„Női szörnyetegek” írták át a századforduló szabályait és nem kértek érte elnézést – interjú Koniorczyk Borival
Koniorczyk Bori a Glamour Plusz állandó szerzőjeként már eddig is különleges női sorsokat mutatott be: írt a kávéházakból kiszorított pesti nőkről, George Sandról, a férfinevet és ruhát viselő írónőről vagy épp arról, miként tört be Európába az amerikai iskolákra jellemző sütemény háború, amivel az anyukákat az őrületbe lehet kergetni. Most azonban új szerepben találkozhatunk vele: megjelent harmadik, de első önálló kötete, Női szörnyetegek címmel, amely a századforduló hét híres nőalakját idézi meg – olyan nőket, akiket a kor „szörnyetegnek” bélyegzett, pusztán azért, mert kiléptek a számukra kijelölt szerepekből.
Ezeket láttad már?
Borival arról beszélgettünk, miért épp ezek a történetek ragadták meg, hogyan fér meg egymás mellett az urbanisztika és a feminizmus az életében, és miért hiszi, hogy a „szörnyeteg” valójában a legemberibb arcunk is lehet.
A „szörnyeteg” szó sok mindent jelenthet – félelmet, kívülállást, erőt. Számodra mit jelent „női szörnyetegnek” lenni?
A Női szörnyetegek címét egy rossz véget ért, 1907-es parlamenti felszólalás adta, amikor Kmety Károly egyetemi tanár és országgyűlési képviselő meggondolatlanul női szörnyetegnek nevezte a diplomás nőket, hiszen – Kmety szerint – egy egyetemet végzett nő már nem fogja annyi örömét lelni az anyaság és a háztartás örömeiben, mint tanulatlan társai. Az ügyből hatalmas botrány lett, és hamar kiderült mindenki számára, hogy a 20. században már nem lehet így beszélni nőkről.
A Női szörnyetegek hét művész története, akik nő létükre nem féltek alkotói pályára lépni, egy olyan korszakban, amikor még semmi és senki nem biztatta őket erre. Számomra azt jelenti a női szörnyetegség, hogy ha ember hisz valamiben, és nem bánt ezzel a dologgal senkit, akkor teljesen mindegy mások véleménye.
Miért pont ez a hét nő került be a kötetbe, mi ragadott meg leginkább ezekben a női sorsokban?
Azt szerettem volna, ha az olvasó a Női szörnyetegeken keresztül pillanatfelvételt kap azokról a budapesti nőkről, akik a századelőn mindent annak rendeltek alá, hogy alkossanak. A háztartás csak ezután jöhetett. Szerettem volna minél többféle művészeti ágat, különböző sorsokat megmutatni, mindezt egy generáció nőtagjain: ők voltak azok, akik még a tizenkilencedik század végén születtek, de már a huszadik elején csináltak karriert. Így a könyv egyben korkép is Budapest történetének egyik legizgalmasabb időszakáról, amikor hihetetlen sebességgel változott a város, az itt élők életmódjával együtt.
Jakupcsek Gabriella lehengerlő, exkluzív fotósorozattal üzen a nőknek: 60 felett is lehetsz gyönyörű!
Szerepel a könyvben többek között Erdős Renée, erotikus bestseller szerző, aki a saját szerelmi életét sem félt kiteregetni, Madzsar Alice mozgásművésznő, aki meztelen tornaórákat tartott a Gellérthegyen, ahol bármikor rá lehetett gyújtani, és Máté Olga, aki az egyik első nő volt, aki fotózásból megélt Budapesten – ráadásul nagyon jól. Én nagyon közelinek éreztem ezeket a női sorsokat: a bevállalóságuk, a küzdelmeik, a mindennapi problémáik meglepően modernnek a mai olvasó számára is, ami felveti a kérdést, hogy valójában elég dolog változott-e az elmúlt 120 évben?
Volt olyan történet, amit végül kihagytál, pedig szeretted volna megírni?
Rengeteg! Izgalmas történetekből nincs hiány, inkább az volt a kihívás, hogy kit hagyjak ki. Bőven vannak még olyan izgalmas női sorsok, amik feldolgozásra várnak valahol a könyvtárak és archívumok mélyén.
