A magyar állatorvos története, aki az afrikai szavannán is életet ment

Dr. Biácsi Alexandra már kislányként pontosan tudta, hogy a vadon élő állatok gyógyításának szenteli az életét. Az állatvilághoz fűződő mély, érzelmi kötődése korán kijelölte az útját: a szabad terepen végzett mentőakciók és kutatások a hivatásává váltak. Szakértelmével nemcsak a Nyíregyházi Állatpark (Sóstó Zoo) főállatorvosaként gondoskodik a különleges fajokról, hanem nemzetközi szinten is tesz a megóvásukért. Kenyában szerzett tapasztalatai kulcsfontosságúak a veszélyeztetett állatok megmentésében és a kihalásuk elleni küzdelemben.

Dr. Biácsi Alexandra története nem kérdésekre adott válaszokból, hanem saját élményeiből és gondolataiból rajzolódik ki. A Nyíregyházi Állatpark főállatorvosa első személyben mesél gyermekkori álmáról, a vadállatok gyógyításáról, afrikai expedícióiról és arról a hivatásról, amelyet már óvodásként megálmodott.

Műtőasztal, rajta egy fekvő tigris. Ezzel az óvodáskori rajzzal fogalmazódott meg bennem az az életcél, amelyre a gyerekek többsége vágyik, de csak töredékük valósítja meg. Én a kivételek közé tartoztam: állatorvos lettem. Ám az út korántsem volt egyszerű. Bejutni az egyetemre, bent maradni és éveken át tartani a tempót, hatalmas áldozatokkal járt. Ehhez a hivatáshoz kell egyfajta belső indíttatás és az állatok iránt érzett szeretet.

Az otthonunkban mindig tartottunk háziállatokat, azonban a közvetlen környezetemben nem volt sem állatorvos, sem olyan, aki állatkertben dolgozott, így lényegében senki nem inspirált. A családom viszont mindvégig mellettem állt és hagyta, hogy az álmaimat valóra válthassam, még úgy is, hogy látták, mekkora fába vágtam a fejszémet. Ritka és különleges dolog, ha valaki már egészen kicsiként pontosan tudja, mi szeretne lenni, ha felnőtté válik. Elképesztő, hogy egyetlen óvodai rajz képes ekkora nyomot hagyni egy gyermek lelkében.

Szabó Balázs: „A méhészet megtanít arra, hogy nem tudunk mindent kontrollálni"

Miközben majdnem mindegyik apróság naponta változtatja az álmait, Alexandra a tökéletes példa arra, hogy a legkorábbi elképzelések is valósággá válhatnak.

Aki retteg az állatoktól, az hamar lemorzsolódik az állatorvosiról. Velem is előfordult, hogy megijedtem váratlan helyzetekben, hisz többnyire vadállatokkal foglalkozok, de alapvető félelem nincs bennem. Ezzel a fóbiával egyszerűen képtelenség elvégezni az egyetemet, szakosodni, majd a pályán maradni. Meg is mondták más vadállatorvos kollégák, hogy a praxisban dolgozóknak a legjobban futni kell tudni.

A szakképzés előtt mindenki általános diplomát kap, a szakállatorvosi képzéshez pedig már két-három év gyakorlati tapasztalat szükséges annak elvégzéséhez. Az oktatás felépítése hasonlít a humán orvosláséhoz, a különbség az, hogy míg ők egyetlen fajt tanulmányoznak elég részletesen, nekünk nagyon sokat kell fülétől a farkáig megismernünk. Később persze lehet specializálódni, például az ortopéd-sebészeten belül gerincműtétekre.

Ráadásul mi nem küldhetjük tovább a pácienst külön röntgenre, ultrahangra vagy fogászatra – ezeket mind magunknak kell megoldanunk, hozzátéve, hogy sokszor specialista bevonásával, akár belföldi, akár külföldi, akár humán vonalról. Erre a legjobb példa a vadállatorvoslás: az állatkertben, például egy elefánt esetében egyszerre kell aneszteziológusnak, belgyógyásznak, ultrahang-specialistának és takarmányozási tanácsadónak lennünk. A szerepek nem válnak külön.

