előfizetésem
Hírlevél
Komoly lelki problémát jelez, ha annál többet vállalsz, minél rosszabbul vagy
Kívülről úgy tűnik, minden rendben van veled. Reggel felkelsz, nekilátsz a munkának; válaszolsz az e-mail-cunamira, pontról pontra pipálod ki a feladataidat. Egyedül te vagy tisztában azzal, valójában mennyi erődet emészti fel a „normális” működés. A magasan funkcionáló depresszió egyáltalán nem látványos: a legtöbben mosollyal az arcukon fedik el a bennük élő ürességet és fáradtságot. Kollár Balázs pszichológus segítségével utánajártunk a mentális probléma hátterének és megoldási lehetőségeinek.
Attól, hogy valaki – a külvilág szemében – sikeres, terhelhető és megbízható, még nem biztos, hogy jól van. Épp ez a magasan funkcionáló depresszió legnagyobb rákfenéje: az érintett „mintapolgár” életet él, és (látszólag) tökéletesen végzi a hétköznapi feladatait, miközben belül végtelen ürességet, örömtelenséget és (főképp) állandó fáradtságot él meg. Ez azonban nem lustaság, és nem is személyes kudarc. Sokkal inkább egy olyan állapot, amelyet érdemes komolyan venni!
Attól, hogy működsz, még nem biztos, hogy jól vagy
A magasan funkcionáló depressziót nemcsak kiszúrni, definiálni is kemény dió. Az elnevezés ugyanis nem egy hivatalos diagnózis, sokkal inkább egy köznyelvi-szakmai kifejezés egy (nagyon is) létező jelenség leírására.
„Magasan funkcionáló depresszió esetén az érintett a depresszió tüneteit tapasztalja magán, például az örömre való képtelenséget, vagy a fáradtságot, tompaságot... Ezeket igyekszik különböző módszerekkel – így például produktivitással – elhárítani, ellensúlyozni,” – fekteti le az alapokat Kollár Balázs pszichológus. A szakértő szerint az ilyen személyek gyakran nincsenek is tudatában az örömtelenségnek, az saját maguk előtt is rejtve marad. Számukra a fáradtság és a boldogtalanság a létezés természetes velejárója. „Az ő fejükben mindenki ennyire fáradt,” – fogalmaz.
Jogosan merül fel a kérdés, vajon mi az oka annak, hogy valakinek ennyire természetes az üresség. Itt jöhet képbe a biopszicho-szociális modell, amely szerint bizonyos, az emberekben fellelhető jelenségeknek összetett, biológiai, pszichés és társas háttere van. Biológiai háttér alatt a génkészletet értjük: major depresszió esetén például bizonyítottan alacsony bizonyos neurotranszmitterek (agyi ingerületátvívó anyagok, – a szerk.) aránya, vagy megbomlott a köztük lévő, kényes egyensúly, ez pedig hajlamosíthat a mentális betegségre.
Ezek a jelek nagy eséllyel gyermekkori depresszióra utalnak a szakértő szerint
Az epigenetika is keresi a választ a kérdésre. Eszerint bizonyos (például a magasan funkcionáló depressziót előidéző) géneket egyes környezeti hatások aktiválnak, így – amikor az adott tényezők épp egyszerre állnak fenn az ember életében – egyszer csak megjelenik ez a tulajdonság. „Ez azonban egyénenként változhat: ha valaki biológiailag hajlamos a depresszióra, de harmonikus családi környezetben nő fel, akkor kisebb az esélye a betegség kialakulására,” – magyarázza a szakember.
Amennyiben viszont magas valakinél a biológiai hajlam a depresszióra, és még a környezeti tényezők is kedvezőtlenek (például, ha a családban normalizálva van a fáradtság, vagy épp az, ha az embert kizsákmányolják a munkahelyén), onnantól kezdve minden azon múlik, az érintett mit tanult arról, hogyan küzdjön meg a belső krízisekkel.
Minél rosszabbul vagy, annál többet vállalsz?
