előfizetésem
Hírlevél
Megjelent a győri tüdőgyógyász harmadik könyve, aki íróként új korszakot nyitott az életében
Több évtizednyi orvosi tapasztalattal a háta mögött kezdett történeteket írni dr. Szalai Zsuzsanna, aki eleinte Havas Juli szerzői névvel igyekezett különválasztani a két hivatását. Mára összeért benne a kettő, hiszen az emberi sorsok iránti kíváncsiság, a történetek meghallgatásának és rögzítésének ereje orvosként és íróként is a sajátja. Zsuzsa harmadik regényében is ugyanannyira edukál, mint amennyire szórakoztat: olyan életekbe enged betekintést, amelyekben az idillinek tűnő hétköznapok mögött függőség, kapcsolódási nehézségek, vagy épp egy új szerelem reménye rajzolódik ki.
Mi minden lakozik a felszín alatt egy olyan nő életében, aki minden szerepében megpróbál helytállni? A Második csillag jobbra szerzőjével az anyai bűntudatról, a nők függőségét övező hallgatásról, és az ötven feletti szerelem kibontakozásáról beszélgettünk.
Egész életében másokat gyógyított, most pedig történeteket ír. Miben hasonlít a gyógyítás és a regényírás, egyáltalán van-e átfedés a kettő között?
Sokáig azt hittem, hogy élesen elválik a kettő, eleinte (többek között) ezért is használtam a Havas Juli szerzői nevet a sajátom helyett. Most, a TEDxLibertyBridgeWomen beszédemre készülve jöttem rá, hogy mégiscsak összeér a két hivatás, hiszen orvosként, az anamnézis felvétel közben hallgatom emberek történeteit, íróként pedig kitalálom és lejegyzem őket. Mindkét esetben történetmesélésről van szó, és a „miért” kérdés van a központban.
Az is közös bennük, hogy mindig meg kell fejteni valamit: gyógyítóként egy konkrét betegséget kell diagnosztizálni, vagy épp a megfelelő terápiát megtalálni, íróként pedig emberi sorsokat kell felfejteni oldalakon keresztül, megtalálni a karakterek mozgatórugóit... Bár az írás során döntően a fantáziámra támaszkodom, sok mindent felhasználok abból, amit orvosként látok, hallok, vagy amit épp én átélek.
Dézsi Ibolya: „Sosem késő elkezdeni azzal foglalkozni, ami igazán kiteljesít minket”
Legújabb könyvének egyik központi témája a függőség. Erről korábban azt nyilatkozta, hogy a függőségnek rendszerint komoly oka van, de az ok nem lehet felmentés. Ha a függőség betegség, és erős genetikai, illetve környezeti meghatározottsága van, pontosan meddig terjed az érintett erkölcsi felelőssége?
A függőség egy betegség, és úgy is kell viszonyulni hozzá, valamint kezelni. Ez azonban nem menti fel az illetőt az alól, miszerint neki ezzel dolga van, és foglalkozni kell vele. Az alkoholfüggőség családokat dönt romba, közösségeket tesz tönkre, ugyanakkor minden érintettnek van elég tiszta pillanata ahhoz, hogy valahogy megpróbálja elfogadni a segítséget.
Ez azonban a függőség egyik legnagyobb rákfenéje is. A függők évekig tartó tagadásban élnek, és nagyon nehéz őket ebből kimozdítani. Ez a társadalom szerepe lenne, továbbá szükség volna megfelelő prevenciós intézkedésekre, egyúttal pszichiátriai és addiktológiai ellátásra is, amely jelenleg katasztrofális állapotban van. (Ezért is vittem végül a szereplőimet Skóciába, hiszen tudni lehet, hogy Európa-szerte ebben az országban a leginkább mintaszerű a függők ellátása.)
Rengeteg a tennivaló ebben a témában, és akkor még a női függőségről nem is beszéltünk! Míg a férfiak függősége társadalmilag teljesen elfogadott, propagált, sőt, van, hogy férfias attribútumként tekintünk rá, addig a nők függősége legtöbbször titokban zajlik, mert azt – jellemzően – nem fogadjuk el, szégyenként könyveljük el.
