előfizetésem
Hírlevél
Török-Illyés Orsolya: „Ahhoz, hogy visszataláljak a színészethez, egyszer igazán el kellene tudnom engedni”
Akit filmvásznon, színpadon sokat látunk, annak ismerőssé válik arca, teste minden rezdülése. És egyszer csak kirajzolódik valami váratlan – ahogy az analóg fotózásnál a sötét kamrában előhívódik a kép: ott volt mindig is, csak most látszódik. Török-Illyés Orsolya színésznő olyan színt mutat magából a Pipás című játékfilm főszereplőjeként, amire ő sem volt felkészülve, hogy ott van benne.
Idén három egész estés film főszerepében tűnik fel Török-Illyés Orsolya: a magyar tanyavilág egyik leghírhedtebb férfi szerepbe bújó legendás gyilkosaként Pipás Pista, egy Párizsban élő, éppen abortuszra készülő magyar nő a Mambo Maternica című filmben, és Bartók Béla hitvese, Pásztory Ditta szerepe - ez utóbbi filmet (Testamentum - Egy elveszett világból) eddig csak a Filmszemlén láthattuk.
Nagyon aktív korszakod van a karrieredben újra, de mintha nem lenne felhőtlen az öröm.
Hullámvölgyek mindig voltak, megfordult az is a fejemben, hogy nem folytatom a színészi pályát. Talán mintha kicsit azt várnám, hogy legyen bátorságom abbahagyni. A figyelem, a „valakinek szüksége legyen rám” keresése, vagyis pont ez a belső hiány, amit betömködök a színészettel – olyan jó lenne, ha mindez nem lenne lételemem. Amikor visszamegyek az alapokhoz, mindig odajutok, úgy lépnék nagyot magam felé, ha lenne hozzá bátorságom, hogy befejezzem ezt a szakmát. Lehet, hogy felesleges kört futnék, de ahhoz, hogy visszataláljak a színészethez, egyszer igazán el kellene tudnom engedni.
Miért van szükséged ennyire lebontani mindazt, ami hozzád tartozik?
Nagy érzelmi amplitúdóval élek és valamiféle stabilitást keresek magamban, az életemben. Ezt meg tudja adni egy párkapcsolat, az anyaság vagy munka, de akkor máris függővé teszem magam, és onnan várom a megerősítést. Mélyen érzem a vágyat, hogy ne legyek ennyire kiszolgáltatva az életem különböző területeinek. Foglalkoztat, hogy egyszerűen és kézzelfoghatóan éljem meg, hogy van értelme a létezésemnek, ilyen mondjuk a földdel való munka.
Ha végzed a dolgod, nagyon egyértelmű a visszajelzés, de nincs mese: ha nem csinálod, nincs eredmény. Egyszerűsíteni szeretném a mindennapokat, és végre megtalálni, mi ad valódi biztonságérzetet. Mert amíg ez nincsen, addig az alkotói munka, a mások visszajelzései és a saját elbizonytalanodásom hatalmas hullámokat tud kelteni, ezt szeretném egy kicsit kiegyenlíteni. Ijesztő, milyen állapotokba tudok kerülni, és érzem, hogy csak rajtam múlik, mennyire leng ki az inga. Itt vagyok ötvenévesen – oké, negyvenkilenc, de így talán jövőre könnyebb kimondani – és még mindig ki tudok készülni egy-egy munka során, vagy leteper egy emberi csalódás.
Enyedi Ildikó: „A növények erotikája valóban központi témája a filmnek”
Ki és mi marad, ha ez a bizonytalanság eltűnik?
