Megnéztük a családját kiirtó Lizzie Bordenről szóló sorozatot, és hiányérzettel kapcsoltuk ki

1892-ben Fall Riverben brutálisan meggyilkolták az apját és a mostohaanyját. Lizzie-t letartóztatták, majd egy nagy érdeklődést kiváltó perben felmentették. Hogy valóban ő követte-e el a gyilkosságokat, azóta sem bizonyosodott be. A történetnek éppen ez a megoldatlanság az egyik legizgalmasabb része - és itt kezdődik a Netflix sorozatának problémája is.

Míg a korábbi évadokban az alkotók valós dokumentumokból, interjúkból és visszaemlékezésekből építhették fel főhőseik személyiségét, Lizzie Bordenről jóval kevesebbet tudunk. Néhány fénykép, rajz, bírósági dokumentum és az azóta rárakódott számtalan legenda maradt ránk. A készítőknek tehát sokkal nagyobb szabadságuk volt, de ezzel együtt sokkal nehezebb feladatot is kaptak: nekik kellett megteremteniük Lizzie belső világát és az egyébként zseniális Ella Beatty minden tehetsége ellenére csak részben kapott ehhez segítséget a forgatókönyvtől.

Maggie Gyllenhaal filmje, A menyasszony! egy testhorrorba ágyazott feminista kiáltvány lett

A fiatal színésznő nagyon erős jelenléttel formálja meg a főhős karakterét, a rendezői koncepció különösen az első epizódokban működik jól, amikor Lizzie még inkább figyel, alkalmazkodik, próbál eligazodni a családja elvárásai és saját elfojtott vágyai között. Beatty tekintetében sokkal több van, mint amit a dialógusok elmondanak róla. Éppen ezért különösen bosszantó, hogy a karakter később egyre inkább egy előre megírt tézis megtestesítőjévé válik: ő az elnyomott nő, akiben fokozatosan gyűlik a düh, mígnem az erőszakban talál kiutat magának.

A gond nem az, hogy a készítők egy mai nézőpontból próbálják értelmezni Lizzie történetét, hiszen egy történelmi sorozat természetesen mindig a jelenből tekint vissza a múltra. A gond inkább az, hogy miközben a sorozat egy 19. században élő fiatal nő belső világát akarja megmutatni, időnként sokkal inkább egy mai alkotói elképzelést látunk a női dühről, elnyomásról és szexualitásról.

Ráadásul ezt egy alapvetően férfi alkotói nézőpontból teszi.

Az első részekben a Borden család ábrázolása különösen stilizált. A párbeszédek kimértek, a társalgások modorosak, a szereplők mintha egy viktoriánus társalgási darabból léptek volna elő. A családi feszültség mögött állandóan ott vibrál valami groteszk attitűd, és a rendezés időnként olyan teátrális, mintha maga Noël Coward állt volna a kamera mögött.

Rebecca Hall Mrs. Bordenként ennek a stílusnak a legtökéletesebb megtestesítője. Hall nagyszerű színésznő, és láthatóan pontosan érti, milyen játékot várnak tőle. Csakhogy egyes jelenetekben már nem is egy 19. századi családot látunk, hanem egy viktoriánus színpad szereplőit, akik történetesen egy baltás gyilkosságra készülnek.

Ez a groteszk hangvétel néha kifejezetten szórakoztató, máskor viszont eltávolít bennünket attól, ami a történetben igazán érdekes lehetne: Lizzie személyiségétől. Pedig a Borden család önmagában is tökéletes alapanyag lett volna egy lélektani drámához: egy zárt, merev közösség, egy fiatal nő, akinek alig van lehetősége saját életet választani, a vagyon, az öröklés, a társadalmi elvárások és a viktoriánus erkölcs szorítása – mindez önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy megértsük, milyen világban élt Lizzie. A sorozat azonban ennél többet akar.

Ki volt a nő, aki mindössze 18 évesen lerakta a horror műfajának alapkövét?

A női elnyomás történetét összekapcsolja a női erőszak és a női gyilkosok mítoszával, Lizzie történetébe pedig olyan alakokat is beemel, mint Báthory Erzsébet vagy Aileen Wuornos, a sorozatgyilkos prostituált, aki kasztrálta az álfozatait. Vicky Krieps például kettős szerepben jelenik meg: Bridget Sullivan, a cseléd és Lizzy bizalmasa mellett Báthory Erzsébetet is megformálja. Ez látványos és szimbolikusan jól értelmezhető megoldás, de közben egyre távolabb kerülünk a konkrét Lizzie Bordentől.