A produktivitás, a folyamatos elfoglaltság, a „túlvállalás”, a másokról való konstans gondoskodás és a humor is elfedhetik az érintettek valódi érzéseit. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a magasan funkcionáló depresszióval élők problémája kevésbé szembetűnő amiatt, hogy a mindennapi funkcionálás terén nem ütköznek problémába. „Legnagyobb részük hamar megtanulta, hogyan kell boldognak tűnni és bármi áron képes fenntartani annak látszatát mások előtt,” – magyarázza Kollár Balázs pszichológus. Sokszor igazi „szomorú bohócok” ők, akik – bár gyakran viccelnek a saját belső ürességükkel –, az alapvetően vidám(nak tűnő) természetük miatt ezt a környezet csak nehezen értelmezi veszélyként. (A humor is a kompenzáló megküzdési módjaiknak az egyik lehetséges formája lehet.)
További rizikót rejt magában a tény, hogy miután az ürességet és az örömkészség hiányát sokszor produktivitással igyekeznek pótolni, a túlhajszoltságra épülő vállalati kultúra gyakran kihasználja az erre való hajlamukat. Ez – pluszban – kiégéshez vezethet, de Kollár Balázs szerint nem szabad összekeverni a két jelenséget. „Kiégésnél a terhelés miatt látványosan felborul a munka-magánélet egyensúlya, és egy idő után romlik az érintett funkcionalitása is – kapkod, hibázik stb. Ez depresszióval járhat, de a depresszió nem feltétlenül jár együtt kiégéssel. A magasan funkcionáló depresszió pedig sokszor megtartott munka-magánélet egyensúly és jó funkcionálás mellett is jelen van,” – fogalmaz a szakember.
Visszakanyarodva a túlzott produktivitásra: a pszichológus szerint a magasan funkcionáló depresszióval élők túlhajszoltsága egy idő után „átfordulhat”, és megbosszulhatja önmagát. „A konstans munka extrém fáradtságban csúcsosodik ki. Hogy fenntartsák az eddigi munkatempót (és a »minden rendben van látszatát«), az érintettek gyakran válnak alkohol- vagy szerhasználókká, ezekkel ellensúlyozva az állandó fáradtságot, kipárnázva a mindennapi élet nehézségeit,” – mutat rá a súlyos következményekre. Bár fájdalmasnak tűnik, a nem múló fáradtság, tompaság és a nehézségek kipárnázását szolgáló megküzdések negatív hatásai vezethetnek végül a felismeréshez: segítségre van szükség. A gyógyuláshoz vezető első lépés azonban egyszerűbb, mint gondolnánk!
Elmegyógyintézetbe kerülhetett, aki nem volt túl lelkes a feleség szereptől
Nem kell elfogynod ahhoz, hogy segítséget kérj!
A pszichológus szerint már egy bizonytalan felismerés (például „nem normális, hogy mindig ennyire fáradt és üres vagyok”) is elég indok lehet arra, hogy az érintett felkeressen egy szakembert. Rendben, de milyet? – merül fel azonnal a kérdés. A kezelés módját minden esetben szakember határozza meg, ennek – a pszichoterápia mellett, indokolt esetben gyógyszeres támogatás is része lehet.
Kollár Balázs szerint
- első lépésként jó, ha megfelelő képzettséggel rendelkező pszichológust keresünk fel, aki szükség esetén
- klinikai szakpszichológushoz vagy pszichiáterhez irányít.
„A pszichiátriai segítség és – ha indokolt – a gyógyszeres kezelés nem szégyen, és egyáltalán nem »az őrültség« jele. Sokkal inkább a megfelelő ellátás és a gyógyulás kulcsa,” – húzza alá a pszichológus, aki nem győzi hangsúlyozni: a segítségkérés nem a gyengeség bizonyítéka, sokkal inkább azé, hogy végre képesek voltunk meghallani a saját hangunkat, és komolyan vesszük mindazt, ami belül történik. A pszichológus szerint (társadalmi szinten) azt is fontos elfogadnunk, hogy kívülállóként nem mindig tudjuk felismerni, ha valaki komoly lelki nehézségekkel küzd. Figyelhetünk egymásra, kérdezhetünk és felajánlhatjuk a segítségünket, de nem vállalhatunk teljes felelősséget a másik ember állapotáért!
Érintettként azonban nem kell megvárnod, amíg látványosan összeomlik benned minden; bőven elég indok a támogatás-kérésre, ha azt érzed, túl régóta robotpilóta-üzemmódban működsz. Nem kell teljesen elfogynod ahhoz, hogy legyen „jogod” megállni és magaddal foglalkozni. Vedd komolyan az érzéseidet, és bátran kérj segítséget!