Én is nagyon kíváncsi vagyok. De azért nemcsak a belső munka terel erre. Anyagilag szinte lehetetlen most már fenntartani magunkat a szakmánkból. A forráshiány és ellehetetlenítés miatt a lehetőségek is nagyon elapadtak a független film és színház területén, ahol leginkább aktív vagyok. Kétkezi munkát is szívesen végzek– fagyizóban, illatszerboltban is dolgoztam már – de a napi fix meló hosszú távon összeegyeztethetetlen a kiszámíthatatlan alkotói életvitellel. De mindig megtalálnak azok a munkák, amelyek kirángatnak az apátiából. Például a Pipás című film is ilyen volt.
Ennyire hirtelen felindulásból még nem kezdtem filmet, egy héttel a forgatás előtt találtak meg és éppen ráértem. Extrém volt sok szempontból, de érzelmileg is nagyon telített időszakot éltem, sok mindent be tudtam csatornázni ebbe a munkába. Ráadásul nem feltétlenül verbális szinten történnek meg a helyzetek, nagyon élveztem, hogy színészi játékban keveset kell mutatni, de azt nagy érzelmi háttérrel. Ha nyolcvan százalékot engedsz látszódni, kétszáznak kell mögötte lennie. Ebbe már biztonsággal beleengedem magam, nem félek attól, hogy kevés vagy sok lesz.
Ismered már eléggé az arcodat, a gesztusaidat a vásznon, de amit a Pipás karakterében láthattunk belőled, az egy teljesen másik nő volt.
Azért a moziban mindig meglepődök én is. Nem nagyon láttam én sem ezt az Orsolyát jönni. Ismerem az arcom, de azt is tudom, hogy ha jó az operatőr, a rendező és a partnerek, akkor nagy baj nem történhet.
Pár napod volt felkészülni, és közben leborotválták a fejedet is. Ha nagyobb produkció lett volna mondjuk Amerikában, fél évig készültél volna, lett volna személyi edződ, kigyúrtad volna magad.
Ahhoz képest, hogy egy hollywoodi színésznek mennyi ideje van tréningezni, és milyen csapat veszi körül, mi még azt is nagyzolásnak tartjuk, hogy lakókocsink van egy forgatáson, nemhogy több hónapos method acting. Pedig néhány alkalommal volt lehetőségem egy forgatáson elvonulni lakókocsiba, akkor éreztem mennyire jót tesz, hogy tudok spórolni az energiámmal. Nem öten ülünk sörpadokon a hidegben, takarókban vacogva. Innen indulni felvételre kihívás, mert a körülményeket kell kizárnod, ami sokat kivesz az emberből.
Független színházban ugyanez a helyzet. Ugyanazzal a mércével mérnek minket, ugyanazok a kritikusok jönnek, de a körülmények extrán nehezítettek. Most már rutinom van abban, hogy megtaláljam a magányomat, és redukáljam a külső hatásokat, hogy tudjak arra a rövid időre, amíg egy felvétel tart, koncentrálni, reagálni, jelen lenni. Az a módszerem, hogy totál lekapcsolok, testben ott vagyok, de nem vagyok jelen.
A Pipást börtönben forgattuk, viccesen hangzik, de volt saját cellám, ahol két felvétel között pihenhettem. Egyszer már annyira fáradt voltam, hogy feküdtem ott, és észre sem vettem, hogy forog a kamera. Félálomban voltam. Három hetet forgattunk benn a börtönben, nyilván kísérettel közlekedtünk mindenhova. De közben mindig beszűrődött, ahogy énekeltek vagy kommunikáltak egymással a rabok.
Lujzával, a lányoddal beszélted meg, hogy elvállald-e a szerepet, milyen kétségek merültek fel?
Sok minden volt, például a kopaszság, a meztelenség, az erőszak. Nekem egyáltalán nem volt problémám a kopaszsággal, de a lányom azt mondta, bármit, csak azt ne. A meztelenség meg indokolt volt, és nem szexualizált. Igazat megvallva, azért mégsem volt könnyű forgatási nap, amikor harminc meztelen férfival voltam egy zuhanyzóban. Egy kaszkadőr segített a jelenetben a verekedést összerakni.
