előfizetésem
Hírlevél
Schram András: „A fotózást nem lehet tanulni, vagy látod vagy nem”
Meglátni a pillanat varázsát, elmélyedni a részletekben egy olyan képesség, amelyre születni kell. Ezt bizonyítja Schram András, Magyarország egyik legismertebb fotóművészének története is, aki egykor turistaként fedezte fel Kanada utcáit, nem számítva arra, hogy az élete egyetlen kattintással fog megváltozni.
Schram András képei színek nélkül is élettel teliek. Fotóinak szépsége nem egy gép technikájából ered, nem a mesterséges intelligencia tudományából fakad, hanem egy olyan belső erőből, amelyre kifejezésünk is van: szívvel-lélekkel készíti őket.
A képeid legtöbbször fekete-fehérek. Így is fotózod meg őket?
Mindig fekete-fehérben fotózom. Tavaly vettem egy monokróm Leica fényképezőgépet, pontosan azért, hogy még csak esélyem se legyen színesben fotózni. Egyértelmű különbséget látok egy eleve fekete-fehérben megfotózott és egy utólag átállított kép között, és ez a látásmód miatt van így. Fekete-fehérben az árnyékokra, a kontrasztra, a fényekre fókuszálsz. A kész képen magára a képre, és nem a színekre összpontosítasz.
A fotóid ugyan emberközpontúak, de a téma nagyon változatos. Vannak kísérletező idő szakaid, amikor csak egy adott témára koncentrálsz, vagy épp a változatosság az, ami folyton mozgásban tart?
Számomra a portréfotózás az alap, ezt követi a páros és az esküvői fotózás, de valóban, az emberközpontú témákat kedvelem a legjobban. Félig Kanadában élek, ott inkább fotózsurnalisztaként és divatfotósként dolgozom, de Magyarországon érzem igazán, hogy a fotózás művészetté válik. Teljesen más férfit és nőt fényképezni: a nőkben a szépséget keresem, míg a férfiaknál szeretek a fotózás előtt kicsit mélyebbre ásni, feltárni a személyiségüket – mindezt persze kedvesen és finoman.
Peter Lindbergh kamerája előtt úgy szabadultak fel a modellek, ahogy máshol nem
Láttam egy dokumentumfilmet a brit fényképész, Platon munkásságáról. Ő azt mesélte, hogy fotózás előtt beszélget az alanyaival, olyan témákat feszeget, amelyek, ahogyan te is fogalmaztál, kicsit mélyebbre ás. Akkor kattint, amikor a tekintetükben meglátja az igazi énjüket. Máshogy kell közelíteni például egy kanadai, mint egy magyar emberhez?
Persze. Nagyon fiatalon költöztem a szüleimmel a Közel-Keletre, Kuvaitba. Egy indiai iskolába jártam, így ezek a nációk legalább annyira közel állnak hozzám, mint az európai ember. Kanadában rengeteg ázsiai származású embert fotózok; meg kellett tanulni azokat a nüanszokat, amelyek az ő életükben fontosak.
Érezni kell, mire tudok rákérdezni vagy éppen mire nem, ha nem ildomos, de akkor is keresem a módját, hogyan tudnék mégis beszélgetni a nehezebb témákról. Belemegyünk részletekbe a családról, a szeretetről, a gyászról, ezek a történeket aztán megmutatkoznak az arcukon is. Ezeket a pillanatokat keresem.
Mikor jöttél rá, hogy tehetséged van embereket megnyitni és fotózni őket?
A párom, aki később a feleségem is lett, 1997-ben munkát kapott Kanadában. Két év múlva kiköltöztem én is. Azelőtt egy légitársaság utazási irodájában dolgoztam, annyi közöm volt csak a fotózáshoz, mint egy átlagembernek. Nagyon untam magam Kanadában, kezdenem kellett magammal valamit. Nem tudtam még hivatalosan munkát vállalni, de otthon sem akartam ülni. Vettem egy fényképezőgépet és elkezdtem felfedezni Calgary utcáit. Sok hajléktalan emberrel találkoztam, akikkel beszélgettem, vittem nekik ételt, italt, majd amikor úgy éreztem, megbíznak bennem, megkérdeztem tőlük, hogy lefotózhatom-e őket.
Az egyik ilyen képemet 1999-ben beküldtem egy Fujifilm-fotópályázatra, Mr. Anderson volt a fotó címe. A férfi tizennyolc éve élt már az utcán. A fotón rajta van a keze is, amelyen ott van a fájdalom, az egész életének a lenyomata. A Fujifilm Kanada legjobb fotósának titulált, és megnyertem a versenyt. Ez nagy löketet adott a folytatáshoz. De soha nem tanultam fotózni.
Nem volt a fotózásnak valamilyen előjele, egy emlék gyerekkorból például?
Apukám gyűjtötte a National Geographic magazinokat, amikor még Kuvaitban laktunk. Gyerekkoromban sokszor csak beültem a kádba, és nézegettem benne a képeket. Harminc évvel később, néhány évvel ezelőtt, meglátogattam a szüleimet, és megtaláltam ezeket a magazinokat. Lapozgatni kezdtem és meglepődtem, hogy szinte minden egyes képre emlékeztem, arra is, mi lesz a következő oldalon.
Azt gondolom – és ezt a tanítványaimnak is mindig elmondom –, hogy a fotózást nem lehet tanulni. Vagy látod vagy nem, vagy érzed vagy nem. Ez nem a technikáról szól. Azt is szoktam mondani, hogy nem vagyunk teljesen normálisak, mert mi másképp látjuk a világot, sokkal szenzitívebbek vagyunk az emberekre és a környezetünkre. Amikor valakivel sétálok az utcán, mindig elnézést kérek, mert folyamatosan pásztázok a tekintetemmel, keresem a szépet, gondolkodom, hogyan fotóznám meg fekete-fehérben. Erre születni kell.
