Korszakváltás a magyar irodalomban, ideje megírni mindazt, ami eddig tabunak számított

Ady Endre, József Attila vagy éppen Fodor Ákos költeményei nemcsak gimnazista éveinket határozták meg, hanem kultúránk szerves részét képezik. Igen ám, de hol maradnak a női perspektívák, a másik nem nézőpontjai, verssorokba foglalt életesszenciái? Seres Lili Hanna költővel, irodalmárral beszélgettünk a saját megéléseiről, a nők költészetéről és az irodalmi élet inkluzivitásáról.

Seres Lili Hanna 1993-ban született Budapesten. Az ELTE magyar szakán végzett, jelenleg a doktori képzése végén jár, kutatásában a kortárs magyar irodalom szegénység-, pontosabban depriváció-ábrázolásával foglalkozik. Emellett tartott líraműhelyeket és könyvklubot is, de mostanában leginkább a civil munkáján keresztül kapcsolódik az emberekhez: oktatási programfelelősként dolgozik a Közélet Iskolájában (a Közélet Iskolája egy olyan szervezet, ahol a nem formális oktatáson keresztül mindenki számára elérhetővé teszik az önszerveződéshez szükséges tudást és képességeket – a szerk.). Jelenleg a következő kötetén dolgozik.

Mégis hogyan került az életedbe a költészet? Mi indította el benned azt az igényt, hogy gondolataidat és érzéseidet versekben fogalmazd meg? Mit ad számodra ez a „gyakorlat”?

Édesanyám nagyon sokat olvasott, meghatározó emlékem, ahogy esténként elalvás előtt sokáig olvasott; mindig is óriási könyvtárunk volt, háromévesen már könyvtártag voltam, szóval az irodalom alapvető jelenség és igény volt. Állítólag én is rengeteget meséltem, mielőtt írni tudtam volna; utána pedig megállás nélkül írtam a befejezetlen regényeket. A versírástól ugyanakkor kifejezetten féltem. A prózában éreztem otthon magam, így a sárvári írótáborban, ami egyébként egy nagyon nagy múltú, fontos és szuper kezdeményezés, mindig prózával érkeztem, és csak távolról figyeltem azokat, akik verseket írtak.

Mintha varázsoltak volna, nagyon titokzatosnak tartottam. Aztán az ELTE BTK magyar szakán készültem államvizsgára, amikor egyszer csak elkezdtem verseket írni, először a nyelvészeti tételekről. Utána még nagyon sokáig barátkoztam a tudattal, féltem egyáltalán költőnek nevezni magam. De bárhogy is nevezzük,

az alkotás olyan másik világot ad, ami segít megértenem ezt a világot, kikapcsol azért, hogy ehhez a világhoz tudjak kapcsolódni.

2019-ben jelent meg az első köteted, Várunk címen. Hogyan emlékszel vissza az alkotói folyamatra?

A kötet szerkesztése során, és később is egyébként, megéltem például a nőként való írás alapkétségeit; többször megkérdőjeleztem magam: valid-e egyáltalán, amiről írni szeretnék? Az emberben van egy mélyen rögzült prekoncepció, hogy milyen egy költő, miről ír, hogyan néz ki. Az első kötet esetében pedig nehéz volt ezeknek mind ellentmenni. Több női pályatársammal beszélgetve azt érzékeltem, hogy csatát kell vívnunk önmagunkkal, hogy bármiről úgy merjünk írni, hogy érezzük a létjogosultságát. Valahol nagyon ijesztő, hogy az ember képes így lekorlátozni magát és az ötleteit.

A kötetben amúgy sok a női történet és megélés, mégsem volt célom női költőnek lenni. Néha feltettem a kérdést: egyáltalán mit jelent a női irodalom? Hogy nőkről írok? Hogy nő vagyok, vagy hogy nőknek írok? Az irodalom az egyetlen olyan művészeti ág, aminek a tanulása nincs intézethez kötve, nem képeznek költőket vagy írókat, így a kapcsolódás ezeken a körökön belül máshogyan válik nagyon fontossá. Rengeteg kedves és támogató emberrel találkoztam ez idő alatt is, néha mégis volt bennem egy olyan érzés, hogy amikor például felolvasok, akkor nem költőként vagyok jelen, hanem fiatal nőként. Egyszerűen az anyatejjel szívja magába az ember, hogy kik azok, akik az irodalmat csinálják.

Kemény Zsófi: „A művészet és a szex az, amiért érdemes élni és érdemes meghalni”

Miként alakult, formálódott a költészeted az első köteted megjelenése után? Sokan úgy vélekednek, innen még nehezebb újra felvenni a tollat és alkotásba kezdeni, mint előtte.

Abszolút tapogatózás volt az első kötet után. Amúgy is ingázok a műfajok és műnemek között, és valóban elég ijesztő tud lenni, amikor az embernek éppen nincs meg, hogy konkrétan min dolgozzon. A tanulság nekem az, hogy türelmesnek kell lenni. Eltelt pár év, mire elkezdtem újból novellákat, verseket publikálni. A hamarosan megjelenő konceptkötetemben antik mitológiai alakok mászkálnak a hetedik kerület utcáin, ezeket az alakokat összejátszatom a kortárs budapesti színtereken élő kiszolgáltatott, gyakran hajléktalan emberekkel.

