előfizetésem
Hírlevél
„A Közel-Kelet nem az, amit a hírekből ismersz” – Leskó Diána utazóbloggerrel beszélgettünk
Egyedül elindulni a nagyvilágba, majd a Közel-Kelet felé venni az irányt, talán elsőre bátor döntésnek tűnik, Leskó Diánának, a The Globetrotting Detective nevű blog alapítójának azonban szinte magától értetődő volt. Már fiatalon ösztönösen érezte, hogy ki kell tolnia a saját határait, majd az egyetemi évei alatt igent mondott a mesés Kelet hívására.
Honnan jön a térség iránti szenvedélye, milyen módon készül fel egy-egy ilyen útra, mi mindent tapasztalt az egyedül utazás során Iránban, Irakban vagy épp Afganisztánban, hogyan öltözködik, amikor útra kel, mit gondol a migránsozásról és a felelősségteljes tartalomgyártásról? Többek között ezekről is kérdeztem az utazóbloggert.
Hogyan született meg benned az elhatározás, hogy nekivágj a világnak?
Egyedül nekivágni a világnak számomra a világ legtermészetesebb dolga volt. Már az egyetemi évek alatt is utaztam, dolgoztam Angliában és Írországban, tanultam ösztöndíjjal Japánban, Törökországban és Finnországban. Ifjúsági csereprogramokkal is rengeteg helyre eljutottam külföldön. Ezek egyike sem tudatos döntés vagy átgondolt terv alapján valósult meg.
Egyszerűen csak belülről jött az érzés, hogy menjek és fedezzem fel a világot. Nem gondolkodtam túl, nem vártam senkire. Fogtam magam és mentem. Ez az ösztönösség mindig is jellemző volt rám. Aztán az egyetem után még többet utaztam. Ha érdekelt egy ország, vettem ki szabadságot és már indultam is. A kíváncsiság hajtott, és ez azóta sem változott. Három éve főállású utazó bloggerként járom a világot.
Mi adta az első löketet, hogy elindulj a Közel-Keletre?
A Közel-Kelet iránti rajongásom már az egyetemi éveim alatt elkezdődött. A tanulmányaim során több külföldi diákkal ismerkedtem meg, és bár sokan érdekesek voltak, számomra is megmagyarázhatatlan módon, mindig inkább a muszlim és arab hallgatók társaságában éreztem magam a legjobban. Eközben rengeteg könyvet olvastam a Közel-Keletről és az iszlám világról.
Mire észbe kaptam, a régió különböző kultúrái, vallásai, illetve az ott élő emberek nyitottsága, kedvessége teljesen beszippantottak. Azóta szinte az egész Közel-Keletet bejártam, már csak Jemen és Líbia van hátra. A térség iránti szenvedélyem azóta sem hagyott alább, sőt, egyre csak erősödik. Szerintem ez már örök szerelem marad.
Ilyen volt nőként végignézni Brad Pitt minden elemében férfias új filmjét
Hogyan készülsz fel egy-egy ilyen útra mentálisan, fizikailag, vagy akár logisztikai szempontból?
Nem igazán van szükségem semmiféle mentális vagy fizikai felkészülésre. Egyszer fordult elő, hogy fizikailag készültem egy utazásra: amikor Irakban lefutottam egy maratont. Ez egy teljes, 42 kilométeres maraton volt, amire körülbelül három hónapig edzettem. Mentálisan talán csak egyetlen útnál éreztem szükségét a felkészülésnek, ez pedig Afganisztán volt. Oda tényleg tudatosan készültem: utána olvastam mindennek, megnéztem más utazók élménybeszámolóit, fejben felkészültem minden eshetőségre.
Ennek köszönhetően, akármit is tapasztaltam, nem estem pánikba, nem lepődtem meg. Tudtam kezelni a dolgokat, mivel előzetesen informálódtam arról, hogy ez vagy az teljesen normális az adott közegben. De azért nem megy mindig minden tökéletesen, és a legutóbbi afganisztáni utamon is voltak olyan helyzetek, amelyeket nem a legjobban kezeltem. Egyszerűen azért, mert úgy éreztem, nincs teljesen a kezemben az irányítás, vagy mert bizonyos szituációkban valami nagyon idegesített. Semmi drámai nem történt, de ezek a kisebb szituációk még izgalmasabbá tették az utamat, és sokat tanultam belőlük.