A sorozat mintha egyre kevésbé lenne kíváncsi arra, hogy ki volt ez a bizonytalanul rekonstruálható fiatal nő, és egyre inkább arra konventrál, hogy mit lehet rajta keresztül elmondani a női dühről. Ez pedig azért különösen érdekes, mert éppen a bizonytalanság lehetett volna az évad legerősebb fegyvere.

Ki volt valójában Lizzie Borden?

Ezt a kérdést több mint százharminc éve nem tudjuk megválaszolni. A bíróság felmentette, de a közvélemény soha nem engedte teljesen szabadulni a gyanú alól. A történetéből legenda lett, a legendából pedig kulturális ikon. Egy ilyen történetnél szerintem sokkal izgalmasabb lett volna egy olyan főhőst felépíteni, akiről mi sem tudjuk eldönteni, hogy áldozat, manipulátor, hideg számító vagy egyszerűen egy bezárt világban élő, sérült fiatal nő. A sorozat azonban fokozatosan egyértelművé teszi számunkra, hogyan kell értelmeznünk őt és amikor egy rejtélyt ennyire pontosan megmagyaráznak, abból könnyen eltűnik maga a misztikum.

A Monsters korábbi évadai éppen azért működtek olyan erősen, mert a főszereplők történetében az ember és a szörnyeteg egyszerre volt jelen. Dahmernél a családi háttér, a társadalmi közöny és az áldozatok kiszolgáltatottsága ugyanúgy a történet részévé vált, mint a gyilkosságok. Ed Gein esetében pedig az anya, a család, a magány és a pszichés összeomlás egymásra hatásából bontakozott ki az a folyamat, amely végül szörnyeteggé tette.

Az Ed Gein-évad ráadásul attól is különleges lett, hogy nemcsak Gein történetét mesélte el, hanem azt is megmutatta, hogyan vált belőle popkulturális figura, és hogyan hatott története a későbbi alkotókra és gyilkosokra. A sorozat egyik legerősebb állítása éppen az volt, hogy a szörnyeteg nemcsak megszületik, hanem kulturális termékké is válik. A Lizzie Borden sztori ennél jóval kevésbé összetett. Sok jó ötlete van, de ezek nem mindig állnak össze egyetlen erős gondolattá. Ebben persze rengeteget segít – és néha éppen ellenkezőleg, nehezít – a színészi játék.

Miért szeretjük a horrorfilmeket? - A félelem és katarzis pszichológiája

Charlie Hunnam az előző évad Ed Geinje után ezúttal Andrew Bordent, Lizzie apját alakítja. Érdekes látni, ahogy ugyanaz a színész, aki Geinként egy visszahúzódó, zavart, groteszk figurában mutatta meg a finom részleteket, most egy rideg és elnyomó apa szerepében jelenik meg. Hunnam ezúttal kevésbé kap összetett karaktert, mint az előző évadban, de jelenléte így is erős.

Vicky Krieps pedig megint azt bizonyítja, hogy kevés gesztussal is képes emlékezetessé tenni egy figurát. De a sorozat legerősebb felfedezése számomra Ella Beatty. Nem azért, mert tökéletes Lizzie-t látunk tőle, hanem éppen azért, mert időnként megmutatja, milyen nagyszerű karakter lehetett volna ebből a szerepből: amikor nem kell eljátszania a „szörnyeteget”, az „elnyomott nőt” vagy a „női dühöt”, hanem egyszerűen csak jelen van, hirtelen sokkal érdekesebbé válik.

Talán ez a legnagyobb hiányérzetem a sorozattal kapcsolatban.

Nem azt érzem a végén, hogy rossz sorozatot láttam. Sokkal inkább azt, hogy egy nagyon izgalmas történetből egyenetlen, időnként kiváló, máskor túlságosan stilizált sorozat született. A Lizzie Borden Story tele van jó színészekkel, erős képekkel, merész ötletekkel és remek atmoszférával. Csak éppen mintha túlságosan is ragaszkodna ahhoz, hogy mindenáron elmondja nekünk, mit kell gondolnunk Lizzie Bordenről.

Pedig sokkal érdekesebb lett volna, ha egyszerűen hagyja, hogy nézzük őt: egy fiatal nőt az aranykalitkában, egy családban, ahol nincs szeretet és egy történetben, amelyről több mint száz évvel később sem tudjuk biztosan, milyen igazság húzódik mögötte. Talán éppen ez az, amit a Monsters új évada elveszít: a borzongató kételyt, pedig Lizzie Borden történetének talán éppen ez a kétely a legizgalmasabb része.