előfizetésem
Hírlevél
„Évekig harcoltam azért, hogy örökbefogadhassak, de a rendszer elkaszálta az elképzeléseimet”
Kétszer is elutasították dr. Domján Mihály pszichoterapeuta szakember örökbefogadási kérelmét, és miközben a bíróság mindkét alkalommal neki adott igazat, a Kúriát (is) megjárva mégis elutasítás lett a „precedens értékűnek” bélyegzett ügy vége. Mihály az ügyet elvesztette ugyan, de az önbecsülését nem. Nem hagyom, hogy semmibe vegyenek c. könyve nemcsak egy egyszemélyes küzdelem lenyomata: görbe tükör a magyar gyermekvédelmi rendszer működéséről, arról, hogyan születnek döntések, és azoknak valójában milyen ára van.
Dr. Domján Mihály a vele készült interjúnkban őszintén mesél arról, hogy élte meg a többéves, bürokráciai procedúrát, de szó esik az egyedülálló, örökbefogadó férfiakat övező, társadalmi előítéletekről, valamint arról is, hogyan jutott el az igazságtalan ítélet elfogadásától addig, hogy „beleáll az ügybe”.
Lassacskán két éve, hogy lényegi indoklás nélkül törölték el az örökbefogadási kérelmedet. Bár azt mondják, az idő sok mindenre gyógyír, egy igazságtalan döntés kapcsán ez nem biztos, hogy megállja a helyét. Hogy vagy most?
A Nem hagyom, hogy semmibe vegyenek megírása rengeteget segített abban, hogy rendezzem a gondolataimat! Amikor 2024 júliusában lezárult az akkor három éve húzódó ügy, ambivalens érzésekkel küzdöttem. Egyrészt úgy éreztem, közhírré akarom tenni mindazt, ami velem történt; falakat akartam ledönteni. Másrészt fájlaltam, ami történt, ezzel együtt valahol örültem is, hogy megszabadultam a jogi procedúrától, viszont tartottam attól, mit fognak gondolni rólam az emberek. Mostanra viszont letisztult bennem a kép. Nincs miért félnem, és nincs miért szégyenkeznem, ezért bátran merem megosztani a történetemet.
Ilyen ma Magyarországon egyedülálló anyaként örökbefogadni egy gyereket
Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy gyermeket szeretnél?
A harmincas éveim elején fogalmazódott meg bennem először a gondolat. A munkám miatt (Mihály pszichoterapeuta szakorvos, pszichológus és családterapeuta, – a szerk.) addigra már jócskán tisztában voltam azzal, hogy a szülőségnek rengeteg formája van, beleértve az örökbefogadást is, és – kis idő múlva – már azt is meg tudtam fogalmazni, hogy ez a lehetőség közel áll hozzám. Ugyanakkor, amikor a környezetemben élőkkel erről beszélgettem, rendre elbizonytalanítottak a „miért ne” típusú hozzászólásokkal. Sok-sok éven keresztül mérlegeltem az igeneket és a nemeket, mire megérett bennem annyira a vágy, hogy – mondhatott bárki bármit, – eldöntöttem: egyedülállóként (is) szeretnék örökbe fogadni egy gyermeket.
A hivatásom miatt számtalan, olyan családdal találkoztam, ahol örökbefogadott gyermekek voltak, de olyan történettel is kapcsolatba kerültem, amikor nem az édesapa örökítőanyagával történt a fogantatás, nem beszélve azokkal az egyedülálló szülőkkel, akik – például – egy megcsalás miatt egyedül nevelték a gyermekeiket. Sokfajta, színes családdal és élethelyzettel kerültem szembe; ezek mind megerősítették bennem, hogy
nem a vér határozza meg azt, hogy családként funkcionál-e egy kis közösség,
hanem a tudatosság, az érzelmi biztonság, az együtt töltött, minőségi idő, és – érdemes aláhúzni, hogy az a kapcsolat, amelyben szeretet van, tud igazán működni.
Az örökbefogadásod ügye nagyjából három évet ölel fel, közte számtalan, bürokráciai stádiummal, többek között két, bírósági „látogatással”. Miután a gyámhivatal először elutasította az örökbefogadásra való alkalmasság megállapítására irányuló kérelmedet 2022-ben, az első tárgyaláson a bíró azt mondta neked, hogy a te örökbefogadási ügyed „precedens értékű”. Inkább erőt adott, vagy magányossá tett annak a ténye, hogy – jogi értelemben – példátlan, ami veled történik?
Jó, hogy erre rákérdeztél, mert a „precedens értékű” kifejezésbe már néhányan belekötöttek a közösségi médiában... Természetesen tisztában vagyok vele, hogy csak az angolszász jogi rendszerben létezik úgynevezett precedens értékű ügy, itthon ez a jogtárnak felel meg. A bíró szimbolikusan értette, hogy az ügyem „precedens értékű”, hiszen addig a pontig nem létezett ilyenfajta bírósági ügy Magyarországon.
