előfizetésem
Hírlevél
Prostituáltak mellett várta a bécsi vonatot Sisi, a magyarok kedvenc királynéja?
Egyre többektől hallani, hogy az élet egy két lábon járó paradoxon. Valóban nincs jobb kifejezés arra, hogy a Nyugati pályaudvaron, Sisi egykori, királyi várójának tőszomszédságában egy népszerű bordélyház működött, ahogy arra sem, hogy az – egyébként – önmagával deklaráltan elégedetlen császárnénak ezen a profán helyszínen is egy tükörfolyosó biztosította, hogy minden pillanatban ellenőrizhesse a tökéletességét. Az Imagine Budapest Nyugati pályaudvaron tett sétáján nemcsak arra kaptunk választ, hová indulhatott a királyi váróból Sisi: azt is megtudtuk, milyen lehetett az a társadalmi környezet, amelyben szorosan egymás mellett létezett a luxus és a kiszolgáltatottság.
A Nyugati pályaudvar, és a benne található királyi váró nemcsak a korabeli építészet mementójaként emelkedik ki a többi, budapesti épület közül. Izgalmas történelme pontos lenyomata annak, milyen feszültségeket és ellentmondásokat hordozott ez az időszak, egyúttal rávilágít arra, hányféle, különböző női sors futott egymás mellett ugyanazon utcák mentén.
Barokkosan magyar: a királyi váró
A Nyugati pályaudvar zajjal teli, funkcionális miliője után teljesen más minőségbe csöppen az ember a királyi váró helyiségében. Míg a Nyugati a modern francia építészet csillaga alatt született (a pályaudvar terveit a később az Eiffel-toronyról világhírűvé vált párizsi Gustave Eiffel cége készítette), addig a váró az udvari luxus barokk imádatának hamisítatlan megtestesülése. A gyönyörű, belső terekből ugyanis nem spórolták ki az aranyat, de – a helyiség tényleges méretét nagyítandó –, számos, olyan tükör is függ a falakon, amelyek a kezdetek kezdetétől a királyi váró részét képezik, a plafonon pedig azoknak a vármegyéknek a címerei érhetők tetten, ahová – az átadás időpontjában – már indultak vonatok. (Az első vonal egyébként Pest és Vác között indult meg.)
A királyi váró elnevezés természetesen nem véletlen: az 1877-ben átadott Nyugati pályaudvar mind a köznép, mind a felső tízezer utazási élményét ki kellett, hogy szolgálja. (A várótermek intézménye lényegében a vonatok történelmével egyidős.) Míg a köznép – jellemzően – a pályaudvaron kívül kellett, hogy várakozzon a vonat indulására (érdekesség, hogy a vezetők olyannyira infantilizálták az áltagembereket, hogy a vágányok közelébe sem engedték őket addig, amíg beállt az induló vonat, nehogy bármiféle baleset történjen), addig Ferenc József, Ausztria császára, magyar király és felesége, Wittelsbach Erzsébet (ismertebb nevén Sisi) külön helyiségben tehették meg ugyanezt.
A magyar írónő, akinek még a Buckingham palotába is eljutottak a regényei
Érdekesség, hogy míg az Osztrák-Magyar Monarchiában „mindössze” a társadalmi rétegek között volt ilyesfajta megkülönböztetés, Észak-Amerikában ugyanebben az időszakban nemek és rasszok szerint is durva szegregáció érintette a vonatra várakozókat. (Külön helyiségeket tartottak fent a férfiaknak és a nőknek, illetve a fekete- és fehérbőrű vendégeknek.)
Visszatérve Európába: Ferenc József és Sisi számtalan alkalommal megfordultak a Nyugati pályaudvar impozáns helyszínén, amikor Bécs és Buda között ingáztak, de Sisi gyakran igénybe vette a királyi utazókocsit Gödöllő felé menet is. A Nyugati pályaudvar paradox szerepe itt is tetten érhető, hiszen köztudott, hogy Erzsébet erősen kötődött a magyarokhoz és gróf Andrássy Gyulához, a gödöllői kastély pedig (amit a férjével eredetileg koronázási ajándékként kaptak a kiegyezés után a magyar nemzettől) – a mai napig – szimbolikus helyszíne ennek a kapcsolatnak. (Egy legenda szerint a gödöllői dombokon a mai napig fellelhetők „Sisi ösvényei”: a császárné ugyanis – szenvedélyes lovas révén – imádott járatlan utakon galoppozni a lovaival, és a helyiek szerint reggelente olykor még mindig kivehető egy „szellemszerű, vékony, lovagló alak” a fák között.)
A pár részére kialakított királyi váróban később olyan személyek fordultak meg, mint Horthy Miklós, Hruscsov vagy Nixon, napjainkban viszont az Orient Express-re várakozók használják azt – hasonló (elkülönítő) céllal, mint anno a császár és császárné. A márvány nem igazi, hanem csak festés.
