„Meg akarom mutatni, mennyi nő él bennünk” – Sandra Poliakov világáról, nőiességről, anyaságról

Sandra Poliakov emblematikus, színes, nőket ábrázoló festményei a világ számos pontján sikert arattak. A Budapesten élő nemzetközi művész mesél nekünk arról, milyen érzés volt három különböző kultúrában felnőni, hogyan hatott ez a művészetére, miért volt számára transzformatív élmény lányának születése, és arról is, mit tanít gyermekének az alkotásról.

Mesélnél kicsit magadról? Mi vezetett ahhoz, hogy Magyarországon élj?

Művész vagyok, bolgár, izraeli és orosz gyökerekkel. Munkáimban a nőiséget, az egyéni és közös női tapasztalatokat vizsgálom. Én már Izraelben születtem, de a szüleim Bulgáriából származnak, így gyerekként állandóan e két kultúra között egyensúlyoztam. Később Moszkvába költöztünk, és így már három ország között kellett eligazodnom. Gyakran álmodtam arról, hogy minden barátom, akik különböző helyeken éltek, egy házban vannak – mindegyikük egy másik szobában –, és én csak ajtóról ajtóra járva meglátogathatom őket.

Ebben a folyamatosan változó környezetben szükségem volt egy saját világra, ahol biztonságban és nyugalomban érezhettem magam – számomra ez a világ a művészet lett. A gimnázium után építészetet kezdtem tanulni, és Barcelonába költöztem, hogy befejezzem a mesterképzésem. Ott ismertem meg a férjemet, aki budapesti. Ő éppen akkor videó- és médiadesign szakon tanult. Elkezdtünk együtt dolgozni, segítettem illusztrálni néhány projektjében. Majd ezeket követően, most már közel tíz éve, Magyarországra költöztem.

Amikor megérkeztem, körülbelül 200 építészirodának küldtem el a portfóliómat, remélve, hogy munkát találok. De hamar rájöttem, hogy ez a szakma nem az én világom. Akkoriban Budapest számomra még nem tűnt olyan kreatív városnak, mint manapság. Így elkezdtem feltölteni a munkáimat az internetre, és próbáltam kapcsolatokat építeni, olyanokkal, akiknek érdekes lehet a művészetem.

Energetikai érintésterápia: nemcsak a bőröd újul meg, hanem a lelked is

Mondhatjuk, hogy ekkor kezdődött a művészi utad?

Azt gondolom, mindannyian kreatívnak születünk, szóval nem mondanám, hogy egy adott ponton „kezdődött”. Gyerekként jó kézügyességem volt, de számomra a művészet nem azt jelenti, hogy valami „szép” legyen – hanem azt, hogy megtaláljuk a saját kifejezési módunkat és hangunkat az alkotáson keresztül. De igen, amikor rájöttem, hogy nem akarok többé építészként dolgozni, azt gondoltam: ha már úgyis rajzolok, miért ne oszthatnám meg másokkal is?

Az Instagram jó lehetőségnek tűnt, és eltökéltem, hogy működni fog.

Mi változott meg, miután anya lettél?

Épp a covid előtt estem teherbe. A terhesség minden szempontból változást hozott az életemben. A harmadik trimeszterig még dolgoztam, de akkor már elkezdtem művészeti printeket online árulni. Tudtam, hogy egy olyan rugalmasabb munkára van szükségem, ahol nem vagyok szigorú időbeosztáshoz kötve. Mielőtt elkezdtem volna komolyabban ezzel foglalkozni, tudtam, hogy most magamra kellett figyelnem. Elkezdtem meditálni, sétálni, és sokat gondolkodtam azon, milyen anya szeretnék lenni.

Arra is gondoltam, mit mondanék a lányomnak arról, ki vagyok, és hogyan élek. Ez a folyamat lelassított, segített régi emlékeket felidézni, és új színhasználattal kísérletezni. Elkezdtem a zsidó, orosz és bolgár kultúrából származó szimbólumokkal dolgozni. A színes kontúrok egyre inkább megjelentek a képeimen, és fokozatosan kialakult egy számomra nagyon személyes vizuális stílus.

A szülés élménye is mélyen átalakított, és azóta is inspirál.

Nem könnyű, és nem is „szép” a szó hagyományos értelmében, de hihetetlenül sokat mutat meg az emberből. Rájöttem, milyen erősek vagyunk mi, nők. Mély kapcsolatot éreztem minden nőtársam iránt – függetlenül családi háttértől, vagyoni helyzettől, bőrszíntől. Ezt az összetartozást és szolidaritást igyekszem megjeleníteni a műveimben is, amit akkor és azóta is tapasztalok.

