előfizetésem
Hírlevél
Drágakövek: a női összetartás és a fizikai korlátokat is felülíró kreativitás meséje
A lírai és nosztalgikus hangvételű Drágakövek a jelmeztervezés mestersége, a múlt nagy színésznőinek, valamint azoknak a háttérben dolgozó nőknek állít emléket, akik nélkül nem születhetne meg a színház és a film varázsa.
Ferzan Özpetek régóta várt új filmje az 1970-es évek Rómájába repít, a színek, a formák, a nemes anyagok, az olasz divat, az olasz filmművészet és a jelmeztervezés aranykorába. A történet középpontjában Alberta és Gabriella, a Canova nővérek állnak, akik az apjuktól örökölt, filmes és színházi jelmezek készítésére szakosodott szabóságot vezetnek, mely egy klasszikus római villában kapott helyet és az épület csodálatos terei és kertje nemcsak a két nővér, hanem a velük dolgozó nők számára is egy védett teret, egy önálló világot jelentenek – egyfajta menedéket a hétköznapok elől.
A varrodában a zajló művészeti élet, a rendezők, jelmeztervezők, színésznők álmai és konfliktusai összekapcsolódnak az ott dolgozó nők személyes történeteivel, egy gomolygó, szenvedélyes valóságot gyúrva a hétköznapok és a fikció határán, miközben a fényűző anyagok, a színek, gombok és flitterek mögött kibontakoznak a szereplők magánéleti drámái. Reflektorfénybe kerülnek a generációkon átívelő traumák, fájdalmas emlékek és a mindennapok megpróbáltatásai: a családon belüli erőszak és a nők egymásra utaltsága a patriarchális olasz társadalmon belül.
Özpetek érzékeny rendezésében egyszerre jelennek meg a nosztalgia, a női szolidaritás témái, az alkotóközösség ereje és a kreativitás felszabadító öröme.
Özpetek két cselekményszála
A cselekmény két szálon fut: egyrészt napjainkban, ahol maga a rendező a saját kertjében olvasópróbára hívja az összes szereplőt és a terített asztal mellett nemcsak a forgatókönyvvel és a karaterekkel ismerteti meg őket, hanem felidézik a korábbi forgatások, közös munkák során összegyűjtött emlékeiket is – ez Özpetek részéről egy nagyon személyes és fontos eleme a filmnek, egyfajta ars poetica, saját rendezői pályájának összegzése – nézői szemmel inkább szentimentális elem. Ezzel együtt is egységes és szép film a Drágakövek – enélkül remekmű lenne.
Kit érdekel Cannes: a nyár vígjátéka lehet az Avignoni szerelmesek
A másik, fő cselekményszál maga a varroda az 1970-es években, mely szintén nem mentes a személyes elemektől: Ferzan Özpetek 1959. február 3-án született Isztambulban, majd 1976-ban költözött Olaszországba, hogy Rómában tanuljon a La Sapienza Egyetemen, majd később a Silvio D’Amico Nemzeti Színművészeti Akadémián a színházi rendezéssel és jelmeztervezéssel is megismerkedett.
Ezt a cikket a Subscribe with Google jóvoltából olvashatod díjmentesen december 7-éig!
A filmes szakmát Massimo Troisi, Maurizio Ponzi, Ricky Tognazzi és Marco Risi mellett tanulta: másfél évtizeden át rendezőasszisztensként dolgozott, majd 1997-ben mutatkozott be első nagyjátékfilmjével, a Hamam – Törökfürdővel, amely a Cannes-i Filmfesztivál „Quinzaine des Réalisateurs” szekciójában is szerepelt és nemzetközi sikert hozott számára. Saját elmondása szerint évtizedeken át figyelte és tanulta a jelmezkészítés művészetét a kulisszák mögött. Ezek a személyes élmények adták az ötletet a Drágakövek világához.
„Tizenhat éven át dolgoztam rendezőasszisztensként, és sokszor kísértem direktorokat a Tirelli-szabászathoz – mesélte egy interjúban. – Emlékszem, mennyire láthatatlannak éreztem magam, mert úgy gondoltam, semmi keresnivalóm nincs ott; máskor viszont teljesen részese voltam a kreatív folyamatnak. Ezek a fiatalkori élmények, a forgatások mögötti műhelytitkok indították el bennem a gondolatot, hogy filmet készítsek egy színes, női közösségben dolgozó szabászatról.”
Özpetek szerint nem pusztán ruhák készülnek a Canova-szabászaton, hanem a jelmezek „átjárót jelentenek” a karakterek lelkéhez. A rég elfeledett textildarabok előkeresésével, a színek és applikációk újraélesztésével arra törekszik, hogy az anyagok maguk is meséljenek. Azaz a jelmez túlmutat önmagán, és személyes drámákat, szenvedélyeket hordoz magában és egységet teremt a ruha viselője, tervezője és kivitelezője között.
Vidéki nagymamák sötét titkokkal: ezt a filmet mindenkinek látnia kellene
A filmben a jelmeztervezés menetét bemutató jeleneteket a hetvenes évek Rómájának hangulatát jól ismerő tervezők csapata dolgozta ki, akik korhű anyagokat és technikákat alkalmaztak. A filmben látható ruhák, fejdíszek, a selymek, bársonyok, flitterek, kézzel hímzett csipkék eredeti, filmekhez és színházi előadásokhoz készült jelmezek, melyek visszaadják a korszak eleganciáját és kecsességét. Bemutatja a korszakra jellemző technikákat is: hímzés, flitter-applikálás, házi textilfestés és számos, csak manuálisan elvégezhető munkafolyamatot, melyek lassan feledésbe merülnek.
Jelképértékűek a szereplők által viselt ruhadarabok is, melyek a ’70-es ével olasz divatjának gyöngyszemei. A filmben felvillantott stílusjegyek mögött a valódi Róma pezsgő, változatos divatvilága mutatkozik meg, ahol a nagy divatházak, mint a Valentino és a Pucci, határozták meg az öltözködési trendeket élénk színeikkel és absztrakt mintáikkal. A hétköznapi divat és a jelmezek világának keveréke adja meg a film karakteres hangulatát, amely egyszerre elegáns és lázadó – pontosan úgy, ahogy a film főhősei éltek és alkottak.
A film sokkal több, mint vizuális tobzódás a divat és a jelmezek világában, de már önmagában emiatt is érdemes megnézni.
