előfizetésem
Hírlevél
A meztelen Demi Moore és az ikonikus Michelle Obama is állt már fényképezőgépe előtt
A nő, aki John Lennont és Yoko Ono-t fotózta pár órával az énekes halála előtt: ez így nagyon erős önmagában, ugye? Annie Leibovitz 1980. december 8-án délelőtt készítette el a legendás fekete-fehér fotósorozatot, aznap délután dördültek el a gyilkos lövések. A képek, melyen Lennon Yoko köré fonja magát, tragikusan ikonikussá váltak. De nem csak innen ismerhetjük Leibovitz nevét.
Annie Leibovitz az a fotográfus, aki fél évszázada formálja a vizuális kultúrát: portréi ott lógnak múzeumok falán, magazinok címlapjáról köszönnek vissza. Demi Moore meztelen, várandós címlapja, Whoopi Goldberg tejben ülő alakja vagy Rihanna pompás, várandós Vogue-borítója. Idén ősszel ismét mérföldkőhöz érkezik életműve: novemberben, 25 évvel az eredeti kiadás után, a Phaidon újra megjelenteti a Women című kötetsorozatot. A kétkötetes gyűjteményben az 1999-es könyv mellett egy teljesen új válogatás szerepel, amely az elmúlt öt év portréit gyűjti egybe. Ahogy maga Leibovitz mondta egy interjúban: „Ez a kötet sosem volt kész, nem hiszem, hogy valaha is vége lesz.”
A Women születése és újragondolása
Az eredeti Women kötet születésének története nagyon személyes volt. Susan Sontag író, esszéista írta a képeket kísérő esszéket, akivel Leibovitz 15 évig élt párkapcsolatban, de ezt tapintatosan sosem hozták előtérbe. Sontag szövege nem pusztán illusztráció volt, hanem intellektuális keretet adtak. Megkérdőjelezte, szükség van-e egyáltalán nőkről szóló külön fotókönyvre, miközben elismerte, hogy a reprezentáció hiánya önmagában indokolja a vállalkozást.
Az eredeti könyv portréi között voltak politikai vezetők, sportolók, írók, művészek aktivisták. A második kötetben pedig több mint száz új portré jelenik meg. Rihanna, aki a párizsi Ritz szecessziós pompájában fekszik. Erősen várandósan, túlméretezett fekete kabátba burkolózva tekint hűvösen a kamerába, miközben ékszerlánc emeli ki gömbölyödő hasát. Az anyaság újrafogalmazásának meghatározó szimbóluma lett a kép, amely eredetileg a Vogue 2022 májusi címlapjához készült.
Egy másik kiemelkedő kép Joan Baezről készült, aki mezítláb, nyugodtan áll egy faágon gitárjával, miközben a napfény átszűrődik a lombkoronán. A visszavonulás és az ellenállás képe ez, amely radikális állítást fogalmaz meg: az öregedés nem teszi láthatatlanná a nőt, hanem fényesebbé. Chimamanda Ngozi Adichie-t egy marylandi könyvtárban örökítette meg Leibovitz. A szerző egyedül ül az üveg mögött piros-fehér csíkos ruhában, amelynek vonalai harmóniában vannak a polcok és gerendák geometriáját. A képeket kísérő új esszéket Gloria Steinem és Adichie írták. Két generáció, két kontinens, egy közös kérdés: hogyan látjuk a női erőt, sebezhetőséget és jelenlétet a 21. században?
A magyar fotós, aki Greta Garbo-t és Katharine Hepburnt is lencsevégre kapta - Martin Munkácsi élete
Meg akartam mutatni, hogyan néz ki a betegség, és hogyan néz ki a bátorság
Leibovitz életének egyik legmeghatározóbb kapcsolata Susan Sontaggal volt. Tizenöt éven át voltak társak, barátok, szerelmesek, ha bár maguk ritkán nevezték így kapcsolatukat. „A legközelebbi szó a barát” – mondta később Leibovitz. Mégis, képeik és történeteik mutatják, hogy egymás intellektuális és érzelmi partnerei voltak. Sontag halála után jelent meg Leibovitz egyik legszemélyesebb kötete A Photographer’s Life: 1990–2005.
A könyv egyszerre tartalmaz családi fotókat, magazinmegbízásokat, háborús riportokat és az író utolsó heteinek dokumentumait. A képek megosztották a közvéleményt: egyesek szerint túl intim, mások szerint gyönyörű gesztus. „Meg akartam mutatni, hogyan néz ki a betegség, és hogyan néz ki a bátorság.”- mondta el Leibovitz a kötetről. A közös években Sontag intellektuális ereje, kíváncsisága és szigorú kritikája formálta Leibovitz gondolkodását. Inspirálta, hogy a fotográfiát ne csupán esztétikai gyakorlatnak, hanem kulturális és etikai vállalásnak tekintse.
A halál után is megmaradt ez a hatás: Leibovitz vallja, hogy munkáiban mindmáig jelen van Sontag szelleme. Kívülről furcsa párosnak tűntek: Leibovitz filmsztárokkal teli csillogása és Sontag irodalmi komolysága. De a fotós szerint bár Sontag ugyanúgy szeretett egy kilencórás német dokumentumfilmet, mint bármelyik másik értelmiségi, valójában ő volt az, aki Leibovitzot elvitte megnézni giccses Keanu Reeves-filmeket és nem fordítva.