A logisztikai felkészülés attól függ, hogy van-e elég időm rá. Például legutóbb, amikor Szíriában jártam, szinte semmit nem szerveztem meg előre, csak elindultam. Mivel arab országról van szó, és én már jól ismerem a térséget, a kultúrát és azt, hogy mi, hogy működik, nem volt rá szükségem. Ha viszont van időm, akkor szeretek előre tervezni: megnézem, hova szeretnék menni, mit akarok megnézni, hová és hogy lehet eljutni, milyen szálláslehetőségek vannak.
Általában csak nagyjából tervezem meg az útjaimat, hagyok teret a spontán dolgoknak is.
Mit tapasztaltál egyedül, nőként olyan országokban, mint Irak, Jordánia vagy Irán? Milyen fogadtatásban részesültél?
Én mindig egyedül utazom mindenhová, beleértve a Közel-Keletet, és soha nem bérlek idegenvezetőt. Nagyon jól érzem magam minden Közel-Keleti országban, 100%-ban otthonosak és biztonságosak számomra. Az emberek, akikkel én találkoztam, hihetetlenül vendégszeretőik, nyitottak, kedvesek, barátságosak, tisztelettudóak és segítőkészek. Fontos azonban leszögezni, hogy Irak, Irán és Jordánia nagyon különböző országok.
Nem feltétlenül ugyanazok a tapasztalataim, ha Jordániában vagy Irakban járok, hiába szomszédos országok. Irakban és Iránban az emberek az átlagosnál sokkal nyitottabbak és barátságosabbak, szinte már-már hihetetlen módon. Ne lepődjön meg senki, ha 5 perc ismeretség után meghívják a helyiek az otthonukba, több napig vendégül látják és bemutatják az egész családjuknak. Irakban és Iránban többször előfordult, hogy vadidegen családok spontán meghívtak vacsorára vagy ottalvásra. Nem egyszer történt meg, hogy a helyiek kifizettek helyettem dolgokat, vagy csak kérés nélkül felajánlották, hogy segítenek.
Leskó Diána közelebb hozza az arab világot:
Voltak kellemetlen szituációk is?
Irakban négyszer voltam, és összesen négy hónapot töltöttem ott. Legutóbb, amikor a szállodában voltam, zavart, hogy a férfiak nagyon bámultak. Ez volt az egyetlen dolog, ami zavart ott a négy hónap alatt. Rengeteget utaztam más arab országokban, és sehol máshol nem történt ilyesmi. Szíriában, Libanonban, Szaúd-Arábiában, Ománban, Katarban, tényleg csak pozitív élményeim voltak. A negatív tapasztalatok tényleg minimálisak.
Jordániában – ahol már háromszor jártam – kicsit más a helyzet, mert ott már sokkal több turista van. Irakban és Iránban inkább úgy érzem magam, mint egy vendég, míg Jordániában csak egy turista vagyok a sok közül. Petrában az árusok és a beduinok nagyon idegesítőek voltak, és emlékszem, egy beduin férfi még a lovával is ijesztgetett. Az egyik este három srác beszólt nekem, ami nagyon idegesített. Az utolsó két alkalommal viszont, amikor az országban jártam, már nem voltak ilyen élményeim.
Az igazat megvallva, nem érzem, hogy bármi olyat csinálnék, ami különösebben kellemetlen vagy veszélyes. Mindig kihangsúlyozom ugyanakkor, hogy nagyon fontos, hogy okosak, körültekintőek legyünk, és ez a Közel-Keleten sincs másképp. Azt gondolom, hogy akármilyen egyszerű életet él az ember, akkor is megütheti a bokáját. Nem hiszem, hogy azzal, aki beutazza a világot, nagyobb eséllyel történne vele valami rossz, mint azzal, aki csak éli a hétköznapi életét otthon, egyhelyben. Én azt mondom:
bátraké a világ, bátraké a szerencse.
A kitűnő bizonyítvány ára: szorongás, sebhelyek, álmatlanság – Mennyit ér egy gyerek lelki egészsége?
Mit gondolsz, mi a legnagyobb tévhit az egyedül utazó nőkkel kapcsolatban? Te találkozol ezen a téren például sztereotípiákkal vagy előítéletekkel?