Tükröm, tükröm...
A császárné budoárja a mai napig hűen őrzi a monarchia régi fényét. Morcsányi Elza sétavezető úgy fogalmaz: „a helyiség tökéletes lenyomata a tradicionálisan értelmezett nemi szerepeknek, hiszen – a királyi váróhoz képest – jóval nőiesebb díszítést láthatunk minden szegletben.”
Sisi privát helyiségében a tervezők csúcsra járatták a bécsi barokkot. A falakat gyönyörű olajfestmények és freskók díszítik (amelyek kis, mitológiai jeleneteket ábrázolnak), a plafon felső részét pedig az eredetileg ázsiai Nap-szimbólumként ismert szvasztikák ékesítik. Az aranyozott csillár számtalan fénynyalábot lő az apró szobára, az eredeti, velencei tükrök pedig még 2025-ben is képesek ezerfelé szórni azt.
Bár Sisi szépség iránti mániájáról sok mindent hallani (köztudott volt például, hogy gyakran vett olívaolajos, meleg fürdőt, hogy megőrizze bőre puhaságát, de a kor szokásával ellentétben gyakran mosatta meg térdig érő haját tojássárgájából és konyakból álló főzettel is, hajszobrásza, Franziska Feifalik pedig – mindeközben nem viselhetett gyűrűt, mert ha Sisinek egyetlen haja szála is bánta a procedúrát, a császárné éktelen haragra gerjedt,) az a tény azonban kevésbé ismert, hogy az még ebben az egyszerű helyiségben is képes volt utat törni magának. A budorában egymással szemben álló, két, óriási tükör közé állva ugyanis egy végeláthatatlan tükörfolyosó bontakozik ki az ember szeme előtt, így a látogató elgondolkodhat azon, vajon a császárné hányszor nézett szembe a saját tükörképe ezernyi lenyomatával ebben a helyiségben, és vajon azzal elégedett volt-e.
Galéria
Paradox szomszédság
A test feletti kontroll és annak hiánya nemcsak Sisi életét határozta meg a 19-20. század fordulóján, hanem azokét a lányokét is, akik a társadalom szerencsétlenebb rétegeiből származtak (esetleg vidékről kerültek Budapestre), és két foglalkozás közül választhattak a fővárosban: cselédnek álltak, vagy prostitúcióra kényszerültek. Bár a 20. századi társadalom szerette végtelenül erkölcsösnek mutatni magát (a polgári szalonokban már az is kirívónak számított, ha egy jó családból származó hölgy bokája véletlenül közszemlére került), a prostitúció legális foglalkozás volt (bárcának hívták az erre kiadott engedélyt), ennek következtében pedig – egy időben – teljesen ellepték a prostituáltak a Nyugati pályaudvar (azzal együtt a királyi váró) környékét.
Az utcákon elburjánzó állapotok viszont egyre többek „csőrét kezdték bökni”. Rudnay Béla, Budapest rendőr főkapitánya végül különböző garnis szállókba terelte be a bárca tevékenységet végző nőket és klienseiket: az egyik ilyen, hírhedt hely pedig a Nyugati pályaudvar tőszomszédságában található Westend ház lett. A Rudnay által megkezdett „tisztogatás” a húszas években konkrét, erkölcsrendészeti törvényben ért a csúcsra: ennek értelmében még a kirakatokban és a plakátokon sem jelenthetett meg meztelen, női test. (Morcsányi Elza sétavezető szerint számtalan régiségkereskedőt idéztek be a bíróságra azért, mert Vénusz ábrázolásokat találtak a boltjuk kirakatában...)
A prostituáltjairól hírhedt Westend ház viszont kiállta az idő próbáját: nemcsak az 1930-es évekre jellemző lebontás-hullámot úszta meg, hanem túlélte a második világháború bombázásait, a vörös terror legsötétebb időszakát, az 1956-os forradalom- és szabadságharcot és a (majdnem) teljes Kádár-kort is. Végül 1987-ben került lebontásra, amikor a mai ismert felüljárót kezdték megépíteni.
A Nyugati pályaudvar története egyszerre mesél kiváltságról és kiszolgáltatottságról, miközben láthatóvá teszi, milyen szélsőséges szerepek között mozgott a női lét a 19-20. század fordulóján. Ugyanazon az utcán járt a szépségideálként ünnepelt császárné és azok a nők, akiknek a társadalom épp a testükből próbált hasznot húzni. A királyi váró és a Westend ház történetei rávilágítanak: a női test mindig a társadalmi elvárások kereszttüzében állt, mindössze csak a háttér (a keret) változott. Ennek fényében a Nyugati pályaudvar jóval több, mint közlekedési csomópont: élő mementója mindannak, amit a női sorsokról elhallgatott a történelem.
