előfizetésem
Hírlevél
Timothée Chalamet eljátszotta élete legvisszataszítóbb szerepét és minden percét élvezte
A Marty Supreme műfaji szempontból nem, de hatását tekintve egy akciófilm: Timothée Chalamet úgy pattog végig, mint egy pingponglabda és nemcsak a filmbéli karakterek, hanem a nézők idegeit is próbára teszi.
„Az életem ajándéka ez a munka. Meg akarom tisztelni. Ha nem felfelé mész, akkor tulajdonképpen lefelé tartasz.” – nyilatkozta Timothée Chalamet a film bemutatását követően. Alakítása valóban fordulópontnak tekinthető: nemcsak eljátszott egy karaktert, hanem kockázatot vállalt azzal, hogy nem akart szerethető lenni – de a Golden Globe-elismerés és az Oscar-jelölések azt mutatják, hogy ez a kockázat, legalábbis szakmailag megtérült.
Fikcióba oltott visszaemlékezés
A film alapötlete Marty Reisman legendás amerikai asztalitenisz-játékos 1974-es önéletrajzából, a The Money Player-ből indult ki, amelyben Josh Safdie rendező egy rendhagyó sportkarrier nyers és provokatív portréját látta meg. Safdie és társszerzője, Ronald Bronstein 2018 körül kezdték a forgatókönyv fejlesztését, amely során a valós eseményeket és figurákat szabadon alakították át. A Marty Supreme nem hagyományos életrajzi film: inkább egy fikcióba oltott visszaemlékezés, amely Reisman életútjának motívumaiból építkezik, de egy autonóm, belső feszültségekre épülő karakterdrámát épít fel.
„A film egy álmodozó utazása. Marty eszköze – az ő rakétája az álom felé – az asztalitenisz. Ez az ő célja: a világ legjobb asztalitenisz-játékosává válni.” - írta le a filmet a rendező egy interjúban. Chalamet Marty Mauser-alakítása tudatosan szakít a hagyományos sportfilmek főhőseivel: nem erkölcsi példakép, még csak nem is egy fokozatosan megtisztuló, eltévelyedett figura, hanem morális szempontból ambivalens, időnként kifejezetten taszító személyiség.
Timothée Chalamet 5 évig készült Bob Dylan szerepére, ez a dolog ment a legnehezebben számára
Az alakítás ereje a következetességből fakad: Chalamet nem próbálja „megmenteni” Martyt, nem empátiát kér, hanem figyelmet, mint karaktere. Energikus mozgása, beszédmódja, gesztusai mind azt sugallják, hogy ez az ember nem tud másképp létezni, a törtetés a lételeme. Marty szinte soha nincs nyugalmi állapotban:
vagy beszél, vagy tervez, vagy játszik, vagy menekül.
Chalamet egyik legerősebb eszköze a beszéd ritmusa, ami nemcsak karakterjegy, hanem dramaturgiai funkció: mintha Marty a szavakon keresztül próbálná megelőzni a kudarcot. Marty Mauser gyökeres ellentéte a színész korábbi, ikonikus alakításainak: itt nincs passzivitás vagy romantikus sebezhetőség, hallgatásba burkolózó érzékenység, helyette a karakter beszél, követel, tolakszik. De a színész a nyilatkozataiból ítélve élvezi ezt az új szerepkört:
„A húszas éveim végén akár azt is mondhatnám, hogy rendben van a karrier, most már visszaveszek. Ehelyett megdupláztam – sőt, megnégyszereztem – a tétet. Kiszálltam a medencéből, és egy még magasabb ugródeszkáról vetettem le magam.”
Marty zsidósága és a New York-i Lower East Side
Marty Mauser az amerikai, posztháborús New York-i Lower East Side világi zsidó közegéből érkezik, ahol a közösség egyszerre jelent védelmet és korlátot. De őt a személyes felemelkedés motiválja, nem a kollektív, támogató létforma. Zsidóságát gyakran retorikai eszközként használja – identitásként, amelyet felmutat, ha előnyt jelent –, miközben folyamatosan távolodik a közösségtől.
Béla Kletzky (Röhrig Géza) ezzel szemben történelmi szerepet tölt be: az európai zsidó túlélő a holokauszt emlékét és annak morális súlyát jeleníti meg. Jelenléte nem az előrejutásról, hanem a túlélés utáni létezésről szól. A két figura együtt rajzolja ki a közösségi ívet: Marty a jövőbe rohanó, önmagát felépítő amerikai zsidó, míg Kletzky a múltat hordozó, csendes tanú, akinek tapasztalata nélkül előbbi világa történelmileg és erkölcsileg üres lenne.
Rhörig Géza visszafogott, mély alakítása gyökeres ellentéte Timothée Chalamet túlfeszült, pattogó jelenlétének. A karaktert Alojzy „Alex” Ehrlich, lengyel–zsidó asztalitenisz-bajnok inspirálta, aki a második világháború idején Auschwitzba került és túlélőként tért vissza a sport világába. Magyar sajtóforrások szerint a karakter részben Barna Viktor, többszörös világbajnok magyar asztalitenisz-játékos alakját is idézi, bár a film nem törekszik konkrét életrajzi megfeleltetésre.
Jennifer Lawrence várandósan brillírozik a szerepben, melyet kiharcolt magának
Marty és a nők
Marty jellemtelensége a történet során két meghatározó női kapcsolaton keresztül válik nyilvánvalóvá: Rachel Mizler (Odessa A’zion), a gyerekkori barátnő, aki bár máshoz ment férjhez, mert Marty nem vette el, ennek ellenére az ő gyerekét várja. Odessa A’zion alakítása visszafogott, természetes és fájdalmasan hiteles: nem dramatizál, nem könyörög, hanem csendes jelenléttel teszi láthatóvá, milyen következményekkel jár Marty önzése.
Kay Stone (Gwyneth Paltrow) ezzel szemben a hatalom és a kiüresedett siker világát testesíti meg. Gwyneth Paltrow alakítása hűvös, ironikus és tudatosan távolságtartó. Kay nem áldozat és nem is a végzet asszonya: a Paltrow által megformált nő már túl van az ambíció illúzióján és átlát Marty játszmáin. Játéka finoman ellenpontozza Chalamet túlfűtött energiáját, Kay jelenléte lehűti a jeleneteket, miközben könyörtelenül leleplezi Marty naivitását.
A főszereplő velük való kapcsolata adja a film érzelmi tengelyét.
Rachel azt mutatja meg, mit veszít Marty, Kay pedig azt, mit nyerhet – és mi ennek a nyereségnek az ára. A két nő nem versenyez egymással, hanem két irányból világítja meg az igazságot: Marty nem választ közöttük, hanem páthuzamosan használja őket.
A Marty Supreme olyan erővel és hitelességgel láttatja a karakter gátlástalan törtetését, hogy az utolsó fél órában már a bukásáért szurkoltam – ehhez képest hidegzuhanyként ért a befejezés: a készítők a zárójelentben nem spóroltak a sziruppal (a romantikus komédiák könyörögnek majd a receptért) – ha nem is rehabilitálták, de minimum Oscar-kompatibilissá tették a főszereplőt és a jelek szerint nem dolgoztak hiába…