Őszintén szólva nem tudom, hogy vannak-e konkrét tévhitek az egyedül utazó nőkkel kapcsolatban magyar viszonylatban, én soha nem találkoztam ilyesmivel. De ha valaki rosszat is gondolna rólam emiatt, nem érdekel. Soha nem érdekelt, és nem is fog. Bizonyos konzervatív kultúrákban, beleértve a Közel-Keletet, valóban negatívan ítélhetik meg az egyedül utazó nőket, de ez sohasem jelentett számomra fenyegetettséget, veszélyt. Az viszont biztos, hogy az ilyen helyeken az egyedül utazó nőnek sokkal tudatosabban kell viselkednie.
Fontos, hogyan öltözködünk, viselkedünk, beszélünk a férfiakkal, hogy elkerüljük a félreértéseket. Sokan azt mondják, hogy a Közel-Keleten azt hazudják, hogy házasok, hogy bizonyos helyzeteket elkerüljenek. Szerintem ez teljesen felesleges. Én mindig őszintén elmondtam, hogy egyedül utazom, és azt tapasztaltam, hogy az emberek, köztük a férfiak is, tisztelnek ezért, bátornak tartanak, amiért így utazom.
Létezik az a felvetés is, hogy azért utazik egyedül az ember, mert nincs kivel mennie…
Hát, nekem tényleg nincs kivel. De ez egész életemben így volt. Amikor Japánban szerettem volna megtanulni a japánt nyelvet, japán egyetemen, egyszerűen csak jelentkeztem ösztöndíjra, megkaptam és mentem. Egyedül. Ehhez keresnem kellett volna valakit? Amikor Törökországban akartam törököt tanulni, kerestem egy nyári egyetemet, majd miután felvettek, fogtam magam és elindultam. Egyedül. A legtöbbször olyan dolgokat akarok csinálni, és olyan helyekre akarok menni, amihez nincs és nem is kell partner.
Amikor rátaláltam a neten, hogy Irakban maratont szerveznek, mondtam magamnak, hogy ez elég menő, miért ne mennék én is? Felkészültem, elutaztam Irakba és lefutottam a 42 kilométert. Ennyi. Van erre utazótárs? Aki pont akkor ér rá, mint én, el is jönne velem Irakba és le is bírna futni egy maratont? Ha épp olyan kedvem van, hogy holnap elutazzak egy hónapra Irakba vagy Szíriába, akkor összepakolok és megyek.
Ez egy életforma, amit én alakítottam ki magamnak.
Hozzáteszem, amikor utazom vagy külföldön tanulok, dolgozom, mindig ismerkedem közben. Szóval az, hogy „solo travel” nem feltétlenül azt jelenti, hogy folyamatosan egyedül van az ember. Valakinek igen, de nekem nem. Én rengeteget beszélgetek, kapcsolódom másokhoz útközben.
Azt tapasztalom, hogy nagyon sokan vannak, akik szeretnének elutazni valahová, de nincs kivel menniük, egyedül pedig nem szívesen utaznának, különösen olyan országokba nem, mint Afganisztán. Erre kitaláltam egy megoldást: elkezdtem szervezett utakat kínálni olyan helyekre, mint Afganisztán, Irak és Pakisztán, ahol én vagyok a csoportvezető. A közeljövőben pedig szeretnék Szíriába is vinni csoportokat. Ezekről bővebben a weboldalamon lehet tájékozódni.
Hogyan kezeled az esetleges kulturális különbségeket?
Próbálok alkalmazkodni hozzájuk. Mindig is érdekelt, hogyan élnek, gondolkodnak és kommunikálnak más kultúrákban. Amikor utazom, figyelek, tanulok, kérdezek, és igyekszem a helyi emberekhez igazodni, nem pedig elvárni, hogy ők alkalmazkodjanak hozzám. Nekem például nem nagy erőfeszítés az, hogy konzervatívabban kell öltözködni, vagy fel kell tennem a fejkendőt egyes országokban.
Vannak helyek, ahol a férfiak és a nők még családon belül sem keverednek az interakcióik során, például Marokkóban, Szaúd-Arábiában és Ománban is tapasztaltam ilyet. Ilyenkor természetes számomra, hogy csak a női családtagokkal beszélgetek, és ahhoz alkalmazkodom, ahogy ott működnek a dolgok. Persze az alkalmazkodás nem minden szituációban megy tökéletesen, de a Közel-Kelet országaiban nekem ezzel soha nem volt problémám.