A kötet legmeghatóbb fotói közül néhány az író egy másik oldalát mutatja: „Ahol látod a sebezhetőségét. Mindenki azt hiszi, hogy olyan erős volt, és valóban az volt, de nagyon sebezhető is. Amikor beléptem abba a lakásba, ahol először találkoztam vele, kis kő- és kagylógyűjteményeket tartott.”- emlékezett vissza a fotográfus. Sontag halála után néhány héttel Leibovitz apja is meghalt tüdőrákban, és róla is vannak fotók a könyvben, amelyek furcsa módon hasonlítanak a Sontag utolsó napjairól készült képekhez.
Ez a könyve a világhírű fotósnak a gyászból született, de mégis igent mond az életre, hiszen szerepelnek benne saját gyermekei is. 2001-ben, 51 éves korában hozta világra lányát, Sarah-t - Sontag ott volt vele a kórházban. Van egy kép a könyvben az újszülöttről és Susan Sontagról, és az mindent elmond. Ahogy tartja a babát. Az író 2004 decemberi halála után a fotográfusnak béranya segítségével ikrei születtek, akik a Susan és Samuelle nevet kapták - Leibovitz apját Samuelnek hívták. Nem meglepő, hogy mindig őszintén nyilatkozott a késői gyerekvállalásról, és az ehhez kapcsolódó félelmekről, társadalmi ítélkezésről.
Rolling Stone-tól a Vanity Fairig
Annie Leibovitz története egy nagy amerikai családból indult. Édesapja a légierőnél szolgált, édesanyja a művészet és a tánc világából hozott inspirációt. A hatgyermekes családban zajos és mozgalmas mindennapok között nőtt fel, majd a San Francisco Art Institute hallgatójaként talált rá a fotográfiára. Mindössze 19 évesen portfólióját eljuttatta a frissen alapított Rolling Stone magazinhoz.
Az első megbízás rögtön legendás lett: 1970-ben ő készítette John Lennon portréját, ami címlapra is került. A hetvenes években a Rolling Stone vezető fotósa lett, és turnék, koncertek, zenekarok életét dokumentálta. Az ifjú fotós fiatal korát és láthatatlanságát kihasználva olyan közelségbe került a sztárokhoz, amit később alig lehetett felülmúlni.
A nyolcvanas években a Vanity Fair-hez igazolt, ahol új kihívások várták. A magazin csillogó világa, a sztárok, a költséges produkciók új színteret kínáltak. Ekkor vált a hírességek portréfotósává, miközben megőrizte fotóriporteri gyökereit, és készített anyagokat háborús övezetekből, például Szarajevóból vagy Ruandából. Különösen érdekli az emberi test, annak fizikai lehetőségei és ereje, sokat fényképez sportolókat, táncosokat, köztük Mihail Barisnyikov White Oak tánctársulatát és Mark Morris tánccsoportját. 1991-ben Annie Leibovitz lett
az első nő, akinek munkáit már életében kiállította Washingtonban a Smithsonian Institution híres galériája, a National Portrait Gallery.
Sokáig ő készítette a Vanity Fair által kiadott Hall of Fame fényképeit is. Ezek között van az üzleti világ híres személyiségeit és Hollywood sztárjait bemutató szám is, ami széleskörú ismertséget hozott számára, és ráirányította a média figyelmét. Csakúgy, mint az elmúlt évszázad perét, az O.J. Simpson-pert bemutató anyaga, melyet a New Yorker számára készített 1995-ben.
Képeinek hatása gyakran abban rejlik, hogy egyszerre személyesek és ugyanakkor mindenkit megszólítanak. Demi Moore várandós címlapja a Vanity Fairben a 90-es évek elején új korszakot nyitott a női test ábrázolásában. Whoopi Goldberg tejben ülő alakja egyszerre játékos és szimbolikus, a bőrszín és identitás kérdését is felveti. Ezek a képek újradefiniálják, hogyan látjuk a női testet, a jelenlétet.
Portréi egyszerre ünnepelnek és kérdeznek, egyszerre díszítenek és provokálnak. És miközben minden képe önálló világ, az összességük valóban azt mondja: „Íme, ilyenek vagyunk most.” Fényképei nem csupán szép képek, hanem egy gondosan felépített jelenetek. Bár nyilván teljes stáb veszi körül, Leibovitz személyesen is aktívan részt vesz a fizikai előkészületekben, hiszen a vizuális koncepció megvalósítása a sajátja. Pályája során módszerei és technikái is sokat változtak.
Korábban rengeteg felszereléssel, sok asszisztenssel és nagy technikai apparátussal dolgozott, gyakran maga cipelte és állította a világítást is, míg ma már tudatosabban választ, egyszerűsít, válogat. A nagy, sokszor monumentális díszletek helyett az utóbbi években egyre inkább a visszafogottabb, intimebb megoldásokat keres. A stúdiók helyett a helyszíni munkát részesíti előnyben, és az erőteljes teatralitást sokszor felváltja a személyesebb hangvétel.
Mentorok a sötétkamrában: magyar fotográfusnők a XX. században
Ha Londonban jársz novemberben, irány a Barbican
2025 őszén, a Women újrakiadásával Leibovitz ismét a figyelem középpontjába kerül. November 25-én a londoni Barbicanben személyes beszélgetésen mesél a sorozatról. A közönség itt hallhatja Hillary Clinton, Lady Gaga, Billie Eilish, Michelle Obama vagy Serena és Venus Williams portréi mögött rejlő történeteket. Ahogyan ő maga mondja, a fotográfia számára nem technika, hanem gondolkodásmód. Egy folyamat, amelyben a képek egymáshoz kapcsolódnak, és új értelmet nyernek. Talán ezért is érzi úgy, hogy a Women projekt sosem fejeződik be.
