előfizetésem
Hírlevél
„A németek nem szeretik a harsányságot, sokan úgy néztek rám, mintha épp a cirkuszban lennék”
Tényleg csak egy jó koffer kell az élethez a Szabadka, Budapest, München tengelyen? Cservenák Tünde pszichoterapeutával beszélgettünk a többszörös kisebbségi létről, a kultúrák találkozásáról és a karrierváltásról is.
Cservenák Tünde szabadkai orvos családból indult, fogorvosnak tanult, majd pszichoterapeuta lett és több mint húsz éve él Münchenben, férjével, Ivánfi Ádámmmal, akit egy programtervezői állás vitt ki előbb Bécsbe, majd Németországba. Tündével beszélgettünk a kivándorlásról, a kisebbségi lét örökségéről, a pályaváltásról, és arról, mit ad, és mit vesz el az ember életéből, ha három ország, három kultúra között él.
Hogyan kerültetek ki Németországba?
A férjem már Bécsben dolgozott, még abban az időben, amikor Magyarország nem volt tagja az Európai Uniónak. Izgalmas munkája volt programtervező matematikusként, később pedig kapott egy ajánlatot Németországból. Én akkor ezt úgy értelmeztem, hogy ez csak egy rövid kitérő lesz, de amikor a lányunk, Hanna óvodás lett, és még mindig Münchenben voltunk, akkor észrevettem, hogy hogy ez már nem annyira ideiglenes.
Azért még hittem benne, hogy visszamegyek a régi helyemre, Budapesten, a Nap utcába pszichoterapeutának. Meglátogattam örök mentoromat, Ratkóczi Éva pszichiáter, pszichoterapeutát és azzal köszöntem el tőle, hogy jövök vissza. És végül ennek már több, mint húsz éve, mi pedig Münchenben élünk most is. Egyébként a mai napig nehezen mondom ki, hogy otthon vagyok, pedig igazán kellemesek a körülményeim.
Beszéljünk kicsit a gyökereidről, vajdasági vagy.
Újvidéki születésű vagyok, de Szabadkán nőttem fel. Édesapám a vajdasági napilap, a Magyar Szó újságírója volt, édesanyám orvos, tudatosan készültem arra, hogy a SOTE-ra fogok járni. A szüleim és az unokanővérem meggyőztek, hogy ne az orvosi szakra, hanem a fogorvosira jelentkezzek. Nagy megfelelésvágy volt bennem, pedig sokkal jobban megérintettek a lelki történések: már gyerekként is azt figyeltem, mások életében hol csúszik el valami, hogyan lehetne visszahozni az egyensúlyba. Titokban pszichiáternek szántam magam, de anyám rettenetesen féltett ettől a mentális terhelés miatt. A fogorvosi pálya a szülői logika szerint biztonságosabbnak tűnt, de nem volt önazonos.
Lakásbérlés helyett kishajót vett, ma a vízen él egy magyar lány Londonban
A kisebbségi lét mit tanított neked?
A létezés bizonytalanságát tapasztaltam meg. Ebben pedig ott volt az én egyik belső félelmem is: hogy egy kisebbségi, sőt, többszörös kisebbségi létben az ember csak saját magában bízhat igazán, a közegben nem annyira. Ahhoz, hogy érvényesülj, hogy feltűnj, hogy elismerjenek, többet kell teljesítened, mint a többieknek. Ez valamiféle íratlan szabály – ezt a gyerekeknek is megmondják, és az ember egész életében tartja is magát ehhez.
Erőt is ad, ha valaki tud magában bízni – nálam ez könnyen ment, a gyerekkoromnak köszönhetem, annak, hogy a családom mindig megerősített, biztatott, hogy higgyek magamban. De azt sosem tudták nekem megmondani, hogy ami körülvesz, az biztonságos-e. A környezet kiszámíthatatlan volt – ez talán a legpontosabb szó rá.
Gyerekként hogyan élted meg, hogy a családod egyik fele az „anyaországban”, ti meg az akkori Jugoszláviában éltetek?
Egy kicsit abszurd is. Mikor meghúzták a határt a családom egy része a másik oldalon maradt, mint az „aki bújt, aki nem” játékban – vagy mi kerültünk a másik oldalra, nem is tudom, minden nézőpont kérdése. A nagypapám testvére, Jenő bácsi például Szegeden élt, a két város között mindössze negyven kilométer van, de a rokonoknak akkor meghívólevelet kellett írni, hogy átjöhessenek. Amikor megszülettem, a titói szocializmus valahogy lezserebb volt, mint amit a Magyarországon maradt rokonaink megéltek: gyerekként nekem természetes volt, hogy mi tudunk utazni, volt farmernadrágom, Milka csokit ettem és jó lemezeket lehetett kapni a Jugotonban.
Budapestre jöttél, és akkor jöttél rá, hogy a fogorvosi pálya nem az igazi?