Legutóbb Irakban több olyan helyzet is volt, hogy emberek – nők, férfiak, családok – egyszer csak megkérdezték, hogy nem vagyok-e éhes, nem kérek-e valamit inni, van-e elég pénzem, és ha nem lenne, adnának. Teljesen ismeretlen emberek voltak. Ez nekem mindig nagyon erős élmény, és ehhez az oldalukhoz szívesen alkalmazkodom.
„Az ego mindig eggyel hátrébb volt, mint a család vagy a szeretet” - beszélgetés Szakonyi Gábor üzletemberrel
Milyen nyelven beszélsz a helyiekkel?
Általában az arab országokban arabul beszélek. Csak nagyon alapszinten értem és beszélem, de igyekszem minél többet kommunikálni a helyiek nyelvén. Amikor komoly, mélyebb dolgok kerülnek szóba, akkor általában az angolt használom. Olyan is előfordul, hogy könnyedre, nevetgélősre sikerül egy-egy párbeszéd a nyelvi akadályok miatt, de az is egyfajta kapcsolódás, ezeknek a szituációknak is megvan a szépsége.
Azt vettem észre, hogy ha külföldiként beszéljük a helyi nyelvet, megváltozik a beszélgetések természete, jellege, oldottabbak és közvetlenebbek lesznek. Ettől függetlenül általában az angollal, illetve Google Translate-tel vagy más fordítós applikációval is el tud boldogulni az, aki ezekbe az országokba látogat.
Látom a fotóidon, hogy kedveled a helyi viseleteket. Melyek a kedvenceid?
Igen, ahogy korábban is említettem, amikor utazom, alkalmazkodom a helyi öltözködési szokásokhoz. Élvezem azt, hogy az adott országra, térségre jellemző ruhákat viselhetek. A szép, színes darabok a kedvenceim. Például Ománban szinte végig hagyományos ománi ruhákban voltam, amit egy ott élő barátomtól kaptam kölcsön. Ezek a ruhák tényleg nagyon szépek voltak, és a helyiek is örültek, hogy felvettem őket. Többször megdicsértek, és volt, hogy lefotóztak a gyerekeik társaságában. Indiában, Pakisztánban és Afganisztánban is gyönyörűek a helyi öltözékek – színesek, látványosak és egyediek!
Szerinted mi az, amit a leginkább félreértenek a Közel-Kelettel kapcsolatban?
Én úgy látom, hogy nagyon sokan azt hiszik, ezek az országok veszélyesek, mert a hírekben csak a negatív dolgokról hallanak róluk. Sokszor azt is gondolják, hogy a nőknek különösen veszélyes ott lenni, de én ezt egyáltalán nem így látom, mint utazó.
Ha jól tudom, sokat couchsurfingezel. Mik a tapasztalataid ezen a téren?
Igen, nagyon sokat couchsurfingezem, és összességében kimondottan jó tapasztalataim vannak, általában is, de különösen a Közel-Keleten. Használtam a Couchsurfinget Szaúd-Arábiában, Ománban, Bahreinben, Kuvaitban, Katarban, Irakban, Szíriában és az Egyesült Arab Emirátusokban is. Összességében a couchsurfing a Közel-Keleten rengeteget adott az utazásaimhoz: sokkal közelebb kerültem az emberekhez, és olyan oldalát láttam meg ezeknek az országoknak, amit szállodákból sohasem élhettem volna át.
A kedvenc Couchsurfinges élményem Peshawar városához, Pakisztánhoz kapcsolódik, ahol a vendéglátóm egy fegyverkereskedő volt. Elvitt engem a város összes fegyvergyárába és fegyverpiacára. Ez volt eddigi életem legérdekesebb napja. Olyan is volt, hogy egyszer Ramadán idején egy helyi családnál szálltam meg Irakban, ami által testközelből tapasztalhattam meg a kultúrájukat és azt, hogy hogyan gyakorolják a vallásukat.
Együtt böjtöltünk, végig közösen ettünk és ittunk a ramadán étkezésekkor, hagyományos ételeket kóstolva. Nagyon érdekes volt ilyen formában részese lenni a mindennapjaiknak. Szíriában a Couchsurfingen keresztül barátkoztam helyiekkel, és kivételes élmény volt rajtuk keresztül megismerni az országot, illetve megtudni, mi is történt Szíriában az elmúlt évtizedben.