Itthon a vadállatok gyógyítása meglehetősen háttérbe szorul, az egyetemen sem oktatják elmélyülten ezt a területet. Éppen ezért mindazt a konkrét ismeretanyagot, ami egy állatparki munkához elengedhetetlen, az embernek magának kell megszereznie. Ez rengeteg plusz időt és energiát követel: folyamatosan konferenciákra járunk, és közvetlenül a szakemberektől szívjuk magunkba a tudományt. Szerintem is igaz, hogy alapos, átfogó tudást csakis a komoly tapasztalattal rendelkező kollégáktól és a rendszeres továbbképzéseken lehet szerezni.

Mivel egy elképesztően sokszínű foglalkozásról van szó, nyilván megvannak a maga gyönyörű pillanatai és a lelkileg, fizikailag is megterhelő oldalai. Semmihez sem fogható érzés és igazi megtiszteltetés ritka állatfajokról gondoskodni, ami nap mint nap alázatra tanít. Ugyanakkor a legnehezebb része az, hogy minden döntésemnek óriási tétje van. A Nyíregyházi Állatpark ötezres állományának ellátása olyan, mintha egy egész kisváros háziorvosi feladatait végezném: minden egyed egészségi állapotát alaposan ismernünk kell.

A születések, az elhullások a mindennapi munka természetes velejárói. A gondozókkal szorosan együttműködve nemcsak a páciensek kórtörténetét követjük hosszú távon, hanem személyes kapcsolatot is kialakítunk velük, ami új dimenziót nyit a gyógyításban. Ellentétben a vadon élőkkel – amelyek menekülnek az ember elől, megnehezítve a diagnózis felállítását –, az állatkerti környezet más megközelítést igényel. Itt a legtöbb klinikai vizsgálatot és kezelést altatásban végezzük.

Olykor komoly akadályokba is ütközünk, hiszen például egy oroszlán ellátása cseppet sem egyszerű feladat. Rengeteget kell dolgoznunk azon, hogy áthidaljuk a nehézségeket. Jó példa erre a nagyállatos műtő hiánya, mert egy ehhez szükséges beavatkozáshoz ideiglenes műtőt kell berendeznünk. Ez mindig óriási kihívás, és nem is tudunk mindent egyedül megoldani. Sokszor kérjük külföldi szakértők segítségét, akik kifejezetten emiatt látogatnak el hozzánk, vagy kongresszusokon konzultálunk velük, és az ott kapott tanácsok alapján látjuk el a „méretes” teremtményeket.

Kevesen tudják, de állatkerti állatorvosként fegyvervizsgával is rendelkezünk. Ezt a vizsgát az Országos Rendőr-főkapitányság követelményei alapján kell letenni, hiszen egy altatópuska kimeneti energiája jóval nagyobb, mint egy általános légpuskáé. Az altatáshoz természetesen állatorvosi diploma szükséges, mivel az alkalmazott szerek esetenként kábítószernek minősülnek. A pontos dózist és a szerek kombinációját nekünk kell meghatároznunk.

Ebben a Nyíregyházi Állatparkban dolgozó orvosok rendkívül profik, hiszen itt többeket csak altatásban lehet megvizsgálni, amihez komoly gyakorlat kell. Ugyanakkor, ha egy állat már „tréningezett”, és jutalomfalattal rávehető egy-egy feladatra, lényegesen könnyebb a dolgunk. Ha például az elefánt készségesen kihajtja a fülét, bódítás nélkül, teljesen ébren is képesek vagyunk vért venni tőle. Tudja, mi következik, de azt is, hogy jutalmat kap érte.

A legextrémebb helyszín, ahol eddig altatnom kellett, az Afrikában volt, de állatparki kifutóban sem ritka.Különösen izgalmasak azok a szituációk, amikor egyszerre két altatópuskával dolgozunk, mert ilyenkor a két állatorvos között tökéletes összhangra és folyamatos információ-átadásra van szükség. Ez akkor fordul elő, ha az egyedet sem az etetővel, sem a házába csalogatva nem tudjuk elkülöníteni, és a fúvócső már nem elég. Ha nem tudjuk kézből beadni az injekciót, repülő fecskendőt használunk, amit fúvócsővel vagy altatópuskával lövünk ki.