Tizennyolc évesen kezdtem a SOTE-n. Már a fogorvosi kar elején tudtam, hogy olyan vagyok, mint akit ejtőernyővel leejtettek egy téves helyre. A fordulópont negyedéves koromban jött el – egy pszichiátriai gyakorlaton anamnézist készíthettünk egy pácienssel. Jelentkeztem rá, és az óra végén a gyakorlatvezetőm meg is kérdezte, hogy gondoltam-e arra, hogy szakot váltok. Nem tettem meg, de évek múlva egy kolléganőm rámutatott: „Te egész nap mások életével foglalkozol, neked ez a hobbid, de ne csináld amatőr módon, csináld professzionálisan.” Pár évig praktizáltam fogorvosként, mire elkezdtem a hároméves pszichoterápiás képzést, ez volt az első lépcső az új hivatásom felé.
És akkor jött a németországi váltás is, egy működő praxist nem lehetett egyszerű felépíteni külföldön.
Amikor a férjemmel eldöntöttük, hogy Németországban élünk, ő felvetette, hogy a hozzám ragaszkodó páciensekkel akár online is dolgozhatnék. Emlékszem, először teljesen felháborodtam – ez a kétezres évek közepe volt – mondtam, hogy lehetetlen, a metakommunikáció nem jön át online. Végül mégis ez lett a megoldás, neki volt igaza. Mert az online teret is belaktuk, működik ott is a terápia.
A praxisomban izgalmas, hogy leggyakrabban olyan kliensek keresnek meg, akik gyakran túlkompenzálnak, nagyon jók és sikeresek akarnak lenni, hasznosnak szeretnék érezni magukat mindent megtesznek azért, hogy eredményesek legyenek. Ahogy szoktam mondani a témám: hasznos és hatékony. Milyen érdekes, hogy a hasonló a hasonlókat vonzza, és a saját belső témám a munkámban visszaköszön. Most már nem csak terapeutaként fogadok klienseket, hanem hivatalosan pszichoterapeuta szupervízor is vagyok, ez most egy új kihívás és nagyon élvezem, hogy kollégákat mentorálok és támogatok.
Hogyan alakult úgy, hogy München külvárosában Dachauban éltek?
Akkoriban, mikor mi kiköltöztünk, legalább ötvenen álltak sorba egyetlen müncheni lakás megtekintésére, nekünk pedig egy ismerősön keresztül azonnal sikerült egy szép óvárosi lakást találni. Dachauból az S-Bahn olyan, mint egy HÉV, tízenöt perc alatt bent vagyunk a városban.
Maga Dachau eredetileg München bohém, festőkkel teli külvárosa volt, mígnem egy elhagyatott fegyvergyárban berendezték a koncentrációs tábort – előbb a kommunistákat, aztán a zsidókat, végül mindenkit, aki nem felelt meg a rendszernek gyűjtöttek be oda. Ma is „munkatábornak” nevezik hivatalosan. De meghalt ott harmincötezer ember. Amikor elmondtam az analitikusomnak, hogy Dachauba költöznénk, azonnal leintett: eszembe ne jusson.
A környezeted hogyan viszonyul ehhez a helyhez?
Nagyon különbözőképpen. Van egy bajor barátnőm, akinek a családja generációk óta itt lakik, vele beszélgettem arról, hogyan élte meg mindezt a családja – azt mondta, mindenki csak hallgatott, mert féltek, és féltették a sajátjaikat. Ismerek olyat, aki emiatt Münchenbe sem akar költözni, olyat, aki Dachauba be sem teszi a lábát. Ugyanakkor egy ismerős orosz zsidó család pont a „munkatábortól“ pár utcára lakik.
Szigorú terv nélkül, negyvenévesen kezdte újra életét Los Angelesben a magyar házaspár
Amit mesélsz, az olyan, mint a traumefeldolgozásnak több formája. Milyen volt az első benyomás, amikor kelet-európai nőként léptél be egy német közösségbe?
Az analitikusom erre is figyelmeztetett: mit akarok én a németektől, hiszen szinte semmilyen közös vonásom nincs velük. Azt válaszoltam, hogy a precizitásukat, szabálykövetésüket szeretem bennük, amiről persze utána kiderült, hogy pontosan ez fog a legjobban irritálni. Igaza volt: valóban idegen közegbe kerültem. A németek nem szeretik a harsányságot, amit én reprezentálok magas sarkú cipőben, piros rúzzsal, szőkített hajjal, kelet-európai nőként.
Sokan úgy néztek rám, mintha épp a cirkuszban lennék a manézsban.
Ez alaposan megváltozott, amikor elkezdtem dolgozni és kiderült, hogy doktornő vagyok és a szomszéd rendelőben a pácienseim lesznek. Egy kolléganőm ugyanezt élte át Svájcban: a saját falujukban orvos feleségként nagy tekintélye volt, de a szomszéd faluban már csak egy idegen kelet-európai nőként tekintettek rá.
Mi volt a legnagyobb veszteség, amit a kiköltözés hozott?
