöbbentem, amikor a megjelenés előtt egy évvel már megvolt a borító és az egész timing.
Puskás Panni: „Az irodalom az egyetlen terep, ahol maximumra járathatom a kontrollmániámat, és ez a világon senkit sem zavar”
A borítókról is beszéljünk. Mindhárom kortárs képzőművészeti alkotás, erős vizuális hatást kelt. Hallottalak már többször kiállításokon tárlatot vezetni, izgalmas előadó vagy, mesélsz a bortóképeidről?
A magyar borítót Féder Márta tervezte, ő talált rá Samantha French amerikai festő képeire. Ezek hiperrealisztikus festmények, nők a víz alatt, a téma jól illett a könyvemhez. Művészettörténetben a hiperreál nem az én világom, én a trecentót szeretem meg az expresszionistákat, de ez meglepően jól működött. A borítón egy fiatal nő látható víz alatt, a nyaka különösen hangsúlyos, már-már zavaró. És ez fontos volt, mert a történetben Verát fojtogatja Péter. Ez a részlet megragadott.
És a buborék, ami a nő orrából jön ki. Amikor a lányom meglátta - tízéves volt akkor - , azt mondta: „Anya, ez gusztustalan”. Na, akkor jó lesz, gondoltam. Megkapó, kék és narancssárga komplementer színek alkotják, vizuálisan működik, mégis van benne egy kis kellemetlenség. Nem tökéletes, és ez fontos volt, mert Vera sem az. Sok olvasót zavar, hogy Vera nem úgy viselkedik, ahogy egy áldozattól elvárnák. Nem tökéletes anya, sok hülyeséget csinál. De az áldozatok sem mindig szelídek, van akaratuk, és sokat hibáznak. Attól még senki nem érdemli meg, hogy bántsák.
Az amerikai verzió megtartotta a témát, nő és víz, de ez egy grafikusabb borító, a cím és a nevem is jó nagybetűvel rajta. Ez furcsa is volt az elején. Graham Dean kortárs képzőművész alkotása. Diagonális kompozíció, a nő épp ugrik a vízbe. Az első változatban sötétkék volt a háttér, nekem tetszett, de a marketingesek szóltak, hogy világosítani kell, mert a sötét kevésbé hívogató. Gondoltad volna?
A franciák inkább a magyar vonalat követték, Reisha Perlmutter, egy fiatal, szintén amerikai és szintén hiperreál művész képét választották. Nő a víz alatt, és itt is megvan a buborék. Nekem nagyon franciás, de nem tudom megmondani, miért.
Az ember azt érzi, hogy meg vagy tartva Isten tenyerén. De közben tudom, hogy rengeteg munka és sok éves küzdelem van abban, ahol most vagy.
Attól még meg vagyok tartva. Isten tenyerét mindig érzem, amikor a legmélyebben voltam, akkor is. A legreménytelenebb pillanatokban is volt egy kis rés, amin keresztül éreztem, hogy ott van. Igazi hit, ami folyamatosan formálódik, és néha viták is vannak a feljebbvalóval. Néha nem értem, hogy mi történik, és miért, de hiszem, hogy ez egy folyamatos párbeszéd, ami mindig segít, néha csupán egy szikra, mindig ott pislákol, még a legnagyobb sötétségben is, máskor egy hatalmas láng, de segít átverekedni magamat a legnehezebb pillanatokon.
Manapság sokan az „univerzum” és az „energia” fogalmát használják, de te inkább Istenről beszélsz. Miért érzed fontosnak ezt kimondani?
Mindkét szót használtam, de mára nem az én szavam egyik sem. Mostanában szeretem kimondani, hogy Isten. A születésnapi kívánságnál is jólesik azt mondani, Isten éltessen. Tényleg éltesse.
Milyen egy kisbabával és két nagylánnyal...? (Na, ezért a kérdésért összehúzná a szemöldökét Tóth Krisztina író, költő, és igaza lenne, szinte hallom a hangját). A férfiakat miért nem kérdezik, hogyan egyeztetik össze az írást és a családi életet?
Jó, de erre most reflektálunk, tehát hogy van ilyen, mert ez azért fontos kérdés. Nekem is nagyon sokat számított, hogy az író barátnőim között volt, akinek egy évvel hamarabb született kisgyereke, mint nekem, láttam, hogy ő hogy csinálja. Igen, gyakran csak a nőktől kérdezik, de most már egyre több férfi is felvállalja, hogy nekik is fontos a család és a munka összeegyeztetése. Persze, sokszor azt érzem, hogy a társadalom valahogy nem azt várja el, hogy egy férfi küzdjön az egyensúlyért.
A családom tudja, hogy az írás számomra éppúgy létkérdés. Anyukám és a nagynéném nagyon sokat segítenek, a férjemmel (Apáti Ádám zenész, dalszerző) pedig igyekszünk mindent közösen csinálni. A kisfiam születése előtt megbeszéltük, hogy az írás és a zene az életünk része marad. Mindketten alkotó emberek vagyunk, támogatjuk egymást, hogy mindketten ki tudjunk teljesedni abban, amit szeretünk.
