előfizetésem
Hírlevél
Mit jelentett valójában nőként börtönbe kerülni évszázadokon át?
A nők és a börtönök mindig is megmozgatták a fantáziát, elég csak a Chicago szexi férfifalóira, vagy az Orange is the New Black szerethető és felvágott nyelvű rabnőire gondolni. Azonban a börtönélet valósága ritkán szólt vastag szemhéjtusról, szakadt neccharisnyáról vagy látványos leszbikus klisékről. A női börtönök rendkívül izgalmas története tulajdonképpen a szabad nők sorsának fonákja: a rács mögé szorult életek megmutatják, mi az a minimum, amiről egy adott korban azt gondolják, hogy még a legelvetemültebb nőknek is kijár.
Míg a férfiak börtöneit a biztonság és az elrettentés elvei mentén szervezték meg, a nők számára létrehozott intézmények mögött gyakran egészen más szándékok húzódtak. A történelem során a büntetés-végrehajtás sajátos utat járt be, amelynek első állomásai még távol álltak a mai értelemben vett börtönöktől.
Nem nőknek való vidék
Dél‑ és Nyugat‑Európában a kisebb‑nagyobb vétségért elzárásra ítélt nőket sokáig nem is klasszikus börtönök, hanem félig vallásos, félig büntető jellegű intézmények – például magánzárdák és Spanyolországban úgynevezett Galera‑házak – fogadták. Ezeket a 17. századtól működő épületeket nemcsak bűncselekményekért elítélt nők és prostituáltak népesítették be: a nehezen körülírható „kicsapongás”, „erkölcstelenség” vagy „engedetlenség” is elég volt ahhoz, hogy valakit ide zárjanak.
A 18–19. század fordulójára pedig sok helyen megszűntek a külön női intézetek, és a nőket jellemzően a férfiaknak épült börtönök elkülönített szárnyaiban, padlásain vagy pincéiben tartották fogva. Formálisan ugyanazok a fegyelmi szabályok vonatkoztak rájuk, mint a férfi fogvatartottakra, a gyakorlatban azonban sokszor kevesebb élelmet kaptak, rosszabb higiéniás körülmények között éltek, és fokozottan ki voltak téve a szexuális erőszak kockázatának.
Az Orfeum hírhedt dívája, aki szíveket tört össze és vagyonokat emésztett fel
A női elítéltek ritkán jelentek meg a statisztikákban és a reformtervek középpontjában; mintha a börtön – amely önmagában is szégyennek számított – egy nő esetében különösen kimondhatatlan lett volna. A 19. század közepétől Angliában és az Egyesült Államokban aztán újból létrehoztak kifejezetten nőknek szánt fegyházakat. A külön intézményeket azzal indokolták, hogy a női elítéltek másfajta szükségletekkel bírnak: egyrészt finomabb bánásmódot igényelnek, másrészt – a kor elterjedt nézete szerint – természetüknél fogva hajlamosabbak a züllésre, ezért szigorúbb erkölcsi felügyeletre van szükségük.
A női börtönök célja így az lett, hogy a „nőiesnek” tartott tulajdonságokat – engedelmesség, tisztaság, gondoskodásra való hajlam – megerősítsék az eltévelyedett lányok és asszonyok lelkében, és engedelmes rabokká formálják őket. A szabadulásuk után így ideális esetben jó cselédként, kötelességtudó feleségként illeszkedtek be újra a társadalomba. A külön női fegyházak létrehozása így azt is tükrözte, hogy a női bűnözést nem pusztán jogsértésnek, hanem a hagyományos női nemi szerepek elleni lázadásnak is tekintették.
A korszak börtönreformerei, jótékony egyesületei és az intézetekben dolgozó orvosok – köztük nőgyógyászok – gyakran megrendülten számoltak be a női fogvatartottak helyzetéről: a hiányos étrendről, a mozgás és a szabad levegő hiányáról, valamint az elviselhetetlen zsúfoltságról. A szabályszegő rabokat olykor szó szerint kenyéren és vízen tartották, ami a visszaeső fegyelmi vétségeknél hosszabb időn át is tarthatott. Egyes orvosi jelentések szerint a huzamosabb éheztetést – különösen nőknél – veszélyesebbnek tartották az egyszeri testi fenyítésnél, attól tartva, hogy az ismételt táplálékmegvonás gyorsabban és súlyosabban károsítja a nők egészségét.
