előfizetésem
Hírlevél
„Nő vagyok, vicces, és nem kérek elnézést” – Ress Abigél felrobbantja a hazai stand-upot
Ress Abigél a Dumaszínház legújabb generációjának tagja, de fő foglalkozásának a filmezést tartja. A humor mellett casting directorként dolgozik különböző produkciókban, és pontosan tudja, hogy nem a legkönnyebb szakmákba vágott bele. Nőiségről, Z-generációról, a díjakat nyert Háztűznéző című filmjéről beszélgettünk, és arról is, hogy nehezebb-e nőként megtalálni a helyét a stand-uposok között.
A Dumaszínház honlapján úgy szól a bemutatkozásod, hogy „Ress Abigél filmrendezőként végzett az egyetemen, tehát munkanélküli”. Azért ebben a mondatban lehet egy fájdalmas valóság.
Ez így van, számomra a munkanélküliség szinte állandó, mert Magyarországon filmesként mindenki alkalmi munkákból él, reklámokat csinál, mikor mi csurran-cseppen. Sokan elmennek más irányba. Nekem ez a stand-up, de elsősorban továbbra is filmesnek tartom magamat, tény viszont, hogy a filmezésbe az ember csak beleteszi a pénzt, és inkább önmegvalósítás, mint pénzkeresési forma.
A diplomafilm készítésével már belekóstol az ember abba, hogy milyen is ez. Mivel mi az ELTE-n nem kapunk állami támogatást, egy adománygyűjtő stand-up esttel gyűjtöttem pénzt, és a munkát mindenki ingyen tette bele, de azon, hogy a stábot etessem, hogy tudjanak parkolni, és hogy legyenek rendes jelmezek, nem lehetett spórolni – sajnos csak a munkabéren.
Miért választottad mégis ezt?
Gyerekkorom óta van bennem egyfajta közléskényszer, és mindig azt éreztem, hogy nem véletlenül történnek velem a dolgok, hanem azért, mert nekem valahogyan el kell mesélnem őket. Évekig frusztrált, hogy nincs csatorna, ahol ezeket ki tudom vezetni. Színházi dramaturg szerettem volna lenni, de nem vettek fel az SZFE-re, és az ELTE Film- és Színháztudomány alapszakán kezdtem el tanulni. Az egyik tanáromnak köszönhetem a nagy áttörést, mert ő vezetett rá arra, hogy mennyire jó úgy elmesélni a történeteket, hogy az ember jelenetekben gondolkodik.
Ekkor találtam rá a dokumentumfilmre is, ami teljesen más, mint egy fikciós történet készítése, mert először veszed fel a jeleneteket, és utána, a vágásnál íródik meg a történet. A stand-uppal viszont nem kell megvárni, hogy legyen pénz arra, hogy elmondd a történetedet, mert csak kiállsz, és elmondod. Nem halmozódnak bennem a történetek és a jelenetek, és az emberek nevetnek is rajtuk, úgyhogy a stand-up valójában egyfajta terápia számomra.
Drámai, természetes, éteri vagy naiv: te melyik stílusesszenciához tartozol?
A történetmesélés ennyire átilleszthető műfaj, hogy stand-upban is működik?
Teljes mértékben kiegészítik egymást, sőt, sokszor komolyan fontolóra kell vennem, hogy ha van egy jó jelenetem, tékozoljam-e el arra, hogy elmondom, vagy dolgozzam ki, és legyen belőle egy összetettebb, vizuális, hangos, képes valami. Ugyanakkor, mivel nem zárják ki egymást, mind a kettőt meg lehet valósítani, mert mind a két műfaj a megfigyelésen alapszik. Persze fontos a történetalkotás, a dramaturgia és a struktúra is, ráadásul a stand-up alatt lehet tesztelni az anyagot.
A közönség rögtön visszajelez, és az ember annak alapján tudja kanyarítani. Egy szót más helyre rak, és az egész történet máshogy csapódik le. Nyilván egy filmen máshogyan jeleníteném meg, de írás szempontjából nagyon jól kiegészíti egymást a stand-up és a filmezés.
