Kemény Zsófi: „A művészet és a szex az, amiért érdemes élni és érdemes meghalni”

Elképesztően sok rutinom lett mostanra, rengeteg kilométer van a kezemben, az alkalmazott írásban gyors vagyok, és gyorsan tudok történeteket kitalálni. Közben ugyanúgy meg kell szenvednem a nagyobb lélegzetvételű szövegekkel, főképp azokkal, amiket nem felkérésre írok. Sőt azt is mondhatnám, az autonóm alkotói munka mostanra nehezebb lett számomra. Ennek pedig az az oka, hogy az ember egyre feljebb rakja a lécet.

És emiatt nő vagy a csökken az önbizalmad?

Csökken. Húszévesen, amikor megkérdezték tőlem, nem túl korai-e az írásaim megjelentetése, azt mondtam, hogy nem tudom, de úgy érzem, nekem most ez a feladatom, úgyhogy csinálom legjobb tudásom szerint. Nem foglalkoztam azzal, hogy elég-e a tudásom a feladat teljesítésére. Most már többet foglalkozom vele. Egyébként még nem olvastam vissza az eddigi regényeimet egyhuzamban, de pont a következő időszakra tervezem, hogy megteszem. Egyrészt, hogy tanuljak belőle, másrészt kíváncsi is vagyok erre a négy és fél könyvnyi változásra.

Emlékszel rájuk? A legutóbbira, Az aranykor fénykorára még biztosan…

Arra igen, de az első regényemre, az Én még sosem címűre is nagyjából. Vagyis a fő konfliktusra, és arra, hogy mivel kísérleteztem benne nyelvileg, de arra már kevésbé, hogy milyen fordulatokat vagy szlenget használtam, vagy mennyit káromkodtam, hogy élőbeszédszerűbb legyen a szöveg. Arra is kíváncsi vagyok, hogy fejlődött-e vajon a mondataim logikája azóta. Remélem, hogy igen.

Kemény Zsófi: „Hiába áldozza fel magát akárki, egy tapodtat sem moccan a hatalom”

Említetted az alkalmazott írást. Szereted csinálni?

Igen, szeretem, ha feladatokat kapok. Ha szappanoperát írok, akkor például megmondják, hogy hány szereplőm van, milyen a helyszín, és hogy nagyjából minek kell történnie, nekem pedig ki kell találnom a jelenetet – szeretem azt a fajta jó stresszt, amit ez okoz. És magát az írást is, szinte mindegy, hogy alkalmazott vagy sem. Nincs semmi más, ami ilyen boldogságot okoz na. Mostanában például dalokat írok, az is elég jó érzés.

Ilyet már csináltál korábban is. Volt egy rapprojekted Sophie Hard néven.

Igen, de azok a dalok nem úgy születtek, hogy leültem egy gitárral. Ott elsősorban szöveget írtam és egy-két zenei ötletet adtam, volt egy zeneszerző társam. Most a zenei alaptémát is én írom, ráadásul énekelni is fogok, nem csak rámondom a dallamra a szöveget, mint eddig.

Nem is tudtam, hogy tudsz gitározni.

Tizenkét évig tanultam zeneiskolában, majdnem klasszikus gitáros lettem. De aztán úgy éreztem, hogy mindig lenne nálam jobb gitáros.

A legjobbnak kell lenni abban, amit csinálsz?

Persze! Nem sikerül, de attól még erre kell törekednem.

Nyelni című regényed főszereplője egy tahó fiatal ember, aki meglehetősen kiszámíthatatlan is. Úgy képzelem, hogy elég szórakoztató volt őt kitalálni, és az ő nyelvén megszólalni. Mesélsz erről?

Tényleg jól szórakoztam írás közben, mert a főszereplő kényszerét használtam írói technikaként is: Teó olyan figura, akinek ha valami az eszébe jut, azt rögtön muszáj meg is csinálnia. Ha felmerült bennem, hogy egy adott helyzetben ezt meg azt kellene reagálnia, akkor azt gondolkodás nélkül megírtam. Nagyon érdekes volt a folyamat: egyre jobban belelovaltam magam ebbe a metódusba, ami miatt egyre furcsább dolgok jutottak eszembe – ezeket pedig a főszereplő mind meg is csinálja.