Olivia Rodrigo exkluzív interjúban mesél: hatalmas mérföldkőhöz érkezett
Mi a véleményed a hazai politikai kommunikációról a „migránsozással” összefüggésben?
Nem értem, hogy miért ennyire migránsellenes a politikai kommunikáció Magyarországon. Legutóbb 2025 áprilisában jártam Szíriában. Akkor testközelből tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor egy országot tíz év háború teljesen romba dönti. A pusztítás, amit ott láttam, sokkoló volt, szinte felfoghatatlan. És őszintén szólva, nem is csodálkozom azon, hogy az emberek elmenekültek onnan. Ha ugyanez történt volna Magyarországgal, mi is elmenekültünk volna. Mi is „migránsok” lettünk volna egy másik országban. És vajon nekünk hogy esett volna az, ha így neveznek bennünket, ha előítéletekkel kezelnek minket csak azért, mert Magyarországról jöttünk? Azt gondolom, hogy
a szíriai emberek nem tehetnek arról, ami velük történt. Ezt a háborút nem ők akarták, nem ők indították.
Ezt a nagyhatalmak döntötték el a fejük felett. Azt is nagyon fontos megérteni, hogy a mai háborús technológia olyan fejlett, hogy mi átlagemberek harcolni sem tudunk ellene. A legtöbb ember csak élni szeretett volna, biztonságban, békében. És most, hogy az országuk porig van rombolva, az is teljesen érthető, ha a fiatalok nem akarnak visszamenni – hiszen nincs is hová. Számomra ez volt az első alkalom, hogy egy szétbombázott helyen jártam, és valóban mélyen megérintett. Azóta még inkább hiszem, hogy nem gyűlölettel, hanem megértéssel és emberséggel kell viszonyulni azokhoz, akik a háború elől menekülnek.
Térjünk át a közösségi médiára! A blogod mellett az Instagram és Facebook oldalaidon a filterezett „valóság” helyett inkább árnyaltan, őszintén mutatod meg az utazásaidat. Tudatos döntés ez, vagy így jön ösztönösen? Mit gondolsz napjaink utazós tartalomelőállítói szcénájáról – akár itthon, akár külföldön?
Én megpróbálom egyszerűen a nyers valóságot bemutatni. Hivatásos utazóbloggerként az a célom, hogy egyrészt inspiráljam az embereket arra, hogy felfedezzenek kevésbé ismert országokat, másrészt megmutassam, hogy hogyan lehet ezeken a helyeken utazni. Számomra természetes, hogy őszintén és árnyaltan mutatom meg az élményeimet – nem akarom kiszínezni vagy elferdíteni a valóságot.
Ami az utazós tartalomgyártókat illeti, szerintem nagyon vegyes a kép. Azok a magyar utazók, akiket én ismerek, szerintem kifejezetten informatív és hasznos tartalmat készítenek, amit nagyon értékelek. A külföldi tartalomkészítők esetében viszont, főleg a YouTube-on, sokszor mást látok. Rengeteg amerikai készítőnél azt érzem, hogy inkább a kattintásvadász, szenzációhajhász irányba mennek el.
Túlzó címek, dramatizált történetek, sokszor csúsztatások vagy konkrétan hamis állítások is elhangzanak tőlük, különösen olyan országokkal kapcsolatban, mint Irak vagy Afganisztán. Ezek a videók sokszor inkább a nézettségre mennek, nem pedig arra, hogy valódi képet adjanak egy-egy országról. Sajnálatos, hogy a YouTube algoritmusa is ezeket a tartalmakat tolja előre, de én úgy érzem, hosszú távon az őszinteség és hitelesség többet számít.
Szerinted mi a kulcsa a felelősségteljes tartalomgyártásnak?
Szerintem a kulcs az őszinteség. A blogomon ferdítések nélkül, részletesen leírom, hogy hogyan lehet egy adott országban utazni, mi és hogy működik, mire kell figyelni, milyen a közlekedés, a költségek, a biztonság. Egyszerűen csak elmondom, amit megtapasztaltam és amit megtanultam. Számomra ez a tiszta, nyílt, etikus és felelősségteljes tartalomgyártás.
A közösségi médiában egy kicsit más a helyzet. Ott nem tudok olyan részletesen elmagyarázni mindent, mint a blogon, és nem is akarok. Pont ezért a social oldalakon sok negatív kritikát kapok, amik néha elég kemények, de ez nem zavar.