Ha már írás, miért pont stand-up? Nem gondoltál arra, hogy könyvben jelenítsd meg a gondolataidat?
De, csak utánanéztem a könyvkiadásnak, és elment tőle a kedvem. Szerettem volna író lenni, de nemrég visszaolvastam a gimiben elkezdett regényemet, és arra jutottam, hogy jobb, hogy máshogyan alakult az életem. A könyvírás azért sem ideális műfaj nekem, mert rájöttem, hogy számomra nagyon fontos az azonnali visszacsatolás, éppen ezért tökéletes a stand-up, ráadásul a színpadon állni rendkívül addiktív és motiváló.
Nem félsz attól, hogy amit előadsz a színpadon, az filmen már nem érdekli az embereket?
Nem, mert teljesen más a két közönség, vagy ha éppen ugyanaz is, nem azt várják egy filmtől, mint amit egy stand-up-előadáson látnak. Más elmondani egy viccet, és vizuálisan elmesélni ugyanazt, akár dialógok nélkül.
A színpadon általában egyedül vagy, és a saját magad által írt szöveget adod elő, mindent te csinálsz. Egy film esetében ki tudnád adni a kezedből a feladatokat, vagy ott is próbálnál minél több mindent te csinálni?
Pont erről beszélgettünk Rainer-Micsinyei Nórával, hogy filmet kellene készíteni a kudarcba fulladt randijainkról, és rögtön mondtam is, hogy Zomborácz Virágnak kellene rendeznie, mert ő az egyik kedvenc magyar rendezőm és forgatókönyvíróm. Ennek ellenére Nóri rávágta, hogy mivel az én sztorim, és tanultam rendezést, ne adjam oda másnak. Ahogy jobban belementünk az ötletelésbe, rájöttem, hogy nem egyszerű ráosztani valakire saját magamat. Mivel szoktam játszani filmekben és színházban, lehet, hogy bevállalnám, hogy magamat játsszam el, de a randipartnerem vagy épp a barátom szerepét bárkinek ki tudnám adni.
A két foglalkozás, amiről beszélünk, a humoristaság és a filmkészítés inkább férfimunkaként él az emberek fejében. Mi ennek az oka?
Szerintem a férfiak bátrabbak, és kevésbé cenzúrázzák magukat. Számukra kevésbé ciki vagy kellemetlen, amit kimondanak. Ahhoz kell egyfajta gátlástalanság, hogy az ember azt mondja magáról, hogy
én humorista leszek, mert annyira viccesnek gondolom, amit mondok.
Szerintem férfiaknál kevésbé van meg ez a feszengés, míg a nők mindent huszonötször átrágnak, mielőtt kimondanák. Ettől még a nők nem kevésbé viccesek, az én kedvenc humoristáim mind nők, ráadásul a filmkészítés esetében is jó, ha van a stábban nő. A vágóknál például sokkal több a nő, mert jobb megfigyelők, és sokkal érzékenyebbek. Egy-egy rezdülésből ők már elmesélnek egy történetet, mert tudják, hogy mit jelent az az apró mozdulat vagy arcjáték, a férfiak pedig nem biztos, hogy észreveszik.
Mondtad, hogy egy férfi könnyebben kimondja magáról, hogy humorista vagy filmrendező. Te ezeket már ki tudod mondani magadról?
Nem. Azt szoktam használni, hogy feltörekvő humorista vagyok. Ez egy kis szürkezóna, ami jelzi, hogy próbálkozom. Filmrendezőnek sem mondom magamat, inkább a filmkészítő kifejezést használom. Sok mindent lefed, és utal arra, hogy több irányban dolgozom a filmezés terén. Ha azt mondom, hogy filmrendezőnek tanulok, ez is jó, mert megvéd attól, hogy nagyképűnek tűnjek.
A rendmániás generáció tévedett – és most mindenki szorong miatta
Nehezebb nőként érvényesülni akár a filmkészítésben, akár a humorban? Többet kell tenned azért, mert nő vagy?