A férfi íróktól azt tanultad, hogy minden nap írni kell. Hogyan találtad meg a saját ritmusodat?
Esterházy Péter délelőttönként 9 és 12 között mindig dolgozott, állítólag Thomas Mann is, de Nádas Péter is így dolgozik. Nem mindenki tudja ezt megtenni, és ez frusztráló. Találni kellett egy olyan rendszert, ami működik nekem. Tavaly volt az olimpia augusztusban, kánikula is volt, semmit nem tudtam írni. Imádom nézni a sportot, a sportolókat. Beérkezett a célba Gulyás Michelle, fantasztikus versenyzés, öttusa olimpiai bajnok.
Tudtam, hogy milyen nehéz időszakon van túl, hogy nem úgy sikerült a felkészülése, ahogy szerette volna, hogy majdnem lemaradt az olimpiáról. A célban feltette a kezét, ő is sírt, én is sírtam. Olyan vagyok, mint a nagymamám, ő is mindig elsírta magát ilyen helyzetben, mi az öcsémmel meg nevettünk és nem értettük. Legalább tízszer megnéztem azt a célba érkezést. Eldöntöttem, hogy muszáj nekem is felvennem egy fordulatszámot, hogy úgy kell csinálnom, mintha profi sportoló lennék, aki az olimpiára készül.
Most két hónapja felkelek ötkor, még mielőtt a gyerekek felébrednek, így nyugiban tudok írni két órát, és ezen kívül is igyekszem minden szabad percet kihasználni. Ha pár hónapig csinálom, akkor nagyot fogok tudni haladni. Szerettem volna, ha hamarabb jelenik meg a második kötet, de el tudtam engedni. Lett bennem egy rugalmasság. Lehet, hogy nekem öt év lesz, mire kijön a könyv, de nincs bennem görcsösség.
Jó pillanatban ültünk le beszélgetni, mert még írod az új regényedet, még bőven beszélgetsz Fruzsinával, a főszereplőddel. Nemsokára kiderül, ez pontosan mit is jelent. Másképpen működik most az írás, mint a Mély levegőnél?
Az első könyvnél jól ismertem Verát, tudtam, hogy mik történtek vele, de hosszú időbe telt, mire megtaláltam a hangját. Most a második könyvnél ez épp fordítva van. A hang már nagyon régen megvolt, de hogy pontosan ki ez a nő, és hogyan került ebbe a helyzetbe, nem tudtam. Ott ül a fürdőkádban és beszél, ez nagyon jó, de amikor a múltjáról akartam írni, furcsán hangzik, de a papír levetette.
Az történt, hogy ugyan befejeztem valahogy ezt a történetet, megvan a kézirat, leadtam a szerkesztőimnek, de a kérdés még mindig ott volt. Ki ez a nő? Hogyhogy nem tudom, amikor én találtam ki őt? Én vagyok az író és nem ismerem a szereplőmet? Nagyon frusztráló volt, hogy bármit kitaláltam, nem működött.
És hogyan oldottad meg ezt a helyzetet?
A férjem mondta, hogy beszéltessem Fruzsinát. De hogyan? Úgy döntöttem, hogy készítek vele egy életútinterjút. Először nehéz volt, de aztán megjöttek a válaszok, és elkezdtem jobban megérteni őt. Képzeld el, hogy ez egy három napig tartó kérdezz-felelek volt. Leültem, és írtam. Kérdeztem, ő válaszolt. 45 ezer karakter lényegében kifolyt három nap alatt. És közben persze tudtam, hogy én ülök ott, magammal beszélgetek, nem vagyok őrült, de mégis kicsit tudathasadásos állapot volt. De működött, ez a legfontosabb.
Hét éven keresztül minimális dolgokat tudtam csak meg a szereplőm múltjáról, aztán három nap alatt ott volt a komplett élete. Ez egy olyan tapasztalat volt, amit előtte sosem éltem meg.
Puskás Ágota: „Ha nem tanuljuk meg tudatosan használni a közösségi médiát, az inkább falakat húz fel közöttünk, mintsem hidakat épít”
Te már egészen kisgyerek korodban kitaláltad, hogy művészettörténész leszel, anyukád mondta, hogy van ilyen. Ez nem fikció, ennyire mélyen elköteleződtél. A Hermina mező című novelládban meg olvastam a kislányt, aki kimondja, hogy ő szent lesz. Ezt csak azért említem, mert az új regényed főszereplője, Fruzsina, egy szent.
