előfizetésem
Hírlevél
Pálfi György: „Azt szeretném, hogy felismerjék: nem vagyunk egyedül a Földön”
Egy tyúk, nyolc madár, egy X-szerkezet: Pálfi György új filmjében a tyúk felfelé ívelő története és az ember lefelé tartó tragédiája egyszerre rajzolódik ki. A rendező az ötlet születéséről, a forgatás technikai kihívásairól és a zene szerepéről is mesélt nekünk.
A Tyúk nem csupán egy újabb állatos történet: a szárnyas nézőpontja groteszk távolságtartással világít rá az emberi viselkedésre, miközben a film a görögországi illegális bevándorlás súlyos kérdéseit is felveti.
Mi volt meg előbb: a sztori maga, vagy a tyúk, mint ötlet?
Egyértelműen a tojás nem a tyúk volt. Valójában az alapötlet az volt, hogy egy tyúkkal, vagy egy tyúk nézőpontjából érdekes lenne elmesélni egy történetet, maga a cselekmény csak később alakult ki. Először megvolt a nézőpont, aztán kerestük hozzá azt a történetet, amelyben ez a nézőpont igazán működni tud.
És miért pont a tyúk? Miért nem macska, kutya vagy liba?
Valami, az ember környezetében létező egységet kerestünk, ahonnan mondhatni békaperspektívából vagy groteszk nézőpontból lehet ránézni mind arra, ami mi vagyunk és amit csinálunk. A tyúk erre ideálisnak tűnt: komikus karakter, a rövid szárnyakkal, két lábon futó, furcsa arcokat vágó burleszk figura. A burleszk - tudjuk - elsősorban a film műfaja volt, és a tyúkkal vissza lehetett hozni ezt a klasszikus, fizikai humorra épülő mozit. Amikor kitaláltuk, nagyon boldogok voltunk és bár állatszereplőről van szó - ami önmagában nem egyszerű - mégis azt éreztem, hogy nagyon könnyű velük dolgozni.
Ismertél korábban tyúkokat?
Igen. Nekem voltak tyúkjaim. Pesti fiúcska voltam, a VI. kerületben, második emeleten laktunk, de a Lehel piacon annyira megtetszettek a kis pelyhes csirkék, hogy sírtam a szüleimnek, vegyenek nekem. A szüleim eleinte ellenkeztek, mondták, hogy a második emeleten, a város közepén ez nem a legjobb ötlet, de én nem hagytam magam: összegyűjtöttem a zsebpénzem, három héttel később visszamentem a Lehel piacra, és megvettem őket.
Hazavittem a két „szörnyeteget”, és a szüleim hagyták, hogy velünk legyenek hetekig; később szépen tyúkká és kakassá fejlődtek. A házunknál akkoriban még nem volt beépítve a tetőtér; volt egy magas udvar, oda jártak ki a többiek a szőnyeget porolni. Én ott tarthattam a tyúkjaimat húsvéttól nyár elejéig, aztán a szüleim találtak valakit vidéken, aki befogadta őket. Szerettem őket, ismertem őket, és ez a személyes tapasztalat komfortossá tett az állatokkal való munkában.
Enyedi Ildikó: „A növények erotikája valóban központi témája a filmnek”
A filmográfiád szempontjából hogyan illeszkedik ez a film a korábbi munkáidhoz? Folytatásnak tekinted, vagy új iránynak?
Szerintem van helye a sorban. A film világlátása és a humora sokban hasonlít az előző munkáimhoz, vannak olyan „ízek”, olyan „fűszerek”, amelyek visszaköszönnek. Ugyanakkor azt is érzem, hogy ez a munka érettebb: korábban mindig megpróbáltam saját magam ellen menni, kipróbálni a határokat, most viszont mintha kevésbé ellenkeznék, és inkább hagynám, hogy a film, maga a felvett anyag jobban megmutassa magát és ez fontos mérföldkő számomra. Én emberként magamon is tapasztalom ugyanezt - a korral az ember belátja: ilyen vagyok, és nem leszek senki más. Ez a fajta önazonosság a filmben is visszaköszön.
Több társadalmi problémát is felvet egyszerre a tyúk szemszögéből. Hogyan találtad meg az egyensúlyt a tyúk mint metafora és a konkrét valóság között?
Ez nehéz kérdés, mert a forgatókönyvírási folyamat lényege éppen az, hogy kitaláljuk, miről akarunk beszélni. A forgatási szakasz arról szól, hogy összegyűjtjük az anyagot. A vágás pedig az a fázis, amikor megpróbálom elfelejteni a forgatókönyvet, és megnézni, hogy ebből az anyagból, amit összegyűjtöttünk, mit tudunk előállítani. Évek munkája van abban, hogy az ember kikísérletezze a harmóniát: azt, hogy mit akartam, mi nem sikerült, mit csináltam, és ebből mit akar az anyag. A balanszokat, a harmóniákat a vágószobában építgetjük nagyon sokáig, míg már néha nem is látom át, mit csinálok - ez egy bonyolult folyamat.
