előfizetésem
Hírlevél
Havasi Virág: Kovász
– Szerintem meg akkor menj a fenébe! – lecsapom a telefont. Szó szerint ráhajítom a konyhapultra. Még napokig hullani fog belőle a rozsliszt, de nem érdekel. Kivárom a harminc másodpercet, amíg talán hajlandó lennék felvenni, ha visszahívna, de a kijelzőn semmi egyéb nincs a rozsliszten kívül. Feltépem a hűtőt. Összekoccannak a szószok és felbontott üvegek az ajtóban. Úgy rezzennek meg, mint akiket rajtakaptak valamin. Kiemelek egy rozét és meghúzom, azután tovább méricskélem a vizet. Túlságosan remeg a kezem.
Élő mikro-ökoszisztéma. Szórni kezdem a rozslisztet és a reggelre gondolok, amikor még minden jó volt. Egy átlagos péntek, amíg meg nem találtam azt a levelet. Pedig csak egy nyári gatyáját akartam kimosni, hogy ne legyen szekrényszagú.
Tejsavbaktériumok. Nézem ezt a ragacsos szart az üvegben és arra gondolok, pont így érzem magam. Mint aki betapadt valaminek az aljára, kissé megrohadva. Próbálok koncentrálni, de aztán a seszínű hólyagok között megjelennek a gyöngybetűk: te vagy a kedvenc titkom. A rozé után nyúlok és azon gondolkozom, hogy lehet valaki ennyire klisé. Aztán úgy érzem magam, mintha már én is az üvegben fuldokolnék ettől a habzó undortól. Vadélesztőgombák. Még érzem az ízed a számban… Baktériumflóra. Majd egy másik életben talán... Kelesztőanyag. Ígérem, hogy nem mondom el neki...
Fogok egy kést és belevágom a kovászba. Furcsa látni, ahogy az acél egyetlen pillanat alatt tönkretesz néhány napnyi gondoskodást. Ahogy az a papírlap is néhány hónapnyit. Egyáltalán mi a fasznak szívok ezzel?
Bánhidi Lilla: Utolsó tánc
Elfogyott a bor. Elindulok a boltba kisírt szemekkel, kötényben. A lépcsőházban azon gondolkozom, hogy hány zsákba tudnám berámolni a cuccaimat. Hirtelen felindulásból bemegyek a sarki dohányboltba és veszek egy Malborot. Utoljára nyáron gyújtottam rá, úgyhogy annyira megszédülök tőle, hogy le kell ülnöm. Nézem az ujjaim közül felszálló füstöt. Erről is lemondtam miattad. Az egyensúlyom is cserben hagy, ezért úgy döntök, nem várom meg, amíg helyrebillen. Tántorogva elindulok a messzebbi boltba, addigra talán elszívom. Azt hittem, szeret engem. Aztán egy alantasabb kérdés nyomakodik az agyamba:
vajon én szeretem még?
A kosárba a rozé mellé hajítok egy kovászos cipót és először mosolyodom el délelőtt óta. Velem senki nem fog kiszúrni! A háztartási osztályon bedobok két csomag extraerős kukászsákot is. Ennyi elég lesz. Hazafelé a köpenyem zsebébe tuszkolok mindent és újabb cigire gyújtok. Azon gondolkozom, hogy szobát fogok bérelni. Nem, talán a nyolcadikban egy minigarzont ki tudok fizetni. Ha vállalok egy plusz műszakot. Úgy döntök, a mai lépésszámaimat nem érdekel, és buszozok egy megállót. Felszállok, de az utcánk előtt elkanyarodik. Bemondják, hogy elterelték.
– Ezt a rohadt napot – csúszik ki a számon, és hogy a mellettem lévő négyesben még jobban kiborítsam a nénit, lecsavarom a borról a kupakot és beleiszom az üvegbe. Kóválygok az utcánkon, ha már így alakult, mégis letudom a mai tízezret. A sarokhoz érve a dohányboltos srác támasztja a falat és feszülten figyel valamit. Miután észrevesz, biccent, és amikor mellé érek, meglátom a kék sátrat.
Villogó mentő, egy sokkos állapotban lévő taxisofőr, a sátor alól kibuggyanó friss vértócsa és az út közepén heverő fekete Yamaha XSR. Nem bírok mozdulni, csak nézem a vérét az aszfalton. Úgy érzem megvakulok, annyira vörös.
– Mi történt? – préselem ki a szavakat magamból.
– Mindketten siettek valahová – feleli a dohányboltos srác, majd magyarázni kezdi részletesen, de képtelen vagyok értelmezni a szavait. Én tehetek róla. Megcsalt, én pedig megöltem. Még mindig beszél, de közben elindulok. Egy rendőr elterel. A taxisofőrre nézek, aki egy pokrócba csavarva néz maga elé a padkán. Szerintem hányt is. Nézem a nyomorultat, aki elvette tőlem és elhatározom, hogy őt is megölöm. Ehelyett zokogni kezdek. Utoljára akkor sírhattam így, amikor elhagytam anyám testét. A rendőr döbbenten lép oda hozzám, miközben engem is a padkára ültet:
– Ön ismeri az áldozatot?
Semmi levegő nem jut el a tüdőmig. Megfulladok. A fejemet a térdem közé hajtom.
– Hölgyem, ön hozzátartozó? – próbálkozik újra.
– Hozzám tartozik.
Bánhidi Lilla: Légy a hangom
Lehetetlen. Ott csillog a vére az aszfalton. Eldöntöm, hogy így maradok örökre, fejemmel a térdeim között és akkor talán újra hallom majd a hangját.
Ujjak nyúlnak az államhoz, ami szétázott az arcommal együtt. Az én vérem a fejemben dübörög, ezért amikor felegyenesedem, akkor is csak foltokat látok.
– Szmöre, itt vagyok.
Tényleg itt van. Kell pár perc, amíg megnyugszom. Türelmesen vár, a vállán ringat. Nézem felette a Yamahát, amivel a parkolóban állt meg. A fülembe suttog, kérdezget, hogy kerültem ide, végül megtalálja a hangját:
– Gyere, menjünk fel!
Csendben maradok. Kinyílik a sátor, hordágyon egy alakot cipelnek ki rajta. A fekete amorf zsák hasonlít az én kukászsákjaimhoz. Megszorítom a kezét és arra gondolok, tényleg elmehetne a fenébe. Ma már másodjára cseszett át, pedig alig múlt el dél. Végül elhúzódom a vállától, amin a szemfestékem nagy része szétkenődött. Moshatom ki ezt is. Felpillantok rá és bólintok:
– Csak leugrottam kenyeret venni.