A könyv nőalakjai mind valamilyen módon átlépték a kor határait. Látsz párhuzamot köztük és a mai női szerepek vagy elvárások között?
Abban az izgalmas szakaszban vagyok, amikor érkeznek az első olvasói visszajelzések, és engem is meglep, hogy mennyi párhuzamot találnak a Női szörnyetegekkel, azok, akik olvassák a történetüket. „Ezek pont olyanok voltak, mint mi.” illetve „Fotózgatjuk egymásnak a történeteket a barátnőimmel.” Sajnos az a helyzet, hogy ha ma egy nő nemcsak munkát, hanem hivatást is szeretne magának, akkor továbbra sem egyszerű a helyzete. Rengeteg családban még mindig elsősorban a nőkre hárul a háztartás és a gyereknevelés oroszlánrésze, ha pedig egy nő úgy dönt, nem szeretne gyereket, akkor ezt a döntést továbbra is meg kell magyaráznia.
Miért volt számodra inspiráló Kaffka Margit alakja, és hogyan láttad, hogy mennyire küzdött a kor női elvárásaival szemben?
Kaffka Margit írónő volt, az egyetlen nő, akit igazán maguk közé engedtek a Nyugat szerzői. Csillogóan tehetséges nő volt, aki egyáltalán nem foglalkozott a kor merev öltözködési szokásaival, amikor még sokkal szigorúbban előírták, hogy milyen alkalomra mit lehet, és mit nem lehet felvenni. Margit híresen slamposan öltözködött, többnyire szakad harisnyában és félregombolt blúzban bukkant fel a portréfotózásain is, de ha ahhoz volt kedve, akkor hosszú, selyem estélyi ruhában indult el egy délutáni sétára.
Én szeretek öltözködni, de ettől függetlenül nagyon tetszett Kaffka Margit történetében az, hogy fel merte vállalni, hogy őt ez nem érdekli. A mai napig elgondolkodtató, hogy egy nőn sokkal több nyomás van a külsejét illetően, mint egy férfin. Hiába keresnek kevesebbet továbbra is a nők, hiába hárul rájuk több az otthoni teendőkből, a kevesebb pénzünk és időnk jelentős részét ezeknek az elvárásoknak a teljesítésére kell, vagy kellene szánnunk.
Ha menni kell, hát menni kell: Várostörténeti körkép a nyilvános WC bűvöletében
Madzsar Alice sorsa és művészi pályája mennyire volt „szörnyetegi” a kortársai szemében, és mit üzenhet ma a története?
Madzsar Alice mozgásművésznő volt, aki a huszadik század elején meztelen tornaórákat tartott a Gellérthegyi stúdiójában, elmélete szerint ugyanis csak így lehetett igazán korrigálni a mozdulatokat. Stabil ügyfélköre volt mozogni vágyó nőkből, akik hamar megszokták, hogy egy szál semmiben tornáznak Alice-szel, de persze bőven akadtak kritikusai is. Ugyanis a női sportot sokáig károsnak tartották a termékenységre, különösen óvták a mozgástól a várandós nőket, ezzel sok esetben megnehezítve a komplikációmentes terhességek lefolyását is.
Alice mindezzel szembement, amikor arról a ma már alapvetésnek számító dologról beszélt, hogy a női egészségnek igenis minden életkorban alapja a rendszeres mozgás. Az ő története számomra a hitről és a bátorságról szól, és ma is legalább olyan releváns, mint száz évvel ezelőtt:
ha hiszel abban, amit csinálsz, ne hagyd, hogy a huhogók lebeszéljenek a terveidről!
Férfias munkának tűnik, pedig nők nélkül ez a szektor sem jutna előrébb
Erdős Renée élete során milyen társadalmi korlátokkal kellett szembenéznie, és miért érdekes a története a mai olvasó számára?
Erdős Renée fiatal lányként, a huszadik század elején kezdett erotikus verseket írni, ráadásul névvel, címmel vállalta a költeményeit, nem álnéven írt, ami akkor nagyon szokatlan volt. Különösen felháborító egy hajadontól, akinek – legalábbis elméletben – teljesen ártatlannak és tudatlannak kellett volna lennie. Később erotikus bestsellerekből szerzett hatalmas vagyont, a sikamlós történeteket generációk olvasták rongyosra a paplan alatt.