Úgy érzem, valójában pont, hogy kevesebbet. A stand-up területén kifejezetten szerencse, hogy nő vagyok, mert az aránytalan nemi eloszlás miatt jelenleg több nőt keresnek az új generációkba, mint férfit. Közepesen vicces nőként sokkal könnyebb bekerülni, mint egy határozottan vicces férfiként. Nők között nagyon kicsi a felhozatal, és ha van benned valami eredetiség, akkor már adnak esélyt.
Az, hogy mennyire tudsz bent maradni, viszont rajtad múlik, mert teljesíteni kell, de a belépő szerintem nőként sokkal könnyebb, és a filmezés terén is így van, mert sokkal könnyebben tesznek szívességet, mint a férfiaknak. Nyilván az sem volt hátrány, hogy a szakmában sokan megismerték a dokumentumfilmemet, megnyert két fődíjat, szóval utána már sokkal könnyebben jöttek oda, mert azt gondolták, hogy a következő film is biztosan nagy durranás lesz, és megelőlegeztek felém egyfajta bizalmat.
Ez nem kifejezetten a nőségemnek szólt, de szerintem benne lehet az is, hogy egy kis szerencsétlen, törékeny nőt látnak, akit támogatni kell.
A női humoristáktól máshogyan fogadják ugyanazt a poént? Például a káromkodás meglehetősen alap férfi humoristáknál. Nőknél mi a helyzet a káromkodás terén?
Sokkal rosszabbul veszi a közönség, ha nőként káromkodunk, és sokkal többet is kell teljesítenünk. Sipos Orsi kollégám példáját tudom felhozni, aki nagyon-nagyon jó, mégis nagyon kell reklámozni, mert a közönség máshogy veszi a poénokat, mint egy férfi előadótól tenné. Nő, és innentől kezdve már van egy alapvető ellenszenv. A nők részéről az, hogy szép, és innentől kezdve a riválist látják benne.
Sok férfi pedig azért nem szereti, mert egy olyan nő, akit ők – úgy gondolhatják – nem kaphatnak meg, tehát hátrányos helyzetek sokaságából indul, mert a nézők minden komplexusukat rávetik. Férfiakat sosem szoktak azért utálni, mert jól néznek ki.
Anya, lány, harcos, szerető: Hollywood szerint ennyi a feminizmus – De tényleg jól van ez így?
Rád is ez vár, hogy a riválist, a megszerezhetetlent látják benned?
Engem szerintem nemigen tudnak hová tenni, mert eléggé mást csinálok, mint ami a magyar stand-upban megszokott. Önelemző és reflektív vagyok, és meglehetősen nyersen beszélek a traumáimról és az esendőségemről. Most például a megcsalás témája nagyon érdekel. Magyarországon ez eléggé veszélyes terep, de pont ezért fontos, mert mindenki szégyell ilyenekről beszélni. Ha megmutatom a saját esendőségeimet, az emberek lehet, hogy utálni fognak, de valójában szeretik, ha egy náluk rosszabb valakit nézhetnek, mert ettől saját magukat jobbnak érzik.
Rendkívül érdekes látni, hogy egy-egy ilyen történet mit vált ki az emberekből, mennyire jönnek veled. A magyar közönség húsz–harminc évvel le van maradva, ha humorról van szó. Hajlamos arra, hogy az anyósvicceket várja, és megilletődik, ha valami teljesen mással szembesül. Amerikában a női humoristák nagy része a maszturbálásról és a szexuális igényéről beszél, amit az ottani közönség jószerivel bátornak és bevállalósnak tart. Magyarország még nem áll erre készen, és a közönség is sokkalta kisebb.
Mi a helyzet a női kollégákkal? Ti nem a riválist látjátok egymásban? A Fun Fatale című estetekben kapásból négyen vagytok a színpadon.
A humoristanők hiába csajosak, jóval maszkulinabbak, mint az átlagos nők, és van bennük egyfajta „férfi leszaromság” és temperamentum, úgyhogy én magam nem tekintek rájuk riválisként. Van bennük egy alapvető lazaság, figyelmesség és hatalmas érzelmi intelligencia. Mi nem versenyzünk, hanem az a célunk, hogy jó legyen az este, és ehhez az kell, hogy szeressük egymást, és érdeklődjünk a másik iránt.