Hogy a gyökértelenségem erősödött. Sokáig azt mondtam, „megyek haza”, ha Budapestre utaztam – ma inkább azt mondom, „itthon vagyok”, és „megyünk haza”, ha Münchenbe térünk vissza. Nagyon hiányoztak a barátaim, hiányzott, hogy fél szóból is értjük egymást. Amikor Németországban megmutattunk egy ikonikus magyar filmet egy német festőművész szomszédunknak, ő csak ült, és látszott rajta az értetlenség, az unalom – pedig azt gondolná az ember, hogy ennek a filmnek egyetemes, emberi töltete van. A magyar ízek, ételek viszont mindig betalálnak: ha egy szomszédot áthívokok egy tál gombapörköltre vagy gulyáslevesre, akkor biztosan babérokat aratok.
És mi volt, amit megtaláltatok, ami miatt maradtatok?
Anyagilag jó döntés volt, de a legfontosabb az egyfajta mentális nyugalom volt, ami a menekültválság előtti Németországot jellemezte. Amikor a lányom elhagyta az óvodai táskáját a játszótéren, két nap múlva ugyanott találtam. Ha leesett a plüssmajma, feltették a kerítésre. Ezek apró dolgok, de a keletebbről érkező embernek óriási biztonságot adtak: kiszámítható volt a közeg. Ez az, amit Németország mára jórészt elveszített – most már mi is lelakatoljuk a biciklinket.
Ha, mint pszichoterapeuta figyeled az ottani életet, milyen kulturális különbségek izgalmasak szakmailag számodra?
Az érzelemszabályozás kérdése. Németországban nehezen élik meg a kellemetlen érzéseket, elhárítják őket, helyette testi tüneteket produkálnak – nem véletlen, hogy itt a legfejlettebb a pszichoszomatikus orvoslás. Viszont az sem jó, ahogyan mi, magyarok kezeljük az érzéseinket; vagy elnyomjuk őket vagy impulzívan kitörünk. Hatalmas felismerés volt számomra a DBT, a dialektikus viselkedésterápia, Marsha Linehan módszere: az érzelmeket nem lehet és nem is szabad eltagadni, de hogy hogyan reagálunk rájuk, az megtanulható, regulálható – csak éppenséggel nem tanítanak meg bennünket erre. Az iskolában ugyanúgy lehetne tantárgy a pszichénkről és az önismeretről, mint az általános biológiai kérdésekről.
Nyolc éve élek Washingtonban, elmesélem, tényleg létezik-e az amerikai álom
Hogyan éled meg a saját családodtól való távolságot, ahogyan Szabadka, Budapest, München tengelyen élitek az életet?
Ez nálam gyerekkorom óta ismerős érzés. Az édesanyám orvosként mindig valamilyen továbbképzésre járt, ami azt jelentette, hogy vasárnap ebéd után összecsomagolt és elment. Nekünk ez a búcsúzás volt a legszörnyűbb élmény – a húgaimmal még most is összeugrik a gyomrunk, ha egy vasárnap délutánra gondolunk. Aztán kisgyermekes anyaként Münchenben, azt éltem meg, hogy nem volt, akire két órára rábízhattam volna a gyerekemet. Nagyon irigyeltem azokat az anyukákat, akiknek két nagyszülője is a közelben élt. A lányom egyszer megkérdezte, nem elveszett idő volt-e, amit vele töltöttem – egyáltalán, semmit nem kérnék vissza, de egy nagymama a szomszédban a legnagyobb kincs lett volna.
A lányod, Hanna már ott született, hogyan látod a gyerekeink generációjának jövőjét?
Gimnázium ötödik évében egyszer egy barátnőjénél tanultak, és a barátnő édesanyja azt mondta neki: „Hanna, te vagy számomra a minta-külföldi.” Pedig ő ott született, ott járt óvodába, bajor anyanyelvi „Tagesmutter“ tanította beszélni németül. Azóta Hanna Ausztriában jár egyetemre, és esze ágában sincs visszatérni Németországba. Azt gondolom, ez már nem egyedi történet, hanem egyszerűen a jövő: a gyerekeink generációja, a családok kis diaszpórákban fognak élni szerte a világban.
A nagyszülők Budapesten, a szülők valahol Európában, a gyerekek megint máshol – folytonos jövés-menés lesz ez. Ennek a szétszóródásnak nem tudunk igazán gátat szabni. A kérdés inkább az, hogyan rendezkedünk be rá. Van egy dolog viszont, amitől kifejezetten dühbe gurulok: amikor azt mondják, hogy egy gyerek, aki a szüleivel országot vált, nagyon gyorsan megtalálja a helyét egy új közegben. Ez nem mindig fedi a valóságot– a gyerek kompenzál, igyekszik de hogy belülről mit él át, azt csak később fogjuk megtudni.
Azt hiszem, nálam például ez tényleg egy bőröndös hasonlattal csúcsosodik ki: amikor fiatal voltam, mindig azt mondtam, hogy nekem nem kell semmi biztos pont, nekem csak egy jó koffer kell. Ma már nem szeretnék folyton pakolni. De azt hiszem, ez a túlélés egyik titka, és ez mindenkire vonatkozik:
egyszerűen rugalmasnak kell lennünk és élni a lehetőséggel.
