előfizetésem
Hírlevél
Olasz Renátó: „Szeretem a váratlan pillanatokat, a keresetlenséget, a meglepőt”
Van egy pillanat, amikor az ember megáll egy üres utcán, és ráébred: valami végérvényesen megváltozott. A gyerekkor színtere már nem az, ami volt – inkább emlék, mint valóság. Ebből a felismerésből született meg Olasz Renátó első nagyjátékfilmje, a Minden csillag, egy személyes és mégis univerzális történet a hazatérésről, az elveszettségről, és arról, hogyan próbálunk újra kapcsolódni egymáshoz és önmagunkhoz.
A film alkotója nemcsak rendezőként, hanem színészként is jelen van a vásznon – és most mesél arról, hogyan lett egy kiürült kisvárosi utca az inspiráció, ami elindította benne ennek az érzékeny, fekete-fehér utazásnak a folyamatát.
Mi volt az a személyes élmény vagy gondolat, ami először életre hívta benned a Minden csillag ötletét?
Szembesültem vele, hogy a kisváros, ahol felnőttem, szinte teljesen kiürült – esténként egy lélek sincs az utcán, miközben néhány évvel ezelőtt még 80-90-en hömpölyögtünk a szokásos karácsony előtti esti bulin. Ez mélyen érintett. A gyerekkorom színhelye olyan lett, mint egy filmes díszlet. Ez a jelenség nagyon elkezdett foglalkoztatni.
A filmben te magad is szerepelsz Milánként – hogyan tudtad összeegyeztetni a rendezői és színészi szerepeket?
Nagyon természetes élmény volt ez. Dráma tagozatos gimnáziumban tanultam régen, ahol a többiekkel közösen hoztunk létre előadásokat, amikben én is szerepeltem. Hasonló volt a rendszer később a színművész szakon is – magunkat kellett rendezni. Az évek alatt ez valahogy szép lassan természetessé vált számomra.
Döbrösi Laura: „Elkezdtem a fényre hozni az elzárt részeimet”
A történet középpontjában a hazatérés áll. Mit jelent számodra Tiszavasvári, és miért volt fontos, hogy ott forgass?
Erre talán nincs egy konkrét válaszom, azt hiszem, intuíció volt. Éreztem, hogy vissza kell menjek. Volt annak egyfajta mágiája, hogy a gyerekkorom színhelyén dolgoztam. Minden ismerős, az utcák, a falak, a boltok... És persze érdekes, ahogy évekkel később más szemmel látod ezeket a tereket. Gyerekként minden nagy, minden közel áll, a részeddé válik, aztán éveket máshol élsz, eltávolodsz és a régi meghittség egy picit megtörik, minden más fénytörésbe kerül. Ismerős és ismeretlen, felkavaró és megnyugtató egyszerre.
A film improvizációra épül. Miért választottad ezt a módszert, és hogyan hatott ez a színészi játékra?
Számomra nagyon inspiráló másokkal együtt dolgozni – sokat beszélgettünk a többiekkel, meséltünk az életünkről vagy történeteket, amiket láttunk, hallottunk. Szóba jöttek fontos témák és ezekből rengeteg jegyzet született. Ezeket a dramaturggal, Hámor Annával rendszereztük és elkezdtek kialakulni jelenet ötletek. Ezeket pedig nem megírtuk, hanem rábíztuk az improvizációra. Engem nem a történet érdekel egy filmben, van, hogy egy arc vagy egy gesztus többet mond. Ahogy a tér maga is képes mesélni. Szeretem a váratlan pillanatokat, a keresetlenséget, a meglepőt. Ezekhez pedig, legalábbis nekem, kell az improvizáció. Ez ad egyfajta szabadságot.
A generációs elveszettség érzése átszövi a történetet. Szerinted mi a legnagyobb kihívás a harmincas éveikben járó fiatalok számára ma Magyarországon?
Ezt általánosságban nem tudom. Találkozok olyanokkal, akik nem találják a helyüket, de vannak persze olyanok is, akik nagyon határozottak és tisztán látják a saját útjukat. Engem az előbbi érdekelt. Milyen párkapcsolati sémákban működünk, mit jelent számunkra a közösség, a barátság, a szerelem és persze a legfontosabb, hogy mindezt a magyar vidéken mutathassam meg, ahonnan jövök. Szándékosan olyan élethelyzetek és szituációkat kerestünk, ahol a rosszul funkcionáló kapcsolatokat tudjuk bemutatni. Reményeim szerint ezeken keresztül a nézők is tudnak szembesülni a saját félelmeikkel, vágyaikkal, sikereikkel vagy sikertelenségeikkel, ami felszabadítóként hathat: nem vagy egyedül.