Vannak persze kisebb feszültségek, de csak az időbeosztás miatt, mert nem vagyunk túl összeszedett emberek, és sokszor az utolsó pillanatban dobáljuk be az ötleteket, de alapvetően ez a csak nők-felállás sokkal könnyebb nekem, mintha egyszem nőként kellene megszólalnom a férfiak között.
Filmezés, színház, stand-up – sok mindenben kipróbálod magad. Mi a cél?
Leginkább a Z-generációt szeretném bevonni a magyar stand-upba, hogy üljenek be előadásokra. A mai fiatalok leginkább külföldi humoristákat néznek, mert a magyar előadók sok esetben rossz élményeket hagytak bennük. Többre vágynak a kocsmai sztoriknál és az anyósvicceknél, és azt hiszik, hogy minden humorista ilyen, holott nem így van. Sokan sokkal mélyebb témákat dolgoznak fel, és humorosan vizsgálják a társadalmi jelenségeket.
Amikor egyetemi kollégiumokban lépünk fel, mindig látszik, hogy értik a humorunkat, csak jó lenne, ha bátrabban eljönnének az előadásokra. A Dumaszínház közönsége leginkább középkorú vagy idősebb, és ha engem néznek, nem azt kapják, amit várnak, mert számukra teljesen más a szórakozás, mint az én generációm számára. Lenz Mátéval lesz egy podcastünk, ami már a Z-generációnak szól, és ettől reméljük, hogy nyitnak a magyar stand-up felé is, Fehér Boldizsárral pedig ősztől indul a közös estünk.
Offline életre vágynak a Z generációs digitális bennszülöttek?!
A médiában fontos, hogy valamilyen legyél. Te milyen vagy?
Én vagyok a szerencsétlen bölcsész lányka, akinek sosincs pénze és munkája, aki nagyon keresi magát, folyamatosan bevándorlókkal jár, állandó lakhatási problémái vannak, és rengeteg transzgenerációs sanyarúságot cipel.
Ez az én karakterem, az Abigélség.
És kész van már ez az Abigélség, vagy még készül?
Még készül, és a humorban ez kifejezetten előnyös, mert ha tíz éve ugyanarról beszélsz, és nem változik semmiről a véleményed, vagy akár te magad, akkor előbb-utóbb kikopsz. Szerintem kifejezetten jó, hogy nincs kiforrva az, hogy mit gondolok a dolgokról, mert folyamatosan van új anyagom, mindig mindenről mást gondolok, és erre mindig tudok reflektálni is.
Az idősebb humorista-korosztály életkorából adódóan túl van már azon, hogy mindenre rácsodálkozzon, ezért nekik az anyaggyűjtés is nehezebb, én pedig még minden hülyeségbe belemegyek, amit az élet kínál. Épp ezért lesz a következő estünk címe az, hogy „Jó estét, rossz döntések!”. Én tipikusan az a típus vagyok, aki a biztonság kedvéért többször is belelép ugyanabba, csak hogy meggyőződjön arról, hogy rossz döntés volt.
Említetted, hogy a humoristánál sokat számít az intelligencia – legyen az értelmi vagy érzelmi –, és ahogy mondtad, kell egyfajta „leszaromság” is. Ennek fényében tanulható a humoristaság, vagy elég, ha van humorérzéked?
A poénok megírása, a szöveg strukturálása tanulható, de ha nincs hozzá az embernek egy karaktere, akkor nem fog működni az előadás. Hiába mondod el a legjobb viccet, ha nem vagy mellé érdekes. Vannak olyan humoristák, akiknek meg sem kell szólalniuk, elég, ha felmennek a színpadra, és még egy közepes viccen is dőlni lehet a nevetéstől.
A másik oldalon meg vannak tökéletesen összerakott szövegek, de ha az előadó egy semmitmondó karakter, tehet bármit, mert nem fog érdekelni. Van, amit el lehet sajátítani, de erre a pályára alapvetően születni kell, mert kell hozzá olyan adottság, ami nem tanulható. Nem véletlen, hogy valójában a stand-uposok közé nem feltétlenül bekerülni nehéz, hanem bent maradni. Ha az embert megtalálja a közönsége, a világ egyik legjobb szakmája ez!