Renée igazi üzletasszony volt, aki mesterien bánt a közönségével, például kizárólag dedikált Erdős Renée-kötetek kerülhetett a boltok polcaira. Ha ma kikölcsönzöd egy könyvét a könyvtárból, nagy eséllyel benne lesz az írónő kézjegye. Engem lenyűgözött ez a fajta a tudatosság, és az, hogy valakinek ennyi természetes érzéke legyen a PR-hez, egy olyan korszakban, amikor még a kifejezést sem találták fel.
Lesznai Anna munkásságát és életútját gyakran emlegetik a modern női alkotók példájaként. Mit tanulhatunk a történetéből?
A Női szörnyetegek tele van a különböző szereplők közötti intrikákkal, összefonódó szerelmi szálakkal: a hasonló korú, hasonló pályán mozgó nők furkálódásai azt gondolom, hogy nekünk is görbe tükröt tarthatnak. Lesznai Anna képzőművész, írónő nagylelkűsége példaértékű lehet mindannyiunk számára. Lesznai túl tudott lépni a személyes sértettségeken, sőt, a világnézetüktől függetlenül szívesen látta a vendégeit akár a pesti szalonjában, akár a vidéki kastélyában: egyszerűen érdekelte az izgalmas emberek társasága, és élvezte a hajnalig tartó, értelmes vitákat. Olyan tereket tudott teremteni, ahol a legkülönbözőbb hátterű emberek érezhették jól magukat. Mindannyian tanulhatunk tőle!
Egyenlő munkáért egyenlő bért: mit hoz az új EU-s bérátláthatósági szabály és az Egyenlő Díjazás Napja 2025-ben?
Ferenczy Noémi a művészet és a társadalmi normák találkozásánál állt. Milyen nehézségeket élt át, és miért fontos a története ma?
Ferenczy Noémi a huszadik század elején, a tömegtermelés berobbanásakor támasztott fel egy akkor már erősen poros, középkori műfajt, a gobelin szövést. A munkája minden fázisát ő maga végezte, ami nagyon furcsa ötletnek tűnhetett a kortársak szemében. Szinte remeteként élt egész életében, mindent a művészetének rendelt alá. Erdős Renée-vel ellentétben, akinek viharos szerelmi életéről mindig lehetett értesülni, Ferenczy Noémi élete rejtély volt a kortársak számára; azonban egyedülálló, gyermektelen nőként ő is legalább annyira feszegette a határokat mint Renée. Ő tudta, neki mi a legjobb. Pontosan úgy, ahogy a mai nők is – ha hallgatnak az ösztöneikre – kiválóan el tudják dönteni, hogyan szeretnék élni az életüket.
Undi Mariska életútja a kortárs művészet szempontjából mennyire volt egyedi, és milyen személyes élményeket hozott neked a feldolgozása?
Undi Mariska iparművésznő volt, aki jókor volt jó helyen. A századfordulón sokan még képtelennek tartották a nőket önálló, kreatív szellemi tevékenységre, mint a „komolynak” tartott képzőművészet, de az iparművészet irányába lelkesen terelgették az alkotni vágyó fiatal nőket. Mariska remekül meglovagolta ezt a hullámot, és hosszú, változatos karrierje során többek között tervezett szőnyeget, bútorokat, ruhákat, gyerekjátékokat, szőnyegeket, és még freskókat is festett.
Megjelent a 2026-os Önazonos Öltözködés Naptár: segít kapcsolatban maradni önmagaddal
Sokáig Párizsban élt, és portré festészetből, illetve a hazaküldött divattudósításokból élt. Elképesztő karakter lehetett, akit szinte teljesen elfelejtettünk. Nekem nagyon izgalmas volt, hogy a kutatás során a hagyatékában nemcsak leveleket találtam, hanem egy életen át őrizgetett táncrendeket, kézimunkákat, és még egy gyöngyös, lila – Marsika kedvenc színe – estélyi táskát is.