Tarr Béla executive producerként állt a projekt mögött. Milyen volt vele együtt dolgozni, és milyen tanácsokat kaptál tőle? Milyen hatással van ez a tény a film kritikai fogadtatására, különösen most, mikor Tarr Béla alkotótársa, Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díjat kapott?
Bélával egyfajta mentor-tanítvány viszony van köztünk és mellette barátok is vagyunk. Rengeteget tanultam tőle. Ő legendásan nem egy megalkuvó típus és mindig a saját útját járta. Ez egyfajta megerősítés, hogy nem kell megfelelni másoknak, csinálhatom azt és úgy, ahogy azt én akarom. Persze a tanácsai is nagyon hasznosak voltak. Iszonyat éles szemű ember, aki adott esetben a jelenetben felmerülő ritmus problémákat rögtön kiszúrja, megérzi. És nem köt kompromisszumot, ami szintén inspiráló számomra.
A film fekete-fehérben készült. Miért döntöttél e vizuális stílus mellett, és mit szerettél volna ezzel kifejezni?
A valóságot színesben látjuk, ha valami fekete fehér, arról rögtön tudod, hogy az nem teljesen a valóság, hanem film, stilizáltabb, költőibb, mint ahogy a hétköznapokban tapasztaljuk. Ez pedig segített nekünk, mert szerettük volna a film szereplőit, a helyszínt elemelni, univerzálisabbá tenni, amihez a fekete fehér nagyon passzolt.
A testvérpár története univerzális, mégis nagyon magyar. Nehéz volt megtalálni az egyensúlyt a személyes és az általános között?
Az előbb említett közös beszélgetések rengeteget segítettek. Valós történetekből indultunk ki, amiket filmbeli jelenetekké alakítottunk. Átszűrtük magunkon a valóságot és azt kerestük, mitől tud ez működni. Nem az volt a cél, hogy egy-az-egyben dokumentarista módon ábrázoljuk az embereket, hanem valahogy teremtsünk egy saját valóságot, ami számunkra működőképes, hogy egyszerűbben fogalmazzak, ami nekünk tetszik. Ha pedig valamiről, amit csinálsz, azt érzed, hogy na, ez nekem így tetszik, akkor az valószínűleg őszinte is.
A forgatás kis költségvetésből valósult meg, milyen kreatív megoldásokkal tudtátok ezt áthidalni?
Egy helyszínen dolgoztunk, gyerekkori barátaim szüleitől kaptunk szállást, nagymamám főzött, a technikát pedig szívességből kaptuk. De szívességből dolgozott mindenki. Szerintem a vágónk például a legjobb magyar vágó, Czakó Judit, de a hely, ahol vágtunk, az is szívességből érkezett, mint, ahogy a hangkeverő stúdió is... Nagyon hálás vagyok ezért mindenkinek, aki segített.
Deák Kristóf: „Szomorú lennék, ha pont olyan lenne egy film, ahogy azt az elején elképzeltem”
Mit remélsz, mit visznek magukkal a nézők a Minden csillag megtekintése után – mi az a kérdés vagy érzés, amit szeretnél, ha bennük maradna?
Remélem megérinti majd a nézőket és a humorát is tudják majd szeretni. Nincs egy konkrét vágy bennem, hogy ezt vagy azt vigyék magukkal. Szerintem egy picit olyan film lett ez, ami nem rögtön hat, hanem majd napokkal később hoz elő valamit. Remélem, így lesz és talán felkavar vagy felszabadít valamit a nézőkben.
A következő filmed forgatókönyvét teljesen megírod, vagy szeretnél tovább kísérletezni az improvizáció területén?
Egyértelműen így szeretnék tovább dolgozni. Ez a módszer önazonos velem és inspirál.
Vannak konkrét további terveid?
Igen, van már egy filmterv, ami motoszkál bennem, vannak hozzá jegyzeteim, foszlányok ezek még, de konkrét színészek például már vannak. Nyitott vagyok – elkezdünk majd dolgozni velük, s biztos vagyok benne, hogy az ötleteim majd másfelé kanyarodnak a velük való munka során, ami csodás.