Egy ilyen mozgalmas jelenetnél többször próbálunk felvétel előtt. Azt mondja nekem: „Orsolya, amikor jön a másik, rúgd meg így…” És mutatta, hogyan – egy ilyen magas Linda-rúgással. Mondtam neki, hogy azt felejtse el, hogy én anyaszült meztelenül emelgetem a lábam a pasiknak. Aztán sikerül kiegyezni úgy, hogy komfortos nekem is, de a jelenet is hatásos.
A teljes testtartásod, mozgásod, arcod megváltozott a filmben, elképesztő, mintha egy mozgásszínházat is látnék.
Sokszor visszanéztem felvételek között a monitoron tartásomat és a mozgásomat, hogy rendben van-e. Mert ahogyan én mint Orsolya mozgok, az totál széteső, laza. Nem vagyok egy férfias alkat, az biztos. Más lehetőségem nem volt, csak belső figyelemmel, belső tartással belemenni. Féltem például, hogy a kezem lebuktat, hogy túl értelmiségi, nem egy földműves, durva kéz. Azt hittem senki nem fogja elhinni, hogy még soha nem volt ceruza a kezemben és nem tudok írni.
De közben iszonyatosan felszabadító belemenni, hogy nyersebb és keményebb is merek és tudok lenni, mint amilyen egyébként vagyok. Az meg különösen felszabadító volt, hogy a Pipásban nem kellett szépnek lenni, mert sokszor éreztem azt korábban, hogy elvárás, hogy jól nézzek ki filmen, és okozott bennem feszültséget, hogy ennek nem tudok megfelelni.
A három nagyjátékfilm közül, amiben most láthatunk, kettőt női rendező készített, ráadásul mindketten elsőfilmesek. A másik filmed, a Mambo Maternica is már megy a mozikban: ott hárman vagytok női főszereplők, és mindhárman a gyermekvállalással kapcsolatos dilemmákkal küzdötök.
A női identitás, a női szerepek kérdése nagyon is jelen van ezekben a történetekben. Az is, hogy a nagyon erősen patriarchális rendszer, amelyben a szereplők szocializálódtak, hogyan határozza meg őket. Érdekes, mert tényleg riogattak azzal kolléganők, hogy ha kopaszra nyírnak felejtsem el a színészi karrierem, nem fogok szerepet kapni. Tény, hogy az emberről kialakul egy kép, amit visz tovább azokból a filmekből, amiben már szerepelt, és sokszor ez alapján hívnak újra.
Amikor elhívtak a Mambo Maternica castingjára, gyorsan vissza is írtam, hogy bocs, most nagyon nem úgy nézek ki, mint ahogy eddig. Azt mondták: nem baj, sőt. A második fordulóra még be is festettem szőkére a hajam, és Borinak, a rendezőnek kifejezetten tetszett, úgyhogy szőke maradtam másfél évig, amíg tartott a forgatás. Az volt a szőke korszakom.
Nagy Borbála: „Fontos volt számomra, hogy ne az idealizált anyaságkép jelenjen meg”
Megfogadtad a Bibliotéque Pascal után, hogy soha többé nem húzol latexet. Ehhez képest most megint rajtad volt a jelenetekben.
Na az borzasztó. Klausztrofóbiás vagyok, a nyakamra volt tekeredve a köldökzsinór, és talán emiatt nem bírok hordani még olyat sem, ami nyakban szűk, nemhogy a teljes testemen. Már egy testre feszülő ruha is kellemetlen. A latex egyrészt szűk, másrészt ha meleg van, kétszer olyan meleg van benne, ha hideg van, kétszer olyan hideg. Vagy rád sül, vagy rád fagy. Na most ebben táncolni egy tömegben, vagy mászkálni februárban az éjszakában… hát elég kemény. Ezt már egyszer megtapasztaltam Liverpoolban a Bibliotéque Pascal forgatásán. Most Párizsban. Micsoda latexkarrierem van!