A forgatókönyvnél nálunk az volt az erős alap, hogy ez a nagyon kicsi egység, a tyúk, találkozzon valami olyan nagy dologgal, ami az embert is túlnövi. Mivel Görögországban forgattunk, ott az egyik legégetőbb probléma az illegális bevándorlás az Európai Unióban, és az erre épülő embercsempészet. Fontos volt, hogy legyen egy olyan nagy problémahalmaz, amivel a tyúk konkrétan is találkozhat: be tud ülni egy autóba, el tud menni, és akár befolyásolhatja a történetet - például ráül a ventillátorra…
Tudatosan építettük a szerkezetet: a tyúktörténet felfelé ívelő, egy hollywoodi sikersztori, a tyúk eléri, amit szeretne, happy end, miközben az ember története pedig lefelé tartó, tragikus vonal. Ha a két ívet X-szerkezetbe helyezzük, a középen találkozik a tyúk és az emberi történet - ez csinos, szerkezeti formának tűnt, ezért ezzel mentünk. Az egyik ív fölfelé ívelő, a másik lefelé tragikus, morális döntések mentén, ahogy a régi ógörög drámákban is előfordul.
Hogyan kerültetek Görögországba ezzel a tyúkkal?
Alapvetően úgy, hogy Magyarországon nem csinálhattam filmet, és egyértelmű volt, hogy csak külföldről tudom összeszedni a pénzt. Olyan filmmel akartam előállni, ami önazonos, de amelyhez egy külföldi producer is kedvet kap, és társul szegődik mellénk, hogy összeszedje a finanszírozást. Muhi András producer mutatott be Thanaszisz Karathanosznak, aki egy Németországban élő, görög származású szakember. Ő azt mondta, hogy ha átírjuk a filmet Görögországra, akkor megszerzi a szükséges pénzt - és így mentünk Görögországba.
Sokat gondolkodtam rajta, hogy jó-e, hogy Görögországban játszódik, de rájöttem, hogy jó. Így lehet koncentrálni a lényegre anélkül, hogy a saját fájó problémáinkat élnénk meg, mégis világosan megmutatja a társadalmi helyzet visszásságát és tragikumát. Nem megy annyira mélyre, és ettől tisztább és világosabb lesz - legalábbis itt, Magyarországon. Biztos, hogy ha itthon csinálom meg, nem lett volna ugyanilyen kedves és könnyed; ugyanakkor talán könnyebb lett volna, mert idegen terepen kétszer-háromszor-negyvenszer nehezebb kommunikálni és ellenőrizhetetlenebb a helyzet. Rendezőként el kellett fogadnom a helyi szokásokat és a kultúrát, ami sokkal nehezebbé tette a munkát. Ugyanakkor a tenger jót tett a filmnek, a görög nyelv és a helyi atmoszféra plusz dimenziót adott - a „száműzetésből” kihoztuk a maximumot, azt hiszem.
A színészek hogyan fogadták, hogy tyúkkal kell dolgozniuk?
Kénytelenek voltak elfogadni. Hamar megszokták, hogy amit a tyúk csinál, ahhoz képest kell nekik mozdulniuk, indulniuk, nincs hagyományos „tessék”: szerintem jól vették az akadályt. Beszélgettem a főszereplővel az első vetítés után, és ő imádja. Nagyon meghatódott, akkor nyílt ki előtte a film világa. Egy színész igazából akkor érti meg a filmet, amikor a vásznon látja: hirtelen megérti, miben vett részt. Fontos, hogy mit mond utána.
Voltak olyan jelenetek, amiket a tyúk vagy a tyúkok átrendeztek?
Nem nagyon. Nagyon fegyelmezetten dolgoztak. Ha valamit nem voltak képesek megcsinálni, az általában azért volt, mert túl nagy terepen dolgoztunk. Ha a túl nagy terepen valami veszélyt sejtenek - amit mi nem is látunk - akkor megzavarodnak, ilyenkor nehéz biztosítani a biztonságos környezetet. Voltak olyan jelenetek, például amikor a tyúk egyedül sétált az aszfalton, és mi sem tudtuk kontrollálni a környezetet, mert nem tudtuk, hogyan reagál egy tyúk. De ezeket addig csináltuk, míg végül sikerült, a tyúk nem rendezte át a jelenetet, mi alkalmazkodtunk hozzá.
Egyetlen tyúk volt a főszereplő?