Egyébként általában nem így dolgozom: vázlatokat írok, és előre ki szoktam találni a főbb történéseket. Itt ezt sokszor elengedtem, és hagytam, hogy vigyen magával a lendület. Jólesett kicsit rombolni írás közben.

Kemény Lili: A Nem, nem könnyű olvasmány

Egy ponton mégis azt érezted, hogy ezt az el szabadult hajóágyút, Teót kissé vissza kell fognod.

Igen, mert rájöttem, hogy az olvasók így túlságosan utálni fogják, és akkor nem lesz kedvük folytatni az olvasást. Eleinte azt hittem, hogy jó ötlet a világ összes ellentmondását egyetlen regényszereplőbe sűríteni, hiszen végül is mind folyamatosan ezt tesszük, mint Teó: próbáljuk magunkat nem széttépetni a rengeteg összevissza ható erő középpontjában. De közben egy regényben muszáj valami kis reményt is adni, valami irányt mégiscsak felvenni.

A könyved a Színház- és Filmművészeti Egyetem közelmúltjának történetét dolgozza fel. A modellváltás és az egyetemfoglalás traumáját elsősorban. Te az egyetem diákja voltál. Milyennek látod most ezt a helyzetet?

Az egyetemen a fanatikus szakmaszeretetet tanultuk. Ez volt a főtantárgyunk. Mániákus, magukat a művészetüknek tökéletesen alávető félbolondokat képeztek. Lánykori nevén: igazi művészeket. Sokként ért minket, hogy a hatalom egyszer csak einstandolta az egyetemet. Ráadásul úgy, mintha tankokkal rombolta volna le: álltunk ott a kis virágainkkal, tárgyalásra és kompromisszumokra készen, ők meg ránk hajtottak a lánctalpaikkal. Semmi tárgyalás, semmi kompromisszum, semmi engedmény.

És most szétszéledt a nyáj. A szellemiség, amit az egyetem korábban képviselt, eltűnt, és ugyan van arra próbálkozás, hogy ezt átmentsék mindenféle kisebb képzésekbe, de már arra sincs biztosíték, hogy a képzéseken végző hallgatók el tudnak helyezkedni, a pályán tudnak maradni. Az egész művész közösséget szétforgácsolták. Jelenleg szolgálhatod a piacot vagy a kurzust, máskülönben éhenhalsz.

Mennyire akartad, hogy a könyved a közösen megélt trauma feldolgozásának terepe legyen?

Erősen vágytam rá. Meghatározó élmény volt, pár szerelmi drámán kívül semmi nem volt ennyire meghatározó az eddigi életemben. Azóta is PTSD-m van, és tudom, hogy a többieknek is. Az írás mint cselekvés, valamelyest gyógyítja az átélt frusztráció és tehetetlenség miatti szorongást. Nekünk, akik átéltük ezt a traumát, őrült szerencsénk van, hogy a művészetnek létezik ez a fajta terápiás oldala is.

Meglehetősen kritikusnak tűnik a könyv a modellváltás előtti időkkel kapcsolatban is. A Szexművészeti Egyetem, amely annyira titkos, hogy a beavatottakon kívül senki sem tudja, hol van, eléggé elitistának tűnik.

Persze, lehet elitistának nevezni egy intézményt, amely nagyon megválogatja, hogy ki kerülhet be a képzéseire, és a szöveg sokszor tényleg túl közel van a szatírához. A kultúra végvári harcosaiként gondoltam megmutatni a színházi szakmában dolgozó embereket, akik próbálnak valamit megőrizni, aminek értelme van, de egy csomó esetben csúfosan elbuknak.

És pont ezért állítottam párhuzamba épp a szexszel: a művészet és a szex az, amiért érdemes élni és érdemes meghalni. Apró részleteiben ironikus és kritikus a szöveg, de célom volt, hogy a középpontjában valami elemelt és magasztos tartalom legyen.

A Nyelni generációs regény is, és úgy tűnik belőle, mintha nem lennél túl jó véleménnyel a generációdról. Tényleg így van ez?

Rossz napjaimon igen. Olyankor kevésnek érzem magunkat, azt érzékelem, hogy túlságosan lefoglal minket a fogyasztás és a gondolataink kikapcsolásának kényszere. A jó napjaimon meg imádom magunkat. Szabadok vagyunk és eltökéltek, hogy a világ velünk egy kicsivel jobb hely legyen.

Stylist: Gál Nóra, Smink és haj: Marencsák Zsófia