Megesett már olyan is, hogy a páciens nem kábult el, mert – amiről előre nem tudhattunk – valamilyen betegséget hordozott, esetleg vemhes volt, vagy a súlybecslést nem jól határoztuk meg. Ilyenkor teljesen más adagot és gyógyszerkombinációt kell alkalmaznunk. Nincs lehetőség előzetes vizsgálatokra, mint a humán orvoslásban, ahol a műtétet megelőzi a vérvétel és az alapos kivizsgálás.

Nem szakmabeliként csak találgathatjuk, mi zajlik le egy-egy altatás közben és után, kategóriájában Európa elismerten legjobb állatkertjében. Alexandra nagyszerűen és részletesen kifejtette a folyamatot.

Minden attól függ, hogy miért altatunk. Ha műtétről van szó, igyekszünk a beavatkozás időtartamát a lehető legrövidebbre fogni. Mivel ortopédiai műtéteket nem végzünk a helyszínen, a pácienst egy külső állatkórházba szállítjuk át. Ha a műtét elhúzódik, a visszafelé vezető úton, már a szállítóládában kezdjük meg az ébresztést. Ezzel szemben, ha helyben végzünk vizsgálatokat, a beteg természetesen a saját, megszokott helyén fog felébredni.

„A levegőben a sziklaszilárd valóság is szertefoszlik” - Interjú Czigány Ildikóval, az első magyar női pilótával

Egy másik állatkertbe való átköltöztetés sem oldható meg sokszor altatás nélkül, ekkor már az új otthonában tér magához. Szerencsére az esetek többségében olyan szereket használunk, amelyek hatása bármikor felfüggeszthető, így az ébresztés kontrollálható. Örömmel mondhatom, hogy támadás még sosem ért. Az érzéstelenítés igazi művészet, a gyógyszerek beadásától kezdve a kábítás fenntartásán át egészen az ébresztésig. Mindig az okozza a legnagyobb kihívást, amikor az alanyunknak tartósan alvó állapotban kell maradnia.

Ilyenkor gyors és határozott mérlegelés kérdése, hogy mi az a pont, amikor mindenképpen be kell fejezni a beavatkozást. Volt már rá példa, hogy a narkotikum minősége romlani kezdett, vagy a műtét több időt igényelt volna, mint ameddig biztonságosan el lehetett húzni – a mi felelősségünk megállapítani, hol a határ. Az is előfordult már, hogy a készítmény nem hatott, az egyed elkezdett magához térni. Ilyenkor mélyítjük az altatást. Ez maximális precizitást, igényességet, és hatalmas tapasztalatot kíván.

A gorilla hímünk például nem felejtett el, miután feleszmélt. Ha ma elsétálok a kifutója előtt, azonnal ordítani kezd, a mellkasát veri, és őrületes tempóban felém rohan. Nem szeret engem – mert pontosan emlékszik a pillanatra, amikor rászegeztem a fegyvert, és meghúztam a ravaszt. A kábítólövedék mentette meg az életét – de ő ebből csak a támadást és a fájdalmat fogta fel. Számára én nem a megmentője vagyok, hanem az a vadász, aki egyszer meglőtte őt.

Bár a főállatorvos asszonynak a jelenlegi pozíciójáért keményen meg kellett dolgoznia, a folyamatos tanulás és a kihívások sosem tántorították el. Afrikai kiküldetése során nemcsak a forró, párás klímához alkalmazkodott, hanem egy nemzetközi orvosteam tagjaként a helyi kultúrát és szokásokat is mélyen magába szívta.

Hatalmas elismerés és életre szóló kalandban volt részem: bejutottam egy globális vadvédelmi programba, Kenyában. A világ 13 országából mindössze 27 állatgyógyászt válogattak ki az eddigi tudományos munkájuk alapján – óriási büszkeség, hogy köztük lehettem. Ott jöttem rá, hogy a korábbi kutatásaim és tapasztalataim tökéletes alapot adtak a kinti elvárásokhoz. Kanadai, brit és kínai csúcsszakemberek tervezték meg a részletes menetrendet, amely Kenya több nemzeti parkján ívelt át.

