Berlin az ékes példa arra, mi történik, ha egy város számára fontosak az emberek

Visszavágyom, amikor túl monoton az életem napok óta. Amikor nem az hiányzik, ami szép, ami illendő, hanem az, amitől meglódul az alkotóvágyam. Miért jó egy olyan városban élni, ami nem tökéletes, csak elképesztően élő?

A modern, az indusztriális szecesszió, Bauhaus, játékos posztmodern panelek között azt látom, rendezettek az utcák, a kertek – művészet és jó hangulat van. Berlin pontosan olyan, mint egy igazi nagyváros.

A szabad önkifejezés ecsetvonásai

Forgalom, melegítős fazonok, magukban beszélő bolondok, komótosan sétáló, ősz hajú házaspár, széttetovált arcú srác, lilára festett hajú, fiatal anyuka két gyerekkel, babakocsi, és még egy babakocsi, amit a szerelvényre várók segítenek a peronról a metrókocsiba emelni, odébb egymás kezét fogó ötvenes férfiak. Az aluljárót olyan csempe borítja, mint a hármas metrót felújítás előtt. Fekete-fehér fotók élnek a kockák között az 1964-ben megnyitott Café Moskauról. A fényképeken látott cuki szovjet szatellit az utcán az egykori „szoci” étterem, ma rendezvénytér tetejét ékesíti.

A negyed, ahová érkezünk, Friedrichshain. A belső utcák parkos, zöld, már-már falusias nyugalmat árasztanak, a budapesti hetedik kerület romkocsmás hangulatával. Az embereken a szabad önkifejezés ecsetvonásai – a sokféleség, amihez nem kell igazodni. Valakin számtalan, valakin csak néhány tetoválás, valakin vasalatlan ing, máson egy jól kitalált bomberdzseki. Minden arról tanúskodik, hogy valamilyen, átgondolt, felvállalt, kitalált. Ezen a helyen ajánlok egy félelmetesen jó japán fúziós éttermet: a Shodo Udon Labot.

Első benyomás

Mindenhol „späti” – a Spätkauf vagy Spätverkauf rövidítése –, azaz kis éjjelnappalik, dohányboltok, amelyek elé keskeny asztalokat és padokat tesznek, és itt történnek a világmegváltó beszélgetések két korosztálynak: a húszas éveikben járóknak, és azoknak, akik már az utolsó húszasban járnak, dohánytól sárga, fonott ősz szakállal. Egy ilyen fazon szól oda nekünk tíz méterről, mikor épp nem találjuk a szállás bejáratát; két ujja között égő, házitöltésű cigarettával mutatja az irányt rezignáltan. Tekintetének tompasága nyugtat meg, hogy a Boxhagener utca tényleg a sarkon lesz.

Portugália többet érdemel egy hosszú hétvégénél, idegenvezető mondja el, mit ne hagyj ki

Számtalan parkja van Berlinnek, amit napsütés esetén a város lakói egy pillanat alatt megtöltenek. Ha én állítom össze, mit viszek a boltból piknikezéshez, biztos van benne perec, sajt, szőlő, hummusz és bajor sonka. Itt van a Volkspark Friedrichshainban, de ott van a belvárosi Tiergarten, amiről Rufus Wainwright száma jut eszembe – ami egy Balenciaga-bemutató zenéje volt 2011-ben –, és délebbre az egykori nyugat-berlini reptér helyén kialakított Tempelhofer Feld.

Ez a Berlin-érzés esszenciája, egy kísérlet arra, hogy mi történik, ha egy város nem maximalizálja a profitot, hanem teret ad az embereknek. Itt mindenki belefér: kite-szörfösök, grillpartizók, közösségi kertészek, queerpiknikek, raktárépület-kiállítások, teljesen random performanszok. A Tempelhofer az, ahol Berlin önmagát játssza: szabálytalan, szabad. A Spree partján indulunk a Mitte felé – inkább „vonalasan cool” belváros ez. A Scheers Schnitzelt utólag bánom, hogy kihagytam: rántotthús-rajongóként illene egyszer beülni.

Kicsit feljebb a Holzmarkt, ahol a kedvencem a Flamingo Bar. Közben egyre közeledünk a Mitte felé, és a ködben baljósan előbukkan a Fernsehturm, a tévétorony. 368 méterrel hirdette 1969-től a szocialista haladást. Brutális mérete miatt elég könnyű játékot űzni abból, mikor bukkan fel – és nem tud nem olyan lenni, mint egy kukkoló szomszéd. Összehasonlításképpen: a Mol-torony 143 méter. A Gellért-szoborral is sokszor játszottuk azt, melyik pesti utcából bukkan elő; a szintén szocialista ajándék körülbelül százhúsz méterrel van magasabban, mint Pest. Az Eiffel-torony pedig háromszázharminc méter. A fal mellett sétálunk el. Mellbevág.

A vasfüggöny árnyékában

Berlin a porosz királyság központja volt, és amikor 1871-ben a királyságok, főhercegségek, hercegségek és szabad városok egyesülnek, Berlin lesz a császárság fővárosa. A nemzetiszocialista állam és vezetője ismét nagyszabású tervekkel kezdi meg Berlin még birodalmibbá alakítását. A szovjet csapatok ostroma után a város nyugati és keleti szektorra válik: előbbit az USA, Franciaország és Nagy-Britannia utóbbit a Szovjetunió felügyeli. A háború után 2,5-3,3 milló ember vándorol át Nyugatra a jobb lehetőségek és a szabadabb élet reményében – egészen 1961-ig, amikor egy éjszaka alatt szögesdróttal, majd pár nap leforgása alatt betonfallal választják ketté a várost.

Az East Side Gallery – amit én sokáig egy létező múzeumnak hittem – valójában száztizennyolc graffitiművész alkotása a fal megmaradt szakaszán. Ott az ikonikus, visszataszító brezsnyevi csók; az államférfiak, akikről a rosszindulatú portás jut az ember eszébe. És ott a remény is: a szolidaritás képei. Berlin közepén, a Reichstag mellett feliratozott dokumentumfilm eleveníti fel a város történetét a falig és azon túl. Megdöbbent, ahogyan a demokratikus államrendről a rendszer hibáiról és kihívásairól beszélnek. Erős párhuzamot látok abban, hogy az érett személyek észreveszik a hibáikat, felelősséget vállalnak, és együtt élnek a kevésbé jó oldalaikkal.