A vásznon egy tyúk látszik, de valójában nyolcan játszottak. Mindegyik másban volt jó: egyik szeretett futni, a másik csipkedni, a harmadik ülni, volt egy, aki ugrálni szeretett - és attól függően, milyen jelenet volt, őket tettük be. A nevelést Halász Árpád állattréner felügyelte, ő figyelte, mire képesek ezek az állatok, és mi az, amit tudnak.
Török-Illyés Orsolya: „Ahhoz, hogy visszataláljak a színészethez, egyszer igazán el kellene tudnom engedni”
A fekete tyúk emberbarát volt?
Nagyon, nagyon! Mielőtt a forgatásra megérkeztek, Halász Árpiéknak van egy speciális nevelési módszerük: a környezetet biztonságossá teszik, az állatokat és az embereket összebarátkoztatják. Ezek az állatok csak jót kaptak az embertől - finom falatokat, simogatást, becézést - és elkezdtek kötődni; úgy viselkedtek az emberek között, mintha egyenrangú partnerek lennének. Amikor a forgatáson 40–50 ember volt jelen, nagyon bátran sétáltak az emberek között.
Nem úgy viselkedtek, mint a falusi udvarban, ahol a tyúk elrohan, mert fél a késtől - ezek érezték a megbecsülést. Volt három kaszkadőrtyúkunk, és voltak vad tyúkok is, amelyek nem kapták meg a nevelést: azok úgy viselkedtek, mint az udvaron a félénk állatok, rohangáltak össze-vissza, mert féltek az embertől, mint ragadozótól.
Nem éreztél kísértést, hogy antropomorfizáld a tyúkot?
De volt. És ezt letiltottuk magunknál. Embereknek készítjük a filmet, és amikor zenét választunk egy szerelmes jelenethez, a nézők kiálthatnak, hogy „antropomorfizálva van a csirke”, de mi a csirkét, az állatot soha nem ruházunk fel emberi tulajdonságokkal. Ez egy határ volt számunkra: a tyúk végig tyúk marad. Biztos nagy volt a kísértés - az könnyebb megoldás lett volna - de mi sosem a könnyebb utat választjuk.
A zene mennyire volt fontos, és hogyan született meg a zenei koncepció?
A zene egyenértékű szereplő lett a tyúkkal. Először ki kellett alakítani a zenei struktúrát, amit Lemhényi Rékával, a vágóval és Ruttkay Zsófival, a forgatókönyvíróval elég jól ki tudtunk alakítani. Jó zenéket szoktunk találni, amikor megérezzük a film hangulatát; még ha nem is a végleges darab, azzal könnyű dolgozni. Ehhez a filmhez azonban sehogy sem találtunk kész darabokat. Sok beszélgetés után arra jutottam, hogy nem zenét kell keresnem, hanem egy megfelelő embert, aki megtalálja a zeneszámokat - olyan embert, mint amikor egy szerepre keresünk színészt.
Eszembe jutott Szőke Szabolcs, aki félig-meddig színházi ember, zenei alkotóművész, nagyon izgalmas munkái vannak, hihetetlen hangszereken játszik virtuóz módon. Elhívtuk egy próbavetítésre, amikor a film még darabokban volt, de már lehetett látni, mi lesz. Ő eljött, végignézte a filmet, megértette, hazament és hozott nekünk 15 saját szerzeményt. Meg kellett bíznom benne, mert azt mondta, addig nem tudja megmutatni, amíg nem vette fel; stúdiót kellett biztosítanunk, zenészeket behívni.
Óriási bizalom kellett ahhoz, hogy azt mondjam: szerintem Szőke Szabolcs az, aki meg tudja írni a film zenéjét. Így is lett. Nem úgy írt filmzenét, hogy ráírja a képre - amikor a tyúk megmozdítja a szárnyát, ott a zene - hanem egy hangulatot értett meg. Ezt a hangulatot Gryllus Ábris elektronikus etűdökkel, fűrészhegedűvel, és más saját készítésű hangszereivel alakította tovább és csatlakozott Susanna Peric, a producer részéről, aki horvát származású, New Yorkban élő zenei rendezőként az egészet a helyére rakta. Egy éven keresztül dolgoztunk együtt, hogy kialakítsuk ezt a zenei világot.
Mit szeretnél, hogy a közönség hazavigyen a filmből?
Azt szeretném, hogy felismerjék: nem vagyunk egyedül a Földön. Nem feltétlenül embercentrikus a világ, figyeljünk a körülöttünk lévő élőlényekre, és fogadjuk el, hogy lehet máshonnan nézni a dolgokat. Mindenképpen azt szeretném, hogy a nézők nyissanak arra, mi van körülöttünk, mert innen nézve is nagyon borzalmas, amit csinálunk, és amerre tartunk. Ha hajlandóak vagyunk más perspektívákat befogadni, a világ sokkal gazdagabb lesz, és talán jobban meglátjuk lényeget, könnyebben megtaláljuk, elfogadjuk a boldogságot.