Három feszített hét, ahol a feladatok nehézségétől függően kisebb-nagyobb csapatokban dolgoztunk. Az apró békáktól kezdve a nagytestű ragadozók ellátásáig mindenből kivettük a részünket. Igazán pozitív élménnyel gazdagodtam. Kicsit félve és izgatottan indultam útnak, hiszen régóta vágytam Afrikába, és álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer részt vehetek egy ilyen misszión.

Egyáltalán nem szabad szégyenkeznünk sem a hazai egyetemi képzés, sem az itthon szerzett ismeretek miatt. Egy magyar szakember igenis kiválóan helyt tud állni a nemzetközi élvonalban is, ami hatalmas megerősítés volt számomra. Emberileg mindenki rendkívül kedvesnek és nyitottnak bizonyult. Bármiről kötetlenül beszélgethettünk, legyen szó a munkáról, a magánéletről vagy a saját országunk aktuális helyzetéről. A közös nyelvünk az angol volt.

A közös munkához mindig vegyes csoportokat alkottunk, nem különítették el a férfiakat és a nőket. A társaság összetétele is izgalmasan alakult: hozzám hasonlóan vadasparkban dolgozó kollégák voltak, míg mások kimondottan a vadonra specializálódtak. Kint tartózkodásunk alatt biológiai, állatorvosi- és patológiai kutatásokat végeztünk. Az előbbi a különböző populációk vonulásának feltérképezéséről szólt, míg az utóbbi során a betegségeket, járványokat, valamint a jelen lévő parazitákat és gombákat mértük fel.

Rájöttem, hogy a karrier nem létra, hanem mászófal, és elmondom, miért

Az első napon például békákat kellett befognunk. Világszerte terjed ugyanis egy olyan gombás fertőzés, amely a kétéltűek tömeges pusztulását okozza, ez pedig láncreakcióként más, fejlettebb fajok eltűnéséhez vezethet. A munkánk lényege az volt, hogy kiderítsük: jelen van-e már a kórokozó az afrikai állományban. Hála Istennek, a tesztek negatívak lettek. Számomra lenyűgöző volt látni, hogy a kutatócsoportok és a vadvédelmi szakemberek milyen magas szinten, összefogva dolgoznak ezen a problémán.

A történetet hallgatva szinte én magam is az afrikai szavannában éreztem magam, és csak az járt a fejemben, hogy mennyire csodálatos, sokszínű, összetett és kiszámíthatatlan a vadon élővilága. Nagyon érdekelt az is, hogy milyenek a helyi emberek, és hogyan viszonyulnak az európaiakhoz.

Kenyában teljesen más világ fogadott minket, ahová európaiként csak átszellemülve lehet megérkezni. Hamar rá kellett ébrednünk, hogy a mindennapokban magától értetődő kényelem azon a tájon merőben ismeretlen fogalom. Szigorú időbeosztás szerint élünk és dolgozunk, náluk viszont idegen ez a sietség. Ami egyáltalán nem baj, kifejezetten jólesett, hogy egészen kizökkentem a rohanó életből. A helyiek ráadásul különösen kedvesek és befogadóak voltak velünk.

Mindenki beszélt angolul, ami nagyon megkönnyítette a dolgunkat, és pozitív élményként maradt meg bennünk. Amikor februárban felszálltam a repülőre Magyarországon, még vastag télikabátot viseltem. Néhány órával később Kenyában landoltam, ahol a legszárazabb, legforróbb afrikai nyár fogadott. A hőmérő higanyszála pillanatok alatt harminc fok fölé ugrott, a kint töltött időm alatt pedig a legmelegebb napon a negyvenkét fokot is elérte. Ez a hirtelen, drasztikus klímaváltozás nemcsak hatalmas éghajlati kontrasztot jelentett, de a szervezetemet is a végletekig próbára tette.