Amikor egy nő belecsúszik az alkoholizmusba, legtöbbször még a család sem hajlandó a problémával szembenézni. Az érintettek rendszerint zugivók: az üvegeket eldugdossák a szekrénybe, a konyhapultba, a tányérok és tisztítószerek mögé, nehogy fény derüljön az állapotukra. Ugyanúgy tönkreteszik ezzel a családjukat, mint a férfitársaik, legtöbbször pedig a gyerekek szenvedik meg ezt az állapotot. Hiába tünteti el az édesanya az üveget, a gyerekek rendkívül érzékenyek arra, amin ő keresztül megy. Az is gyakori, hogy a gyerekek valamilyen szinten „fedezik” az anyjukat, és segítik őt abban, hogy elfedje a problémáit. Igyekeznek körbevenni a szeretetükkel, de sajnos, ez egy függő esetében édes kevés.
Milyen társadalmi tényezők erősítenek rá arra, hogy a nők úgy érzik, el kell titkolniuk a függőségüket és annak bizonyítékait?
Önmagában az a tény, hogy egy nőnek egyszerre több helyen, számtalan szerepben kell helytállnia és minden elvárásnak megfelelnie, legtöbbször már elegendő indok. Jó lánynak, feleségnek, anyának, munkaerőnek kell lenni, közben erősnek lenni... És az a helyzet, hogy a nők valóban egyre erősebbek és függetlenebbek, ugyanakkor egyre nagyobbak az elvárásaik saját magukkal szemben (is). Akiben pedig minimális hajlam, fogékonyság van bármiféle szerhasználatra, az nagyon könnyen bele is csúszhat abba!
Ehhez a társadalom is hozzáteszi a magáét, gondoljunk csak „wine mom”, magyarul „boros anyuka” jelenségre, amelynek lényege, hogy az anyukák egy hosszú nap végén megengednek maguknak egy pohár bort, amelyet megörökítve a közösségi médiában posztolnak azzal a felkiáltással, hogy este úgymond ezzel lazítanak. Innen számítva csak egy pillanat műve, hogy a napi szinten elfogyasztott, egy pohár bor már nem hozza meg a kívánt hatást, úgyhogy jöhet egy kupica rövidital, ami nem olyan látványos, és jobban eldugható, mint a borosüveg...
Kiss Ildikó Judit: „Elmentem a világ végére, hogy hazataláljak”
Többször használta a „belecsúszhat” kifejezést, ami azt sejteti, hogy rendkívül vékony a határ a „csak megiszom egy pohár bort” és az alkoholizmus között... Mikortól számít valaki alkoholistának?
Orvosként fontosnak tartom tisztázni ezt a kérdést (nem véletlen, hogy ez az információ a könyvben is szerepel). Az alkoholizmus nem pontos orvosi diagnózis, ma már alkoholhasználati zavarról, illetve káros alkoholfogyasztási mintázatról és alkoholfüggőségről beszélünk. A problémát nem pusztán az elfogyasztott mennyiség jelzi, hanem az is, hogy az ivás mennyire kerül előtérbe, mennyire válik kontrollálhatatlanná, és milyen következményekkel jár az ember életében.
Vagyis, ha az alkoholfogyasztás már befolyásolja az érintett családban elfoglalt helyét, szerepét és teendőit, vagy a munkavégzését, tehát bármilyen szinten befolyásolja az életvitelét (mert már mindenhez képest előtérbe helyezi az ivást), akkor azt már „alkoholizmusnak” lehet nevezni. De ha valaki ritkán iszik, akkor viszont ájulásig, ott is érdemes lehet elgondolkodni, hiszen ez is egy olyan alkoholfogyasztási szokás, amely testileg és lelkileg egyaránt káros. Ez egy olyan mértékű társadalmi probléma, amellyel mindenképpen foglalkozni kell. Bízom benne, hogy most fel tud állni egy olyan rendszer, amelynek ez a célkitűzése!
Könyvének függőségben érintett szereplője, Laura nemcsak alkohol-, hanem gyógyszerfüggőséggel is küzd. Míg az alkoholt társadalmilag elfogadjuk, mi több, ösztönözzük is, addig a gyógyszerfüggőség általában rejtett probléma a családokban. Mit mond el rólunk társadalmilag ez a fajta megkülönböztetés?
Magyarországon (a hivatalos adatok szerint) a szorongásoldók állnak a gyógyszerfüggőségi lista első helyén. Ennek több oka van: korábban ugyanis a Xanax például a magas vérnyomás kezelésének része volt, így az idősek nagy többsége évek, évtizedek óta szedi. A szorongásra alkalmazott Xanaxról ugyanakkor tudni kell, hogy három hónapnál nem szabad tovább szedni, mert rendkívül hamar kialakulhat függőség, és nagyon nehezen lehet csak „leszedni” róla a betegeket.
