A tudat alatt követett mintákról és önszeretetről szóló norvég dráma, amelynél aktuálisabbat aligha látsz: pszichológust kérdeztünk a Szerethetőről
Öt díjjal tért haza a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválról a Szerethető című norvég filmdráma, mely egy gyönyörű, érzelmekre hangolt film az önszeretet fontosságáról - egy szakítás története, amely bemutatja az önismeret felé vezető utat és a tudat alatt követett mintákkal való megküzdés belső folyamatait.
Lilja Ingolfsdottir filmjében Maria egy harmincas, norvég nő – elsősorban négygyerekes anya és feleség a második házasságában, aki fuldoklik és elmerülni készül az anyaság-párkapcsolat-karrier Bermuda-háromszögében. A férje zenész - ő keresi a pénzt, így a nőnek nem lehet ellenvetése, ha egymás után vállalja be a projekteket, ő maga azonban, a munkáját nélkülözve, egyre jobban kiég az anyaság és a háztartás terhei alatt vergődve. Végül elutasítóvá, hideggé válik, eltaszítva magától a férjét és elidegenítve a gyerekeit.
A pszichológus díványán döbben rá, miután a párterápiából a férj kilépésével egyéni terápia lesz, hogy a helyzet kulcsát, viselkedésének mozgatórugóit magában kell keresnie. A film ezt a belső utazást kíséri végig, míg górcső alá véve a helyzetét, saját anyjával való kapcsolatát, Maria végre eljut önmagához és rátalál az önszeretet képességére. Végre szerethető.
Dr. Marjai Kamilla pszichopedagógus, addiktológiai konzultáns és képződő pszichológust kérdeztük a filmben bemutatott helyzetről, illetve arról a fontos szálról, amiről a filmben csak érintőlegesen esik szó.
Azok a nők, akiknek a munka nemcsak kereseti forrást, hanem az önkifejezés egy útját is jelenti, gyakrabban égnek-e ki hasonló helyzetekben?
Sok nőnek jelent nehézséget összehangolni a különböző szerepeit és feladatait, ez nem újkeletű probléma, de univerzális megoldásaink továbbra sincsenek. Az egyik legjelentősebb akadályt az jelenti, hogy kitágul a szereprepertoár – gyermeket nevelünk, párkapcsolatot ápolunk, idősebb szülőkről gondoskodunk, dolgozunk – de a kapacitás határai nem tágulnak. Ugyanabba a huszonnégy órába próbálunk belepréselni mindent, és ez nagyon kimerítő, ha közben az önmagunktól elvárt minőséggel szemben sem vagyunk alkuképesek.
Mit tesz hozzá a hivatásunk, az általa elért sikerek az önértékelésünkhöz?
Nem vagyunk egyformák azzal kapcsolatban, hogy milyen helyiértéken kezeljük a hivatásunkat. Az egy szerencsés felállás, ha a munka és az önmegvalósítás átfedésbe kerül, de ismerjük azokat a vezető beosztású, magas pozícióba emelkedett nőket is, akik váratlanul egy pékség nyitására adják a fejüket, vagy hobbikertészként találnak új önmagukra. Erik H. Eriskon fejlődéspszichológus a felnőttkor egyik kardinális kérdéseként írja le, hogy képesek vagyunk-e generálni, vagy a stagnálás mozdulatlanságába ragadunk.
Úgy tűnik, hogy természetes hajtóerőnk az alkotás, az építkezés, a fennmaradó értékek létrehozása.
Nem csak az a sikeres párterápia, ha a felek együtt maradnak
Tudja-e, vagy meddig tudja ezt pótolni az anyaság?
Az anyaság lehet az önértékelés egy forrása, de mindenekelőtt többszemélyes kapcsolat, ami identitást is kölcsönöz. Az egyéni hivatáshoz fűződő viszonyunk jellemzően más alapokon nyugszik, de sokat hozzáad ahhoz, amilyennek önmagunkat látjuk. A dilemmát leginkább az szokta okozni, hogy mit őrizhetünk meg az anyaságon kívüli szerepeinkből, miből töltekezhetünk, hogyan tudjuk többdimenziós egyénként érzékelni magunkat.
Ez egy torokszorító kérdés, akkor, amikor az anyaságról egysíkú és végletekig idealizált képet dédelgetünk, márpedig ez levetkőzhetetlen társadalmi örökség. Ugyanakkor semmi ördögtől való nincs abban, ha anyaként az élet más területein is szeretnénk tevékenyek és láthatóak maradni. Az ilyesfajta törekvés nem az anyaság ellen elkövetett garázdaság.
A saját anyánkkal való kapcsolatunk, hogy képeződik le a gyerekünkkel való kapcsolatban?
A gyermekvállalás sok esetben új megvilágításba helyezi a saját szüleinkkel megélt kapcsolatot. Előfordul, hogy a régi emlékeket, közös életeseményeket „újramozizunk”, új megvilágításba kerülnek történések, felülírt ítéletek születnek. Nemcsak anyánkat látjuk magunk előtt, hanem olykor talán azt a nőt is, aki anyánkká lett, mert már van arról ismeretünk, hogy ez az átminősülés mit jelent.
A saját önismereti munka megtérülő befektetés a saját anyaságunk szempontjából is. Persze mindannyian rendelkezünk vakfoltokkal, de minél tisztább az önmagunkról látható kép, annál könnyebb nekifutni a feladatnak. Akár anyaként, akár a szüleink gyermekeként nézünk a tükörbe.
Szükségszerűen követjük-e az anyai mintát, mint feleségek és anyák?
Nem törvényszerűen, sőt előfordul, hogy szembehelyezkedünk és túlkompenzálunk, de a legkézzelfoghatóbb minta egyértelműen az, amit a saját bőrünkön megtapasztaltunk. Olyan ez, mint a körző rögzített hegye: csak ehhez mérten tudjuk a saját körvonalainkat megrajzolni, távolságokat kijelölni.
Meddig menthető egy zátonyra futott párkapcsolat és hol az a pont, amikor jobb elengedni?
Nem tudom, hogy van-e olyan kritérium, ami minden körülmények között sorvezető lehet ebben a kérdésben. A tisztelet és méltányosság megtapasztalása hangsúlyos érték. Nem feltétlenül elegendő egy kapcsolat életben tartásához, de nélküle nehezen tudom elképzelni az együttmaradást. Biztos receptet egész biztosan nem tudok megfogalmazni, a párok más-más erőforráskészlettel bírnak.