A fogvatartott nőket gyakran törékenyebbnek, érzelmileg labilisnak írták le, ezért jellemző volt, hogy hosszú magánelzárás helyett inkább rövidebb elkülönítéseket, illetve gyakoribb fegyelmi büntetéseket alkalmaztak velük szemben, hogy elérjék a kívánt engedelmességet és „nőies” viselkedést. Ehhez pedig sokszor elég volt a hangos, „illetlennek” minősített beszéd vagy a női szerepekhez mérten „nem megfelelő” viselkedés.
Ő volt Amerika legmeghatározóbb First Lady-je, aki férje halála után sem volt hajlandó eltűnni
Cellában születni
A börtönélet különösen kegyetlennek bizonyult azok számára, akik várandósan kerültek rács mögé. A felvételkor végzett orvosi vizsgálat sok intézményben rövid, felszínes rutineljárás volt, amely nem mindig ismerte fel időben a terhességet – előfordult, hogy maguk az érintett nők sem tudtak róla. De még egy megállapított terhesség sem jelentett automatikusan könnyebb életet: a várandós fogvatartottak nagy részét a börtön általános napi rutinja szerint foglalkoztatták, cellazárka, monoton munka és fegyelmi elzárások között, ami fokozott testi‑lelki terhelést jelentett.
Az egészen késői szakaszban is alkalmazott magánelzárás különösen kockázatos volt, mert kevés felügyelettel járt, így a korai fájások, vetélések és komplikációk könnyen észrevétlenek maradhattak, ami akár az anya és az újszülött életébe is kerülhetett. A modern női börtönök kialakulásával megjelentek a börtönkórházak és bennük a szülészeti célú ágyak vagy kisebb részlegek, ám ezeket sokszor zsúfoltan, más betegekkel közösen használták, és a higiéniás viszonyok gyakran elmaradtak a civil kórházaktól.
Mivel a korszak átlagpolgára eleve rossz esélyekkel indult, ha kórházba került, a viktoriánus börtönkórházak sok esetben tényleg teljesen reménytelen helyeknek számítottak. De nem is mindig jutott idáig a beteg: sőt, Angliában még a 20. század elején is előfordult, hogy a terhes rabnőt nem vitték át időben kórházba, és a cellájában szülte meg a gyerekét, legfeljebb a többi fogvatartott segítségére támaszkodva. Az újszülötteket pedig rendszerint rövid időn belül elválasztották az anyjuktól, és rokonokra, árvaházakra vagy más intézményekre bízták.
A 20. század második felében több országban létrejöttek az úgynevezett „mother and baby units” típusú részlegek, ahol a csecsemő egy meghatározott életkorig – jellemzően néhány hónapig vagy egy‑másfél évig – az anyjával maradhat a börtönön belül. Ezeket az egységeket egyszerre ünnepelték humánus megoldásként, és bírálták amiatt, hogy egy teljesen ártatlan gyereket is a börtön falai közé zárnak.
A 20–21. század fordulóján több állam külön irányelveket dolgozott ki a terhes fogvatartottak ellátására: rendszeres terhesgondozás, külön étrend, külső kórházban lebonyolított szülés, illetve az újszülöttel való kapcsolat biztosítása szerepel ezekben az ajánlásokban. A gyakorlat azonban sok helyen még ma is elmarad az elvektől: a vizsgálatok szerint terhes rabnők gondozása hiányos lehet, panaszaikat nem veszik mindig komolyan, késve jutnak ellátáshoz, és nem ritka, hogy a szülés körülményei kiszolgáltatottsággal és magányérzettel járnak.
A női börtönök története arra figyelmeztet mindannyiunkat, hogy a rácsok mögé szorult élet mindig többről szól büntetés-végrehajtásnál: a nők testét, szexualitását és anyaságát egyszerre próbálta szabályozni a jog, az orvostudomány és a morál. A modern irányelvek már azt üzenik, hogy a fogvatartott nők is alanyai, nem csupán tárgyai az ellátásnak, de a statisztikák és a beszámolók szerint a mindennapi gyakorlat sokszor még ma is a hiányról, a késlekedésről és a kiszolgáltatottságról szól.
A börtön így egyszerre marad a női test feletti kontroll terepe, és lehetőség arra, hogy – ha komolyan vesszük a saját normáinkat – éppen a „legelvetemültebbnek” tartott nők számára teremtsünk emberibb minimumot, amely végső soron mindannyiunkról elmond valamit.