A filmben a döntés energiája szinte a negyedik főszereplő. Hogyan éled meg a döntéshelyzeteket az életedben?
Én inkább befelé figyelek. Azt próbálom megérezni, hogy miben vagyok, és addig bontom le magamban a kérdést, amíg eljutok egy egyértelmű válaszig. Akkor tulajdonképpen már nem is döntés, hanem egy természetes folyamat. Krízishelyzetekben ritkán kérek tanácsot, mert az már egy külső hatás lenne. Nagyon magányos vagyok ilyenkor. De talán pont ezért nem is szoktam megbánni a döntéseimet, hiszen vállalom érte a felelősséget. Utána viszont fontos, hogy legyenek körülöttem barátok, akik segítenek a feldolgozásban. Mert hiába egyértelmű egy döntés, attól még nem biztos, hogy könnyű.
Az a lényeg, hogy az ember abban a pillanatban megérezze, mi a jó neki, és azt vállalja. Később, amikor a gyerekeimmel bizonyos történéseket a múltból megbeszélünk, és próbáljuk feldolgozni, sokszor csak azt tudom nekik mondani: akkor én ezt gondoltam a legjobbnak. Nem ment fel minden alól, de segít megérteni és elfogadni, miben voltál akkor. Lehet, hogy később azt mondod: igen, ez rossz döntés volt. De akkor hitelesnek érezted.
Zseniális fotósorozatot publikáltál az Instán, amiből a Főfotó kávézó női mosdójában volt kiállításod is Flush the system címmel.
Ősszel, több mint hat év után szakítottam a vécészelfikkel. Meghatározó évek voltak, amikor újradefiniáltam magam nőként, valahol a magány, a tetszeni akarás és a kapcsolódás tengelyén. Ezt éltem ki a sorozatban, ami teljesen organikusan alakult, aztán teljesen függője lettem. Volt olyan , hogy kétszer fizettem egy benzinkútnál a mosdóért, mert elsőre a kocsiban hagytam a telómat. De zárnom kellett egy korszakot, és ez a szokások megváltoztatása nélkül nem megy.
Beszéljünk még a Bartók-filmről, ez volt az idei Filmszemlén a harmadik nagyjátékfilmed.
Igen, abban parókában játszottam, akkor éppen egy átmeneti korszak volt – azt hiszem, már a szőke időszakban. Bartók Béla feleségét játszom, Pásztory Dittát. A valós történések flashback szerűen jelennek meg abból az időszakból, amikor már Amerikába emigrált a Bartók házaspár. Nem találják a helyüket az új világban, a zeneszerző egyre betegebb és gyengébb lett. Feltűnik egy nő, egy új múzsa a Bartók életében, és a feleség érzi, hogy ez esetleg az utolsó lehetőség a férje életében, hogy az alkotói energia újra felbuzogjon, így valamiféle rejtett szövetség alakul ki a két nő között.
Egy ilyen komplex és alapvetően függő ragaszkodásban a nő szerepe folyamatosan változik. Az, hogy éppen milyen szerepet kell betölteni – az inkább egyfajta kitapogatása a helyzetnek, kiszolgáltatva magát annak, hogy a másik félnél éppen hol a fókusz, hogyan próbálja a saját hiányait betömködni. Ebben a történetben az idegenségben mindent elveszít Bartók: a hazát, a megszokott környezetet és a kreativitását.
„Itt nem azért kerül valaki színpadra, mert sérült, hanem mert jó színész”
A személyes történetedben sok veszteség van. Édesanyádat húsz éven át lehallgatta a Securitate, és amikor ezt megtudtad, éveken át dolgoztad fel a több kötetnyi iratot. Rádiójáték is készült belőle.