Ami az érzelmi részét illeti, azt kell mondjam, hogy meghatott, mélyen érintett és felemelt, hogy az említett bíró (a sorsnak hála, mind a két alkalommal hozzá került az ügyem) megértett engem. Az első alkalommal felajánlotta a bíróság előtt a közös megegyezés lehetőségét köztem és a gyámhivatal között, ezt végül a járási hivatal (gyakorlatilag a gyámhivatal fölött lévő szerv) jogásza elutasította, mire a bíró hosszasan szétszedte és megcáfolta utóbbi gondolatait, rámutatva ezzel annyira, miért és mennyire nem oké, amit csinál.
Ha már az emberségnél tartunk: melyik volt a legemberségesebb pillanat az eljárás során?
Bár nem hiszek a számmisztikában, jelzés értékűnek éltem meg, hogy 2022. 02. 22-én írtam alá a TEGYESZ-nél (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatok) az alkalmasságomról szóló, első körös dokumentumokat. Gyönyörű idő volt aznap, és úgy éreztem, hogy a Nap az nekem süt! Rendkívül felemelő pillanat volt, nagyon boldog voltam! Ez volt a legszebb pillanat az eljárás során.
Mi volt a legkegyetlenebb pillanat, amit megtapasztaltál?
A legnehezebb egyértelműen az volt, hogy pont két éve volt már terítéken az ügy, amikor kisült, hogy a gyámhivatal felülvizsgálati kérelme eljutott a Kúriára. Ott azt éreztem, hogy nem vagyok hajlandó az örökbefogadási kérelmem miatt még egyszer bíróságra menni! Az ügyvédem, persze, megértette velem, hogy a Kúria felülvizsgálata ténylegesen „csak” felülvizsgálatot jelent, és csak eztán dől el, hogy újra akarja-e tárgyalni, – keretezni a bíróság ítéletét.
Amikor elmeséltem a legjobb barátomnak, hogy nálam itt a vége, kész, nem bírom tovább, észhez térített. Azt mondta, olyan sokan imádkoznak értem és támogatnak, hogy nem tehetem meg velük (sem), hogy feladom. Ez volt az a mondat, ami átsegített a mélyponton.
A könyvedben többször is előkerült az a gondolat, miszerint a mai, magyar társadalom megbotránkozva néz azokra az egyedülálló férfiakra, akik egyedül szeretnének örökbe fogadni. Mit gondolsz, mi ennek az oka?
Azt mindenképp érdemes leszögezni, hogy – bár a gyermeknevelés kapcsán még mindig az édesanyák dominálnak, – az édesapák szerepe érzékelhetően pozitívan változott az utóbbi időben. A mostani, harmincas apukák összehasonlíthatatlanul többet foglalkoznak a gyerekeikkel; ezt ugyanúgy láthatjuk az utcán, mint ahogy a játszótereken, vagy a wellness-szállodákban... Tehát elindult a társadalomban egy olyan változás, ami az apaságot új szemszögből közelíti meg, felerősíti a szerep jelentőségét.
Családterapeutaként számtalan, olyan példa is akad, ahol az édesanya egyszer csak úgy dönt, elköltözik otthonról (például külföldre), és az édesapára hagyja a gyermeknevelést. Ezekben a helyzetekben a társadalom „tiszta” skatulyákban gondolkodik; jellemzően (inkább) elítélik a nőt, és egyfajta áldozatot csinálnak a férfiból. Az ilyesfajta szcenáriók már nem számítanak újdonságnak, mondhatni, van egy minta a társadalomban, hogyan „érdemes” értékelni, címkézni. Az viszont – egyelőre – példátlan, ha valaki férfiként egyedül vállal gyermeket! Nincs rá minta, így nehezebb „bekategorizálni”.
Másrészt, úgy hiszem, hogy a korábbi politikai rezsim alaposan meglovagolta a pedofília témáját és teljesen összemosta a homofóbiával, adott esetben az egyedülálló férfiak gyermekvállalási vágyaival is. Szakemberként fontosnak tartom tisztázni: a klinikai értelemben vett pedofilok olyan elfogadhatatlan módon viselkedő felnőttek (döntően férfiak, de nőkre is van példa), akik visszaélnek a hatalmukkal. Természetesen semmiféle felmentés nem illeti őket; ezért (is) rendkívül fontos egy örökbefogadás során a pszichológiai vizsgálat minden szülőjelölt esetében! Ezt abszolút támogatom, sőt, a magam részéről felkészítő tanfolyamokat (is) írnék elő azok számára, akik szeretnének örökbefogadó szülők lenni.
Nagy Borbála: „Fontos volt számomra, hogy ne az idealizált anyaságkép jelenjen meg”
Ha már szóba került a vizsgálat: összesen háromszor estél át az örökbefogadáshoz szükséges pszichológiai alkalmassági vizsgálatokon. Hogy élted meg, amikor a saját, gyermekkorodban megélt, ellened elkövetett szexuális bántalmazást használta fel a városi gyámhivatal kifogásként az ellen, hogy örökbefogadó szülő lehess?