Agyban támaszkodom a saját gyermekkori élményeimre, az antik világból pedig ugyanolyan hangsúlyosak a női sorsok, mint az előző kötetemben. Ugyanakkor több szempontból kicsit más az alkotáshoz való hozzáállásom. Elkezdtem hosszabb szövegeket írni, antik versformákkal, hexameterekkel játszani. Nagyon izgalmas folyamat, tényleg egészen más ezt írni, mint az első kötetet.

Mennyire látod sokszínűnek a hazai irodalmi életet ezen a területen? Van-e lehetőségük az új generáció tagjainak kibontakozni?

Az egész magyar kultúra nagyon Budapest-centrikus. Gimiskoromtól kezdve részt veszek irodalomhoz köthető fórumokon, és így is azt gondolom, hogy még akkor is nehéz lehet bejutni ilyen berkekbe, ha amúgy minden lehetőséged, adottságod megvan hozzá. Vannak műhelyek és táborok, amiknek a szervezői pont ezt ismerték fel, és kifelé tesznek lépéseket. Akadnak bőven tehetséges fiatalok – Fancsali Kinga vagy Körösztös Gergő nemrégiben megjelent kötetét például nagyon régóta vártam.

Ugyanakkor azt nem lehet elhallgatni, hogy a hatalom az irodalmi életet is kivéreztette: megszűnt a József Attila Kör, fogynak el a folyóiratok, egyre inkább egyéni hősökre van bízva a kultúra életben tartása. Miközben a kultúra fejlesztésének a szoros támogatáson túl szerves része a közoktatás, aminek jelen állapotára nehéz szavakat találni.

Silvia Avallone: Az algoritmusok helyett a női barátság lehet a XXI század igazi forradalma

Való igaz, a közoktatásban Sapphón kívül alig találkozunk női költőkkel. Szerinted ez mennyiben határozza meg, torzítja vagy szűkíti a versekről kialakított képünket?

Ha egy pillanatra eltekintünk a nagyon is vitatható alaptantervtől, szerintem fontos azt is kimondani, hogy eleve azért lehet kevés női szerzőről tanulni, mert kevés nőnek volt lehetősége írni. Menyhért Anna vagy Szécsi Noémi például értékes kutatásokat folytatott női irodalmi hagyomány témájában, de nekem az is egy nagyon fontos mondás, hogy a női irodalmi hagyomány a hiányokban ragadható meg, a hiátusban, az űrben. Az is elképesztően fontos jelenség, hogy a népmeséktől meg a műmeséktől elkezdve egészen kiskortól folyamatosan férfiakkal azonosulunk, és az iskolában ez tovább folytatódik.

Ez pedig nemcsak a gondolkodásmódunkat befolyásolja, hanem a világunkat is beszűkíti.

Kevesebb perspektívából merítkezhetünk, pedig nemtől függetlenül fontos, hogy mindenféle nézőpontból halljunk történeteket, hogy mélyebb megértéssel forduljunk a világ felé. Ugyanakkor szerencsére a kortárs irodalomban egyre több jelentős női hangot fedezhetünk fel itthon is, és már az irodalmi intézmények, díjak, ösztöndíjak is figyelnek erre.

A közösségi médiának köszönhetően olyan költők, mint Rupi Kaur vagy Whitney Hanson, hatalmas népszerűségre tettek szert. Mit gondolsz: az „Instagram-költészet” inkább lehetőséget teremt a nők számára a nagyobb láthatóságra, vagy inkább felhígítja a szakmát?

A közösségi média egyértelműen demokratizálja a kultúrát, de van egy alapvető különbség az ott kirakott és a nyomtatásban vagy online folyóiratban megjelent irodalom között. Hacsak nem magánkiadáson keresztül publikálja a verseit az ember, akkor át kell mennie bizonyos ellenőrző pontokon. Amikor a szerkesztő megnézi a szövegeidet és javaslatokat tesz a javításra, vagy akár visszautasítja,

az lehetőség a fejlődésre.

Az instaszövegekkel az a bajom, amikor kifejezetten arra a fórumra készülnek, és nem egy klasszikusan megírt alkotást raknak fel a netre. Mert egy poszt befogadása teljesen más mentális állapotban történik, mint amikor elmerülünk egy kötetben; az előbbi egy instant dolog, ami a jól hangzásával, a tartalmi és vizuális esztétikumával rögtön hatni akar – ezért nem tartom az instaköltészetet művészetnek. Ugyanakkor a gyűlölködés, lenézés sem jó, amit időnként tapasztaltam az irodalmi közegben ezzel kapcsolatban. Szerintem tök logikus, hogy ha van egy új kommunikációs terep, azon ki fog alakulni mindenféle megnyilatkozási mód, így például az irodalomhoz kapcsolódó is.