Máté Olga esetében mi volt az, ami a leginkább kiemelte a „szörnyeteg” jelzőt, és mit tanulhatunk a történetéből?
Máté Olga a századforduló sikeres budapesti fotográfusa volt, az egyik első nő, aki kényelmesen megélt ebből a szakmából. Az ő története számomra a női fifikáról, folyamatos megoldás keresésről szól. A többi művészeti ághoz képest a századelőn a nők felülreprezentáltak voltak a fotográfiában – ugyanis a fényképezést még nem tekintették igazi művészetnek, így kizárni sem tudták, vagy akarták belőle a nőket. Máté Olga megtalálta, hogyan tud nőként érvényesülni alkotó emberként. A kor számos meghatározó személyiségét lefotózta, köztük a Női szörnyetegek összes szereplőjét is. Ő zárja a kötetet, mint a korszak elfelejtett szemtanúja.
A nők láthatatlan akadályai: a maszkulin környezet és az elismerés hiánya minden szakmának hátrány
Az összes szereplő közül számodra melyik történet volt a leginspirálóbb, és miért?
Valamilyen módon mindegyik karakterhez kötődtem, hiszen hosszú hónapokat töltöttem velük, fejtegetve a kézírásukat, szövevényes személyes kapcsolataikat és a lehetséges motivációikat. Nekem sokat adott az, hogy volt időm és terem megírni a történetüket, mert egy nehéz időszakban született a Női szörnyetegek ötlete. A férjemmel több, mint tíz éve együtt dolgozunk a hosszúlépés.járunk? városi séta cégben, és tavaly tavasszal az ő egyik másik, sok időt és energiát felemésztő projektje miatt hónapokra egyedül maradtam munkával, háztartással, gyerekkel.
Igazi daráló volt ez az időszak, én pedig közben nagyon szerettem volna könyvet írni. Akkor jutott eszembe, hogy olyan budapesti nők történetét szeretném megírni, akik szintén alkotni akartak, csak százhúsz évvel ezelőtt. A férjem visszatért minden frontra, és én bevehettem magamat a könyvtárba kutatni és írni. Nekem sokat adtak a női szörnyetegek, akik sokkal nehezebb körülmények között, óriási ellenszélben döntötték el: alkotó emberek lesznek, mert egyszerűen nem tudnak máshogy élni.
A könyvben szereplő nőket azért bélyegezték „szörnyetegnek”, mert alkotni akartak és kiléptek a társadalmi dobozból. Ma azonban a szörnyeteg jelzőt gyakran azokra aggatják, akik túl sok fronton próbálnak megfelelni – karrierben, családban, háziasszonyként. Hogyan látod ezt a párhuzamot, és szerinted hogyan lehet lavírozni a mai női szerepek között anélkül, hogy túlterheltté váljunk?
Karrierista, hisztis, túl sok, ősanya – ma már senki sem nevezi női szörnyetegnek azokat a lányokat, akik egyetemre mennek, de a mai napig illetnek nőket teljesen értelmetlen és bántó kifejezésekkel. Habár rengeteget változott a világ, ma sem egyszerű dolgozó nőnek lenni, főleg, ha tényleg szeretjük a munkánkat. Szerintem fontos, hogy az ember ne húzza fel magát a keresztre, igenis
fontos belátni azt, hogy ha az ember padlón van, másnak sem tud túl sokat adni.
Tudom, hogy nagyon könnyű azt mondani, hogy mindenki szánjon magára több időt, hiszen sokszor ez a legnehezebb. Viszont mindenki megpróbálhat kevésbé tökéletes munkát végezni. Mi, nők sokszor mindenhol meg akarunk felelni, így annyi képzeletbeli narancsot próbálunk egyszerre a levegőben tartani, hogy eleve kudarcra vagyunk ítélve. Próbáld meg a saját munkádat elvégezni, ne a másét. Otthon pedig hidd el, hogy a férfiak is képesek egy csomó mindenre, csak lehet, hogy nem pont úgy, ahogy te csinálnád. Ennyi okos gondolatom van a munka–magánélet egyensúlyról, de most sajnos indulnom kell az irodából a gyerekemért.