Való igaz, összesen három, ilyen vizsgálaton estem át. Az első két, TEGYESZ-es pszichológiai vizsgálaton minden rendben volt velem. Amikor a városi gyámhivatal előírt egy újabbat, akkor egy olyan szakemberhez kerültem, ahová a bűnelkövetőket szokták küldeni. (A szakember megosztotta velem, hogy soha nem volt még olyan ember nála az intézetben, aki két, pozitív TEGYESZ-es vizsgálatot követően érkezett volna hozzá.)
Ez egy rendkívül hosszú, nagyon-nagyon részletgazdag, szakértői vizsgálat volt, aminek számtalan teszt és egy nagyon hosszú beszélgetés is a része volt. Utóbbi rögzítésre is került, és a törvény szerint a szakértői jelentésbe ebből a beszélgetésből kell részleteket átemelni. Hatéves koromban egy egész nyáron keresztül szexuális abúzus áldozata voltam. Leszögezném a nyilvánvalót: ez nem egy választott, fakultatív tapasztalat! A velem történtek alapjaiban rengették meg az életem, változtattak meg, és törték meg a bennem addig élő, feltétlen bizalmat. Hosszú évekbe telt feldolgoznom a történteket és levetni magamról a szégyent, ugyanakkor ez az életutam része, az őszinte igazság, ami hozzám tartozik.
A második gyámhivatali elutasításnál azonban már semmibe nem tudtak belekötni, így eljött egy olyan pont, amikor elkezdtek félmondatokat kibogarászni a rólam készült jelentésből, és azokból mondvacsinált összefüggéseket fabrikálni.
Ma ezt úgy hívjuk, áldozathibáztatás.
Amikor szembesültem ezzel, akkor jött meg a haragom. Azt éreztem, ilyen nincs a Földön, pláne annak tudatában, hogy a járási hivatal vezetője ugyanabba a templomba jár, ahova én, ismerjük egymást évek óta. Ha odajött volna hozzám az egyik mise után, és azt mondja nekem, nézd Misi, ebben a rendszerben egyedülállóként nem fogsz tudni örökbefogadni egy gyermeket, ezért valamibe muszáj lesz belekötnöm, megköszöntem volna neki és korrektnek könyveltem volna el. Nem így történt.
Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, álljon már meg a menet, így nem bánhat velem senki! Nem hagyom, hogy semmibe vegyenek! Ez volt a gyújtópontja a könyv megírásának, valamint annak, hogy beleálljak az ügybe. Rájöttem, hogy az, amit én hónapok óta eltűrök, tulajdonképpen nem más, mint érvényt szerezni a jognak, magyarán ez egy ügy, ami – mostanra – túlmutat rajtam. Ennek az ügynek, a gyermekvédelem és az örökbefogadás ügyének mostanra szószólója vagyok, de nem magam miatt, hanem a rendszer, és az abban sínylődő gyerekek miatt.
Végül 2024. június 8-án került pont az ügy végére; az utolsó határozatot a leköszönő Csák János miniszter egyik utolsó munkanapjára dátumozták vissza. Mit tanultál a három év alatt arról, hogy meddig érdemes harcolni?
Azt tanultam meg ezalatt a három év alatt, hogy ha az embernek van egy őszinte, szerető, megtartó közege, akkor közösen már bőven van annyi erőnk, hogy végig vigyünk bármit. Hálás vagyok nekik azért a felismerésért, hogy őszintén el tudtam nekik hinni, jól gondolkodom, amit akarok, az nagyon is helyes és hogy alkalmas vagyok apának. Óriási felismerés számomra, hogy az őszinte, szerető kapcsolatokban valójában mekkora erő van. Az enyém elfogyott út közben, de az ő erejükre még jócskán tudtam hagyatkozni. Ezt tanultam meg: hogy milyen ráhagyni magam másokra, és hagyni, hogy megtartsanak.
Az ügyed több szempontból is különleges, nemcsak a „precedens értéke” miatt, hanem azért is, mert pszichológus szakemberként (is) jelen voltál a történetben. Hogy látod, más szakember lettél a veled történtek hatására?
Úgy hiszem, igen! A bíróságon megtapasztaltak, vagyis az, hogy valaki engem megért, nagyon hat hatással voltak rám. Ez egy rendkívül fontos üzenet is számomra, és bízom benne, hogy ennek hatására „finomodtam” annyira szakmailag, hogy a korábbi elhamarkodottságom, egyfajta keménységem megpuhult, és képes vagyok jobban megérteni a másikat.
A könyv megjelenése óta kormányváltás történt itthon. Ennek fényében hogy állsz most az örökbefogadás kérdéséhez?
Rendkívül örülök a választás eredményének. Még mindig csak felocsúdóban vagyok; igyekszem elhinni, hogy bizony, fel fog állni az új kormány. Februárban már megérett bennem a gondolat, hogy újra belevágok a procedúrába, ugyanakkor azt éreztem, hogy egyfajta „külső” biztonságot adna az új országgyűlés. Ez infantilisnek tűnhet, ugyanakkor elképesztő súlya van, amikor az emberben megérik a gondolat, hogy örökbefogadó szülő szeretne lenni, az elmúlt évek procedúrája után pedig szeretném kivárni, hogy minden körülmény alkalmas legyen az örökbefogadásra.
