előfizetésem
Hírlevél
Valentino Garavani a divatnál csak a kutyáit szerette jobban, még saját hajót is vett nekik
A divatvilágban kevés olyan név van, amely egyszerre jelenti a kifinomultságot, az örök stílust és a dekadens életörömöt. Valentino Garavani neve azonban pontosan ezt idézi fel. Ő volt az, aki megtanította a nőket arra, hogy az elegancia nem feltétlenül puritánságot, hanem sokszor épp a tökéletességig vitt részletgazdagságot jelenti. Ruhái, az ikonikus Rosso Valentino vörös estélyik a nők testét és méltóságát ünnepelték.
Ám a hétfőn 93 éves korában elhunyt Valentino nemcsak a kifutókon élt a szépségért. Egész élete egy díszlet volt, egy végeláthatatlan filmjelenet, amelyben a luxus olyan természetes volt, mint a levegővétel. Ennek a nagyvonalúan komponált életműnek pedig része lett egy különösen szerethetően abszurd történet, mely szerint a divatház feje külön jachtokat vásárolt hat mopszának, hogy ők is vele utazhassanak a Földközi-tengeren. A legenda talán túlzás, de mint minden nagy történet, ez is többet mond el, mint egy egyszerű tényt, mert a mélyén ott rejlik az igazság.
Egy fiú, aki a luxust választotta
Valentino Clemente Ludovico Garavani 1932-ben született az észak-olasz Vogherában. Már kamaszkorában elhatározta, hogy nagy lábon fog élni. Csak ekkor még nem tudta, hogy miből. Mindenesetre lelkesen kereste a luxushoz vezető utat, és miközben a barátai fociztak, ő színházi kosztümöket rajzolt, vagy éppen a mozikban ülve csodálta Marlene Dietrichet és Greta Garbót. Tizenévesen Párizsba költözött, hogy a Chambre Syndicale de la Couture iskolájában tanulja ki a haute couture művészetét.
A mesterséget a legnagyobbaktól sajátította el, dolgozott Balenciagánál és Guy Laroche-nál is, így hamar megtanulta, hogy a divat több egy ruhadarabnál, a divat egy életfilozófia. Innentől kezdve pedig egyedül a divatnak élt. Huszonhét éves volt, amikor Rómában megnyitotta saját házát. A korabeli dolce vita színpadán azonnal kitűnt a precizitásával, tökéletesség-mániájával és azzal a vibráló vörös árnyalattal, amelyet azóta az egész világ csak Rosso Valentino-ként emleget.
„A tervezés olyan, mint a légzés, és ha nem lélegzem, bajban vagyok” - Hat éve nincs köztünk Karl Lagerfeld, a kreativitás és szépség halhatatlan őrzője
Elizabeth Taylor, Sophia Loren, Jackie Kennedy, Audrey Hepburn és Claudia Cardinale csak néhány név azok közül, akik a fiatal tervező kreációiban léptek vörös szőnyegre vagy oltár elé. Érdekesség, hogy Jackie Kennedy például Valentino tervezésében gyászolta elhunyt férjét, majd ugyanazon tervező ruhájában állt akkor is, amikor újra rátalált a szerelem. Ez a kettősség, a fájdalom és az elegancia, az érzelem és a kontroll tökéletesen jellemzi Valentino egész művészetét.
Amikor még átlagos kutyatartó volt
Valentino sosem rejtette véka alá, hogy a szépséghez való viszonya olyan, mint a keresztény emberek viszonya Istenhez. Valentino vallásként tekintett a szépségre. Hogy pontosan mit értett szépség alatt? Mindent. Az ő világában a harmónia, az anyag, a szín és a mozdulat is egy nagy esztétikai rendszer része volt. Ruhái ugyanúgy készültek, mint Michelangelo szobrai vagy egy reneszánsz oltár: szenvedéllyel, kényszeresen, és az ideális arányok ötvözésével.
Volt azonban valami, amiben különbözött a legtöbb nagy művészről. Valentino nem egy elefántcsonttoronyból tekintett a világra. A társasági elit körében mozgott mindig hibátlan, mindig fényűző kreációkban, mégis egy átlagos emberként. Tehetséges, sőt kimagaslóan tehetséges volt, a legbefolyásosabb személyek számára tervezett ruhákat, grandiózus partikat tartott. De a reggeli és esti órákban ő sem csinált mást, mint bármelyik kutyatulajdonos: nemes egyszerűséggel a kedvenceit sétáltatta.
Ha a kutyákról volt szó, hirtelen hétköznapi gazdi lett, aki tanítgatja és rajongással simogatja négylábú barátait.
Galéria
Hat mopsz, hat séf, hat kabin
Milton, Maude, Margot, Monty, Molly és Maggie. Így nevezte azt a hat mopszot, akik gyakorlatilag az állandó kísérői lettek. Velük jelent meg divatbemutatókon, fotózásokon, és velük utazott mindenhová. A kutyák egy idő után már nemcsak háziállatok voltak, hanem családtagok, saját személyzettel, ápolókkal, séfekkel és külön kabinokkal. A történet, miszerint Valentino külön jachtot vásárolt számukra, a 2000-es években kapott szárnyra.
Egyes források szerint a tervezőnek több hajója is volt, köztük a TM Blue One, amelyet kifejezetten úgy alakítottak át, hogy a mopszok is kényelmesen utazhassanak rajta. Még egy kisebb kísérőjachtot is vásárolt, amely kizárólag a kutyák kényelmét szolgálta. De monogramozott törölközők, designer párnák, aranyozott etetőtálak és külön állatorvosi szoba is járt a hat ebnek. Hiába, Valentino családtagként szerette őket, így aztán
egy tehetős, luxus-megszállott családtagként gondoskodott róluk.
Így hálálta meg nekik azt a feltétel nélküli szeretet és kötődést, amit a divat vonzó, mégis rideg világában senki mástól nem kapott meg. A 2008-ban bemutatott Valentino: The Last Emperor című dokumentumfilm is erről tanúskodik, amely megmutatja a tervező valódi arcát. Az alkotásból egy perfekcionista, de mélyen érző ember bontakozik ki, aki a legapróbb varráshibán is képes kiborulni, miközben könnyekig hatódik egy öreg kutya tekintetétől.
A luxus része a vörös nyakörv
Valentino az utóbbi években visszavonultan élt, elsősorban Rómában és Gstatban, de otthonai között ott volt egy svájci villa, egy római palazzo és egy párizsi lakás is. Mindegyikben ott szaladgáltak a mopszok, és mindenhol vörös falak, antik bútorok, kézzel festett selyemtapétákat talált a látogató. Arról nem is beszélve, hogy Garavani ritkán állt nyilvánosság elé, de ha mégis, akkor mindig ott ül körülötte egy-két mopsz, nyakukon piros nyakörvvel.
Ezért érdemes kiragadni ezt a jelentéktelennek tűnő, mégis nagyon markáns szeletet az ő teljes történetéből, miszerint lelkes kutyatartó volt. Mert Valentino élete jól mutatja, hogyan fér el egymás mellett a zsenialitás, a luxus hajszolása, a divatvilág irányítása és egy olyan egyszerű, hétköznapi hobbi, mint a kutyatartás.