A leszokás ugyanis ugyanolyan tünetekkel jár, mint a drogmegvonás: jelentkezhet szorongás, feszültség, különböző testi tünetek, például izzadás, remegés, álmatlanság stb. Laura karakterét (edukációs céllal) eredetileg erre a problémára szerettem volna építeni, de – ahogy a történetéből kitűnik – az egyik függőség nagyon gyakran összecsúszik és összefügg egy másikkal, sőt, egymás hatását például fel is erősíthetik. Ha valaki alkohollal vesz be szorongásgátlót, annak felerősödhet a szorongásoldó hatása, főleg az elején, később duplán lesz nehéz leszokni.
A tudós Laura részben azért lesz függő, mert összeroskad a rászakadó elvárások terhe miatt. Lehet valaki egyszerre sikeres a karrierjében, jó anya és jó feleség?
Vannak a környezetemben nők, akiknek – úgy tűnik –, sikerül helytállniuk minden területen, ugyanakkor sosem tudhatjuk, mi zajlik valójában a fejükben. Nem tudjuk, a „tökéletes” illető tud-e aludni, mennyit pihen és mennyit agyal éjszaka, mennyire érzi magát túlterheltnek...
Úgy gondolom, akkor lehet jól teljesíteni, ha van segítség. Egy dolgozó nőnek alap kellene, hogy legyen egy bébiszitter vagy legalább egy takarítónő, aki levesz a háztartás terheiből – persze ez anyagi lehetőség kérdése, és korántsem mindenki engedheti meg magának. Éppen ezért lenne fontos a társadalmi segítség is: elérhető bölcsődék és óvodák, rugalmas gyermekfelügyelet, családbarát munkahelyek és olyan szolgáltatások, amelyek nem csak a jobb módú családok számára hozzáférhetők. Lehet azt mondani, hogy a férfi segítsen, sőt osztozzon, de ha ő is hullafáradtan, négykézláb kúszva érkezik haza, és azonnal a kezébe nyomnak egy gyereket, ő sem tud az összes szerepben helytállni.
Furcsa számomra, amikor egy nőtől azt hallom, hogy nem erre számított. Mostanra annyi információ áll rendelkezésre és annyian megosztják a saját történetüket a nyilvánossággal, hogy tudva tudjuk: baromi nehéz egyszerre dolgozni és gyereket nevelni. Persze, megoldható a dolog, de egy nőnek mindig választania kell. Ha otthon marad, akkor azt a karrierje sínyli meg, ha visszamegy dolgozni, rossz anyának érzi magát. A bűntudat ígyis-úgyis az ember sajátja.
A bűntudatból mennyi biológiai, mennyi társadalmi eredetű – és mennyit termelünk mi, saját magunk?
Úgy gondolom, a bűntudatot manapság főképp mi gerjesztjük saját magunknak! Mostanra már nincsenek olyan erős, külső elvárások, mint régen. Biztos, persze, hogy nehéz örökséget hordozunk magunkban, de a bűntudatra legtöbbször mi, magunk erősítünk rá. Szerintem ennek elengedése egy feloldhatatlan dilemma, hacsak nem lezárjuk annyival, hogy nőnek születtünk, ezzel a teherrel meg kell küzdeni.
Laura függősége mellett a férje, Ádám kapcsolódási nehézségei is meghatározzák a család működését. Miért tartotta fontosnak, hogy egy fel nem ismert autizmusban érintett felnőttet is megmutasson?
Orvosként, edukációs szempontból eltökélt szándékom volt, hogy általa bemutassam a neurodivergenciát, azon belül pedig az autizmus spektrumzavart. (A neurodivergencia egy gyűjtőfogalom: az átlagostól eltérő idegrendszeri működésmódokat jelöli, amelyek közé az autizmus és az ADHD is tartozik, – a szerk.)