Az unalom ereje: hihetetlen módon segíti az agyat és a kreativitást a tétlenség
Miről szólnak ezek a negatív kritikák?
Amikor Afganisztánról posztolok, sokszor kapom meg azt, hogy nem vagyok etikus utazó és tartalomgyártó. Mert mit képzelek én, hogy jól érzem magam egy olyan helyen, ahol a nőket elnyomják, mint Afganisztánban? Felróják nekem továbbá, hogy nem beszélek a nők elnyomásáról. Volt olyan is, aki azt írta, hogy a tálibokat támogatom azzal, hogy Afganisztánba utazom.
Én csak azt tudom hitelesen megmutatni, amit személyesen látok és tapasztalok.
Például találkoztam Afganisztánban dolgozó nőkkel, tanárokkal, idegenvezetőkkel, és erről is szoktam beszélni. Vannak, akik erre azt írják, hogy hazudok, mert ez „nem lehet igaz”, és engem biztos a Talibán szponzorál, hogy ilyeneket mondjak. Ugyanez történt Iránnal kapcsolatban is. Amikor arról posztoltam, hogy jól éreztem magam és hogy milyen vendégszeretőek az emberek, kaptam az ívet, hogy engem biztos az iszlamista államok fizetnek, hogy a jó hírüket keltsem…
Vagy ott van Azerbajdzsán. Egyszer, amikor posztoltam róla, valaki egyből rám írt, hogy hogy lehetek ilyen idióta, hogy egyáltalán odautaztam, hiszen Azerbajdzsán súlyos dolgokat tett Örményország ellen. Én egy utazó blogger vagyok. Az utazásaimat mutatom meg. Tudatosan kerülöm a politikát, mert nem látom értelmét, hogy olyan országok politikai döntéseiről beszéljek, amin úgysem tudok változtatni.
Amit szeretek megosztani, az az, hogy egy adott országban, hogyan lehet utazni, milyen látványosságok vannak, milyen finomságokat lehet ott enni. Ezeken kívül a célom, hogy megmutassam az arab országok olyan oldalait, amiket az emberek a hírekből nem láthatnak.
Mit tanácsolnál azoknak, akik félnek belevágni az ismeretlenbe? Hogyan lépjenek ki a komfortzónájukból?
Ne agyaljanak túl sokat, csak induljanak el! Azoknak, akik nem mernek elindulni, csak azt tudom mondani (kicsit hazabeszélve), hogy kövessetek be Instagramon és Facebookon. Az én élményeimen keresztül látni fogják, hogy tényleg nincs mitől félni…
Ha pedig tudni szeretnék, hogy hogyan lehet a Közel-Kelet különböző országaiban vagy akár Afganisztánban utazni, olvassák el a részletes útikalauzaimat a weboldalamon. Ott mindent elmagyarázok: hogyan lehet eljutni A-ból B-be, mit érdemes megnézni, mi mennyibe kerül, mi hogyan működik stb. Mindent, amit tudni érdemes ahhoz, hogy magabiztosan utazhasson bárki ezekben az országokban.
Korábban már beszéltem a csoportos útjaimról – ezek közül az egyik legkülönlegesebb egy afganisztáni út, amit helyi női idegenvezetőkkel valósítok meg, és amelyen kizárólag nők vehetnek részt. Ez az utazás valódi betekintést nyújt az afgán nők mindennapi életébe. Az út során olyan helyi afgán nőkkel találkozhatnak a résztvevők, akik aktívan formálják saját közösségüket. Ellátogatunk női szépségszalonokba, varróműhelyekbe, művészeti terekbe, oktatási központokba és harcművészeti iskolákba, valamint felfedezzük a női piacokat és női vezetésű éttermeket is.
Micimackó ADHD-s, Nyuszi OCD-s, Róbert Gida skizofrén - Gyerekkorunk kedvenc karakterei valóban mentális zavarokat reprezentálnak?
Szerinted te miben változtál, fejlődtél azóta, hogy először elindultál a Közel-Keletre?
Talán abban, hogy ma már sokkal kevésbé ítélek elsőre. Régebben gyorsabban levontam bizonyos következtetéseket, ma már inkább figyelek, kérdezek, próbálom megérteni a dolgokat belülről is. Egyszerűen máshogyan nézek a világra, mióta ezeket az országokat megismerhettem.