előfizetésem
Hírlevél
Tisza Kata új könyve megmutatja, hogy a sebeink nem gyengeségek, hanem bizonyítékok
Ismered azt az érzést, amikor valaki leírja helyetted, amit te sem mertél kimondani? Tisza Kata új könyvében nem finomkodik: szembenéz velünk, és közben segít, hogy mi is szembenézzünk saját magunkkal.
Mindannyian sebekkel élünk, csak idővel mesterien megtanultuk őket elrejteni. Filterek alá, jól eltalált mondatok mögé, gondosan megkomponált életképekbe. Kialakítottuk a saját túlélő díszleteinket, egy jól működő karriert, egy stabilnak tűnő kapcsolatot, egy mosolyt, ami mindig készen áll, amikor a világ felé kell fordulni. És közben lassan elhittük, hogy ha elég meggyőzően játsszuk, talán tényleg minden rendben lesz. De a sebek ettől még nem tűnnek el. Ott vannak a csendekben, amikor senki nem néz.
Ott vannak a pillanatokban, amikor egyedül maradunk a tükörrel, és hirtelen nem tudjuk, ki néz vissza ránk. Ott vannak a mondatokban, amiket soha nem mondtunk ki, a vágyakban, amiket elfojtottunk, és a kapcsolatokban, ahol már régóta csak a megszokás tart össze két idegent. Ezért esik olyan jól, amikor valaki kimondja helyettünk mindazt, amit magunktól nem mertünk. Most ez a valaki Tisza Kata.
A könyv, ami nem hagyja, hogy elbújj
Szeptemberben megjelent új könyve az Intimitás és hasadás nem egyszerűen könyv, hanem szembenézés. Egy olyan világban, ahol mindenki igyekszik tökéletesnek látszani, ő azt választja, hogy meztelenül áll elénk, lélekben, gondolatban, történetben. Nem szégyenkezve, nem magyarázkodva, hanem azzal a bátorsággal, amit csak az ismer, aki már végigment a legmélyebb veszteségeken, és megtanulta: a túlélés nem a fájdalom elkerülésében, hanem annak felvállalásában rejlik.
Tisza Kata nem díszíti fel az emberi létezést, nem keresi a szép szavakat. Nem tesz úgy, mintha a gyógyulásnak lenne gyors megoldása. Inkább lehántja mindazt, ami felesleges, ami szerep és megmutatja, mi marad, ha mindez lehull. A csupasz létezés. Az ember. A seb. És valahol itt kezdődik az intimitás.
Együtt, de mégis külön – intimitás nélkül. Ez lenne az új normális?
Nem a tökéletes testben, nem a harmóniában, nem az összebújásokban, hanem abban a pillanatban, amikor már nem akarunk szebbek, jobbak, elviselhetőbbek lenni. Amikor végre el tudjuk mondani: igen, fáj. Amikor beismerjük: igen, nem tudok kapcsolódni úgy, ahogy szeretnék. Amikor megengedjük, hogy valaki lásson bennünket ott, ahol eddig még mi sem mertünk lenni jelen.
Tisza Kata könyve arról szól, hogy a seb nem gyengeség, hanem bizonyíték.
Arra, hogy éltünk. Hogy szerettünk. Hogy veszítettünk. És hogy van bennünk valami, ami még mindig képes újraszülni magát a törésekből is. „Amikor az intimitás fogalmával már tudatosabban és behatóbban dolgoztam, több olyan élmény is ért, ami ezzel rezonált és megvilágító jelleggel bírt. Egyszerre zajlott bennem a közeli barát hirtelen elvesztésének hosszas és mély gyászfolyamata, egy szakítás hosszas és mély veszteségfeldolgozása, egy mélyebb és rendszerszintű kiábrándulás, a saját, belső fókuszom érzelmi és mentális és fizikai megszilárdulása, valamint egy teljes kapcsolati átrendeződés. Több fronton voltak súlyos felismeréseim, és több megélés is hatott rám terápiás erővel és transzformatívan” – emelte ki könyvében.
A könyv, amit csak olvasol
Az Intimitás és hasadás nem csupán történeteket mesél, hanem folyamatot mutat: ahogy az ember lassan levedli a hamis szerepeket, a megfeleléseket, és eljut oda, ahol már csak az marad, ami igaz. Ez a folyamat inkább kényelmes, mint felszabadító. „Az intimitás tehát ott kezdődik, ahol kimondod az első nemet, és a másik elfogadóan reagál. ha nem mondod ki, miközben érzed, vagy kimondod, de nem fogadják el, nem beszélhetünk intimitásról, csak kényszerről” – magyarázta könyvében az írónő.
Tisza Kata szavai egyszerre fájnak és gyógyítanak. És talán ez a könyv legnagyobb ereje: hogy nem csupán olvassuk, hanem átéljük. Mert miközben az írónő történeteit olvassuk, valahol bennünk is elkezdődik valami: a valódi szembenézés önmagunkkal.
Ughy Szabina: A könyvek tükröt tartanak és segítenek önmagunk mélyebb megértésében
Miért most fontos ez a könyv?
Talán mert mostanra az intimitás lett a legnagyobb hiánycikk. Hiába vagyunk állandóan elérhetők, közben egyre nehezebben kapcsolódunk. Mert megtanultunk kommunikálni, de elfelejtettünk meghallani. És mert egy olyan korban élünk, ahol az őszinteség már nem természetes, hanem bátorság.
Tisza Kata könyve pont ezért ilyen nagyszerű: nem akar tetszeni.
Nem simul bele semmilyen trendbe. Miközben a világ „önismeretet” mantráz, ez a könyv valóban önismeret – a szó legmélyebb, legnyersebb értelmében. Olyan, amit nem lehet gyorsan elolvasni, mert minden fejezet után muszáj egy kicsit megállni, lenyelni a gombócot, egyedül maradni és újragondolni valamit magunkról.
„Az egyedüllétnek van egy igen termékeny aspektusa, amikor a valóság addig ismeretlen zugait tárja fel számunkra, és van persze pontja, ahol destruktívvá, a létezéstől elszigetelővé válik, ezért könnyű félelmetesnek látni és elutasítani az egészet. Azonban minden a differenciáláson múlik, és ahhoz, hogy differenciálhassunk, közel kell mennünk hozzá és meg kell éreznünk a saját bőrünkön, meddig tápláló nekünk és honnan hasítja fel, hol van tehát számunkra az egyedüllét jótékony és káros valósága közti határvonal” – fejtette ki gondolatait az egyedüllétről az írónő.
Minden mondat valahogy belém ragadt
Amikor becsuktam a könyvet, egy ideig csak ültem csendben. Nem azért, mert nem tudtam, mit mondjak róla, hanem mert minden mondat valahogy belém ragadt. Nem volt hová tenni, nem lehetett gyorsan elrendezni, sem kipipálni a „feldolgozott” kategóriában. Olyan érzés volt, mint amikor valaki végre kimondja, amit mi is tudunk, csak eddig nem volt hozzá bátorságunk.
Ha egyszer eljutunk odáig, hogy már nem akarunk megfelelni, nem akarjuk jobbnak mutatni magunkat, csak valóban érezni, akkor talán mi is megértjük, hogy miről beszél ez a könyv. Rólunk szól és mindenkiről, aki valaha próbált szeretni, túlélni, újrakezdeni. És ha szerencsénk van, talán a végén mi is kimondhatjuk: nem maradt bennünk semmi érintetlen – csak az, ami igaz.