Az egész teljesen abszurd. Mi vagyunk az első generáció, akikkel ez egyáltalán megtörténhet, hogy egy lehallgatott, titkos anyagokon keresztül szembesül a szülei életével. Én tulajdonképpen egy ilyen dossziéból ismertem meg igazán az anyámat. Különös módon ez tizenöt-húsz évvel a halála után teljesen átalakította a kapcsolatunkat. Olyan falak omlottak le bennem, amelyeket addig negyven évig építettem. Addig az ember azt mondja: nem akarok olyan lenni, mint az anyám. Mert ő ilyen volt, olyan volt, amolyan volt. Ezek a képek rendültek meg.
Egy érzékeny, hús-vér embert láttam meg: szenvedélyes nőt, aki komolyan veszi az anyaságát, szerelmes, és próbál boldogulni egy erősen férfiak uralta kulturális közegben, egy sötét diktatúrában. Miközben nagyon bátor és szabad volt. Gondolj bele: a hetvenes években az, hogy valaki 36 évesen szül, már extrémnek számított. Akkoriban inkább húszévesen szültek. Én 28 voltam, amikor Lujzával terhes voltam, és akkor halt meg anyám. Furcsa módon mintha egymást váltották volna az életemben. Egy időben terveztük, hogy film készül az anyagból. Végül hangjáték lett, és szerintem nagyon megtalálta a formáját ebben a műfajban.
De elképzelhető, hogy egyszer még máshogy is feldolgozom ezt a történetet – vagy inkább azt a folyamatot, amin keresztülmentem. Volt egy performanszom is az anyaggal, ami nagy élmény volt. Nyelvileg is nagyon érdekes anyag: a beszélgetések magyarul zajlanak, de románul vannak leírva. Talán egyszer izgalmas lenne egy román–magyar vegyes formában feldolgozni.
A színházhoz való viszonyodat is örökölted tőle?
Részben igen. Anyám nagyon szorongó ember volt, erős lámpalázzal. Ez bennem is megjelent. Sok idő kellett, mire ezt felismertem. Sokat segített a terápia. Öt évig jártam, most újra visszatértem egy rövidebb időre. Megtanultam jobban bánni magammal, és szétválasztani az életem különböző területeit. Néha persze így is bele lehet kerülni egy pokoli spirálba. Például legutóbb a Pipás Pista bemutatóján: tudtam, hogy jól működöm a filmben, mégis rettenetesen szorongtam. Aztán a vetítés után rájöttem, hogy az egész teljesen irracionális volt, és az életem más területéről vittem be a pánikot abba a helyzetbe.
Marosvásárhelyen születtél, most tanítasz is ott.
Nagyon erősen kötődöm Erdélyhez. Marosvásárhelyen tanítok, Csíkszeredában is játszom, és nagyon szeretek ott lenni. A táj, a növények, az illatok mind a gyerekkoromhoz kötődnek. Egyszer Hargitafürdőn egy hatalmas jégeső után a levegő tele lett a fenyők, a föld és a fűszernövények illatával. Akkor azt éreztem: ha ezt valaki parfümbe tudná zárni, az számomra maga lenne az otthon. Anyám két dologban tudott igazán felszabadultan létezni: a természetben és a főzésben. Nem véletlen, hogy ezek nekem is fontos dolgok lettek.
Most min dolgozol?
Több izgalmas projekten. Játszom az előadásokat, amik korábban készültek. Karsai Dániel betegségével és eutanázia jogáért vívott harcával foglalkoztunk egy hosszú és komplex munkafolyamat alatt (Egy tökéletes nap), van egy gyermekvédelemben felnőtt anyák vallomásaiból készült előadás, a Már nem álmodok velük , és ugyanott, a Jurányiban fut a Petra von Kant keserű könnyei című darab is. A Goethe Intézet támogatásával jelenleg a Baroness-projekten dolgozunk, amit Elsa von Freytag-Loringhoven dadaista költőnő és performer életműve inspirál. Nagyon különböző csapatokkal dolgozom, és ezt élvezem. Bár független színház is olyan, mint a független film: imádjuk csinálni, de megélni belőle nem igazán lehet.