Az írás előtt beleástam magam a témába: viszonylag sok olyan felnőtt ember él köztünk, akiket nem diagnosztizáltak, csupán annyit tudnak magukról, hogy gyengék a szociális készségeik. Laikusként rendkívül nehezen ismerhető fel, ha valaki a spektrumon van: az olvasók visszajelzései alapján sokan csak a könyv vége felé jöttek rá arra, hogy Ádám nem szimplán zárkózott és idegesítő figura, hanem – biológiai okoknál fogva – nehézséget okoz számára a kapcsolódás. (Nem véletlen, hogy falja a filmeket, hiszen azokból igyekszik valahogy „tanulni az életet”, a megfelelő reakciókat stb.)
A Második csillag jobbra a boldogság és a szerelem lehetőségét is vizsgálja az ötven feletti korosztály körében, egyúttal foglalkozik a nőket érintő láthatatlanság-szindróma dilemmájával is. Erről mostanában gyakran hallani, hogy a jelenségnek nemcsak hátránya, hanem előnye is van, egyfajta felszabadító erő rejlik benne. Mennyire ért ezzel egyet?
Semmiképp nem tudom azt mondani, hogy ez rendben van. Olaszországban például, amikor egy nagyvárosban kimegyünk az utcára, számtalan, idősebb nőt látni, akik igenis adnak magukra. Őket – az esetek döntő többségében – velük egyidős férfiak kísérik. Sokat beszélgettem erről külföldön élő barátaimmal, akik egyöntetűen azt mondták, náluk nem jellemző az a tendencia, ami nálunk párkeresésben. Itthon az ötven feletti korosztálynak szinte esélye sincs vele egyidős partnert találni, hiszen az ötvenes férfiak harminc-, sőt akár húszéves lányokkal kapcsolódnak.
Ez egyrészt eltorzítja a társkereső dinamikát, másrészt később ugyanezek a fiatal nők rendre rácsodálkoznak arra, amikor a húsz-harminc évvel idősebb párjuk beteg lesz, ötvenesként egyedül maradnak, és ott találják magukat, ahol a part szakad.
Meg kellene próbálni együtt megöregedni. Tudom, hogy nem könnyű, tudom, hogy nagyon sok a válás, utóbbival kapcsolatban pedig azt látom, hogy csak azok a nők engedhetik meg maguknak, akik el tudják magukat tartani. Ebből viszont az következik, hogy nagyon sok értelmiségi nő van egyedül, ők pedig gyakran nem találnak a saját szintjüknek megfelelő partnert. Érdekes, mert – míg egy tanult nő nem biztos, hogy elfogad egy kevésbé művelt férfit, addig egy diplomás férfi jellemzően elfogad egy szép, csinos, nem diplomás fiatal lányt.
Saly Noémi: „Minden döntésemben a szabadság levegője rezeg”
Más-e ebben a korban randizni, megnyílni, befogadni valakit az ember lelkébe, mint húsz-, harminc-, negyvenévesen?
Húszévesen annyira lazán vettük az életet! (Nevet.) Egy ötvenes biztosan nem fog annyira lazán ismerkedni, vagy egyéjszakás kalandokba bocsátkozni. Persze, biztosan vannak ilyen vagány nők, de ebben a korban már mindenki annyi traumával megy bele egy új kapcsolatba, amely önmagában megnehezíti az ismerkedést. A könyvben épp ezt akartam megmutatni: hogy milyen iszonyúan lassú ebben a korban ez a dinamika.
Egyet lépünk előre, kettőt hátra, és már nem is tudjuk, pontosan mit akarunk, hogy akarunk, merjünk-e találkozni, maradjunk-e inkább az álmok és a remények földjén, vagy merjünk belelépni a való világba, vállalva az ismerkedés minden előnyét és hátrányát. Velük állítottam szembe a fiatal pár szenvedélyes kapcsolatát, ahol minden nagyon gyorsan történik.
A könyvbemutatón elárulta, hogy Ön is kipróbálta az online társkeresést. Mit tanult ez idő alatt önmagáról?
Fiatal koromban én is „durr bele” módon működtem. Mindent siettetni akartam: gyorsan ismerkedni, találkozni... Azt hiszem, engem főképp türelemre tanított az online ismerkedés, ugyanakkor nagy nehézséget okozott, hogy egy-egy mondatból kellett kitalálni, mit is gondol a másik. Nagyon nehéz ez a fajta kommunikáció! Úgy hiszem, az tudja élvezni ezt a közeget igazán, aki elvárások nélkül vág bele, esetleg még szórakoztatónak is tartja. Az viszont teljesen biztos, hogy érdekes meglepetésekkel tud szolgálni bármilyen társkereső platform!