Mit szeretnél a lányodnak tanítani a művészetről?

Semmit! Ez a lényeg – a művészet a szabadságról szól. Őszintén, szerintem valamit jól csináltam, mert már most nagyon menő a stílusa! Nagy rajongója vagyok! Ha együtt alkotunk, megmutatok neki pár technikát, de csak mint lehetőséget – nem mint szabályokat.

Függők lettünk, és észre sem vettük - Az SMS-en felnőtt generáció idegeit lassan megöli a digitális stressz

Milyen üzenetet szeretnél közvetíteni a művészeteden keresztül? Van esetleg valami célod vele?

Azt szeretném, hogy az emberek érezzék: láthatóak. A munkáim a nők érzéseiről és tapasztalatairól szólnak. Próbálom megmutatni a női sokféleség arcát – hogy emberek vagyunk, szükségünk van pihenésre, gondoskodásra, szeretetre, de azt is, hogy erősek vagyunk, és érzelmileg milyen nagyon összetettek.

Külföldiként sikerült megtalálni a helyed Budapesten? Tudsz kapcsolódni a helyi művészélethez?

Azt hiszem, én mindenhol kicsit külföldinek érzem magam. Soha nem tapasztaltam meg igazán azt, hogy valahova teljesen tartozom. Művészként inkább online kapcsolódom másokhoz, és jobban érzem magam „nemzetközinek”, mint hogy egy adott országhoz kötődnék szorosan. Budapestet mondjuk nagyon szeretem, és mostanában érzem, hogy szeretnék jobban „helyi” lenni.

Mivel sok országban éltem már, megtanultam felismerni a kulturális hasonlóságokat. Emiatt úgy érzem, az emberek közti kapcsolódás alapja a vágy, hogy békében éljünk, szeretteinkkel körülvéve.

Sikerül egyensúlyt teremtened az anyaság és az alkotás között? Hogyan töltődsz fel, hogyan táplálod a kreativitásod?

Igen – de rá kellett jönnöm, hogy hogyan csináljam. A férjem sokat segít, és gyakran emlékeztet, hogy szánjak időt magamra. Azt gondolom, az én munkámban különösen fontos a pihenés – az emberek érzik az energiám az elkészült alkotásban, és azt szeretném, ha ez nyugodt, nőies, boldog és kiegyensúlyozott lenne. Rengeteg ötletem van állandóan, de megtanultam tudatosan időt teremteni az alkotáshoz.

Az anyaság egyébként sokat segít: visszaránt a jelenbe. A napi rutin – óvodából hozni, sétálni menni – ritmust ad. Az inspiráció nem abból jön, ha valamit erőltetünk. Néha a legjobb, ha csak pihensz, olvasol, vagy hagyod, hogy a gondolataid jöjjenek-menjenek. Ez segít nekem is – ezeket az érzéseket tudom később képpé formálni.

Az utazás is sokat inspirál – minden télen elutazunk valahová, ahol meleg van. Szükségem van a színekre, a közvetlen, egyszerű életet élő emberekre. Mindig is vonzott a szépség – filmek, színház, építészet, tárgyak... Imádok megfigyelni embereket a mindennapjaikban: nőket beszélgetni, gyerekeket játszani, szerelmes párokat egymásra nézni. Ezek a kis pillanatok inspirálnak a legjobban.

Boldog szingli vagyok – És nem kérek érte elnézést

Mesélnél a jövőbeli terveidről alkotás terén?

Rengeteg ötletem van! Néhány hónapja elindítottam egy hírlevelet, amit nagyon szeretek – sokkal közelebb érzem magam a közönségemhez általa. Nemrég újra elkezdtem személyes portrékat készíteni – olyasmit, amit évekkel ezelőtt csináltam. Nagyon szeretem, milyen érzékeny és személyes beszélgetések alakulnak ki a nőkkel, még ha a világ különböző pontjairól is jönnek.

Ez lassú és nyugodt munkamódszert igényel, így havonta csak egy portrét vállalok. Kézzel is egyre jobban szeretek alkotni, különösen a kerámiázás a szívem csücske. Mostanában egyre több személyes történetet osztok meg a közösségi médiában, amit szintén nagyon élvezek.

A nőkkel való kapcsolódás rengeteget ad nekem – és ezt a vonalat mindenképp szeretném tovább építeni és mélyíteni.

Az eredeti interjú angol nyelven készült, írta és fordította: Szabó Liliom.