De hogy mikor jön elő az életedben, az a szerencsén múlik. Ha nyolcvanöt évesen jössz rá, akkor már kevés időd marad felfedezni a pillanatokat. Ha harminchárom évesen kezded el, mint én, akkor jobban örültél volna, ha húszévesen találsz rá, de akkor még lehet, hogy nem álltál készen meglátni a szépséget a mindennapokban. Egy biztos, soha nem érzem azt, hogy dolgozom, a fotózásban kiteljesedett az életem, mindennél jobban szeretem csinálni.
Mára mindenkinek elérhetővé vált a fotózás, ha csak telefonnal is.
Csak a pillanat varázsa számít. A kérdés az, észre veszed-e a pillanatot! Telefonnal is tudok csodálatos képeket készíteni, mert mindenben meglátom a szépet, a részleteket. Tavaly egy repülőtéren várakoztam, ahol az egyik mosdó elé a takarítónő kitette a sárga háromszöget, mert előtte mosta fel a padlót. Én azt a három szöget bármikor észrevenném, kétszáz méterről is. Tízből nyolcan nekimentek. A legtöbb ember nem lát meg még ilyen alapvető jelzéseket sem, nemhogy részleteket.
Van egy képed, amit nagyon szeretek. Mesterséges intelligenciával készült, de ettől még gyönyörű! Egy idős férfi és nő áll egymással szemben, a talaj egy kiszáradt folyó felszíne, melynek az erezete végigfut a nő arcán is. Hogyan látod a fotózás jövőjét, a mesterséges intelligencia terjedését?
Érdemes mindennel foglalkozni, ami az élet fejlődésével jár, mert megállítani úgysem tudjuk, viszont ha lemaradsz, akkor nagyon lemaradsz. Ha nem mi sajátítjuk el a tudást, majd a következő generáció fogja. Azt a képet egy szöveges ötlettel valósítottam meg, amire a valóságban képtelen lettem volna. Nagyon komoly szintre fejlődött a mesterséges intelligencia, nem tudod megállítani.
Félelmetes oldala, hogy a médiában nem tudod eldönteni, mi igaz és mi nem, viszont úgy lehet kísérletezni vele, mintha egy festő egy új ecsetvonással próbálkozna. Egy évig foglalkoztam vele, aztán meguntam. Nekem ki kell mennem a szobából, hogy fotózhassak, az az igazi öröm. Egy igazi művész mindig is így fog gondolkodni a fotózásról.
Volt nemrég egy verseny, ahova mesterséges intelligenciával készített fotókat vártak. Ott végül egy valós kép győzött – Miles Astray: Flamingone –, ami elgondolkodtató szerintem.
Biztosan fogunk fotózni a jövőben is, de egyre jobban elkényelmesedünk. Picit rémisztő is, mennyire gyorsan fejlődik a technika. Ahogy idősödsz, egyre inkább értékeled az időt. A fényképezés képes lelassítani a világot körülötted, ahogy elmélyülten várod a pillanatot, majd lenyomod a gombot. Ha útközben elveszik ez a szenvedély, és átveszi a helyét a mesterséges intelligencia, akkor nem voltál igazi fotós.
Illusztrátorként kezdte, a divatfotózás legendája lett Steven Meisel
Előfordult, hogy hosszabb időre leraktad a kamerát?
Rosszabb esetben két hétre, de utána mindig éreztem, hogy mennem kell fotózni. 2019-ben elsők között kaptam el a covidot. Kétoldali tüdőgyulladással kerültem kórházba, három hónapig voltam beteg. Amikor már kezdtem magamhoz térni, és lett egy kis energiám, megfogtam a gépemet. Kimentem a kertbe a fagyott leveleket fotózni, és emlékszem, mennyire feltöltött az érzés.
Idén volt egy fotókiállításod Magyarországon, Kanadában élő indián törzsekről. A posztjaidból az derült ki, hogy nem volt egyszerű rávenni őket a fotózásra.
Huszonöt évvel ezelőtt, amikor már tudatosan foglalkoztam a fotózással, elgondolkodtam azon, hogy egy olyan országban élek, ahol még élnek indián törzsek. Izgalmasnak tűnt megörökíteni gyerekkorom kedvenc történeteinek szereplőit. Voltak olyan események, ahol az észak-amerikai törzsek összegyűltek, és törzsi öltözetben táncoltak. Részt vehettem egy ilyen rendezvényen is, ahol nem hivatalosan készítettem néhány fotót róluk.
Húsz évembe telt, mire sikerült közelebbről megismernem és meggyőznöm őket arról, hogy a képekkel hagyományaikat örökíteném meg az utókor számára, ami számukra is értékes lehet. Tavaly felállítottam egy ministúdiót Kanadában, ahol három napig fotózhattam őket. Eleinte nehezen nyíltak meg, de később egyre felszabadultabbak lettek. Végül több mint ezer kép közül válogattam ki ötvenet, ezekből nyílt meg a kiállítás. Azóta már könnyebben fotózom őket, Arizonában és újra Kanadában, télen is.
De rengeteg időbe telt, mire megvalósult ez az álmom. A képek tovább élnek, mint mi, emberek. Csodálatos gondolat, hogy a következő generáció nézegeti majd ezeket a fotókat, és azt mondja: „ezek a dédnagyapám képei!” A fotózás egy igazi időutazás.