Onnan kezdem, hogy Szent Ritát, az én névadó szentemet, - akire azt mondanánk most, hogy egy bántalmazott nő volt - 12 évesen férjhez adták egy nagyon erőszakos férfihoz. Dél-Olaszországban vagyunk, 1200-as évek, nyilván válásról szó sem volt, Rita nagy szeretete és a sok imádkozás révén ez a férfi megszelídült. Igen ám, de a férfi múltja kísértett, hitelezői agyonverték. Két fia volt Ritának, azok is meghaltak. Kolostorba ment, megkapta a stigmákat a homlokán, Jézus töviskoszorújának a sebe jelent meg rajta.
Gyerekként és Ritaként nagyon szerettem volna én is stigmatizált lenni. Nem gondoltam én ezt át mélyen, csak különleges szerettem volna lenni. Hogy legyen mindig befáslizva a kezem, és az emberek kérdezgessék, mi történt a kezeddel? Azt gondoltam, menő, ha erre nem az a válasz, hogy megvágtam, hanem hogy megkaptam a stigmákat. Nem gondoltam arra, hogy ez fájdalommal, szenvedéssel jár, csak legyen úgy ott, mint egy kis ékszer.
Ha jól sejtem Szent Rita nem Fruzsina, egyelőre azt látom, hogy újra női főhősöd van, és irtó izgalmas karakter.
Ez az emlékem persze, hogy hozzátett ahhoz, hogy ki ez a Fruzsina. Budapesten él, egy lebontásra váró bérházban, valahol a belvárosban, a férje a nászéjszaka után elhagyta. Egy szerelmes nő, aki féltékeny, mert tudja, hogy a férje más nőnél van. Ott a csavar a történetben, hogy az ő férje Jézus. És hozzá beszél végig. Nem őrült. Fruzsina azoknak a főleg középkori női misztikusoknak (Folignói Angéla, Sienai Szent Katalin, Galgani Szent Gemma stb) a kortárs változata, akik beszámoltak az unio misticáról, az istenivel való szent egyesülésről.
Az egyik legismertebb közülük Avilai Szent Teréz. Bernini egyik leghíresebb szobra épp őt ábrázolja extázis közben. Nyílt érzékiség, szinte zavarbaejtő. Bernini úgy nyilatkozott, hogy ez a legszebb mű, ami valaha is kikerült a keze közül. A 19. században aztán problematikussá vált, Jacob Burckhardt, a neves svájci művészettörténész egyenesen úgy vélte, hogy a szobor „az istenség lealacsonyítása”. Érdekeltek nagyon a nők, akik megtapasztalták az extázist, és megpróbálták szavakban kifejezni, hogy milyen volt egyesülni az istenivel.
A beszámolóik alapján mintha igazi orgazmusról számolnának be. Ez persze a profán szűrő, de a könyvem erről szól. Szent és profán találkozásáról. A történetről még annyit érdemes elmondani, hogy Fruzsina nincs egyedül. Ott van mellette Mária és József, Jézus édesanyja és nevelőapja, akik a saját szemszögükből mesélik el az evangéliumot.
Ne gondolkodjunk, hanem írjunk, és meglátjuk, mi lesz belőle - beszélgetés Patkó Ágnes írónővel
Mária Magdolnát szerepelteted?
Túl kézenfekvő lenne, pedig szinte nincsen olyan művészettörténeti előadásom, ahol így vagy úgy, ne említeném meg. De az én apokrif evangéliumban nem Mária Magdolna a központi figura, hanem a Betániai Mária, aki megkente Jézusnak a lábát. Márta és a feltámasztott Lázár testvére. Mária Magdolna is szerepel persze, de csak mint mellékszereplő.
Apropó, visszatérsz művészettörténészként?
Most van egy négy alkalmas sorozatom az Eötvös10-ben, Hol vannak a nők? címmel. Művészettörténet a reneszánsztól a kortársig, csak női alkotók munkáin keresztül. A leírásban egy kérdés szerepel: Meg tudsz nevezni húsz női művészt? Tízet? Na jó, legyen öt. 2004-ben végeztem az ELTE-n, és szerintem nem tudtam volna megnevezni húszat, pedig vannak sokan, méghozzá nagyon izgalmas életművel. Szóval nagyon jó téma és van benne kihívás bőven, sokat tanulok.
Frida Kahlo nevét már mindenki ismeri, de Frida Kahlo csak egy a sok kiváló művész között, itt az ideje, hogy megismerjük a többieket. Hogy ha impresszionizmusról beszélünk, ne csak Mone-t, Pissarót, Renoirt említsük meg, de ne is csak Berthe Morisot és Mary Cassattet, hanem Éva Gonzalest, Anna Anchert, a kanadai Helen McNicollt vagy a finn Elin Gambogit. Georgia O’Keeffe és Tamara de Lempicka neve sokaknak ismerős lehet, de mi a helyzet Leonora Carringtonnal vagy Paula Modersohn Beckerrel.
És akkor még nem beszéltem a nagyszerű kortárs magyar női alkotókról. Az utolsó előadás róluk fog szólni.