előfizetésem
Hírlevél
Sárban játszás, egy ágyban alvás: ezek a legmegosztóbb nevelési kérdések?
A skandináv gyermekek mínusz 5 fokban alszanak a teraszon, a spanyol gyerek nem nyolckor megy ágyba, a japánoknál nem ördögtől való, hogy a kicsi a szülőkkel egy szobában aludjon, amíg csak lehet. Biztos, hogy csak az a jó, ahogyan mi neveljük a gyermekeket? Érdemes lenne átnézni a határokon túlra is.
Két lányom már rég felnőtt, de még mindig élénken emlékszem arra, amikor mezítláb vagy gumicsizmában lépkedtek a pocsolyákban. Amikor egy szál bugyiban, cseresznyés szájjal, koszos kézzel, vigyorogva álltak elém – boldogan, önfeledten. És persze, emlékszem a rémült arcokra is, főleg a nagymamáktól, más szülőktől, vagy volt olyan, hogy én rémültem meg: „Hú, koszos lett a ruhád! Elszakadt a nadrágod! Most mi lesz?” És mi lett? Semmi. Tényleg semmi. Csak élmények, szabadság, és néhány felejthetetlen gyerekkori pillanat.
Bölcs gyerekorvosunk tanácsára már egészen korán, takarón letettük őket a földre. Nálunk fapadló volt, nem fáztak meg – ott forgolódtak jobbra-balra, később pedig szabadon kúsztak-másztak négykézláb. Soha nem kerítettem el őket, járókánk egyáltalán nem volt. Elpakoltam a veszélyesebb eszközöket a lakás alsó részéből, a konyhaszekrényből, és hagytam, hadd pakolják ki, amit szeretnének. A konyhapulton mellettem ők is gyúrtak, liszteztek, később már kis köténnyel segítettek.
Mostanság vegyes érzésekkel figyelem, mennyi mindenféle, ringatózó, ücsörgő, gyakran méregdrága eszközt vásárolnak az anyukák. Viszik is ezekben mindenhová a gyereket, egyik szobából a másikba, éppen ahol vannak. A gerincnek, az izomzatnak szüksége van arra, hogy a gyerek maga próbálkozzon – négykézláb, bukdácsolva, kúszva-mászva. A korai felállás nem előny, sőt, hosszú távon baj lehet belőle. Ma már sokan küzdenek gerincproblémákkal, pedig eleget ülünk felnőttként is – hát még gyerekként, az iskolapadban.
A csecsemőkori mozgásfejlődés nem csupán a fizikai erőnlét kialakulását szolgálja, hanem az idegrendszer érésének is alapvető része. A kúszás és mászás során a gyermekek megtanulják koordinálni a végtagjaikat, fejlesztik az egyensúlyérzéküket, és erősítik a törzsizomzatukat, ami elengedhetetlen a helyes testtartás kialakulásához. Már a hason fekvés közbeni fejemelgetés is rendkívül fontos lépés. Ha állandóan valamilyen trendi ringatózóban van, akkor nincs lehetősége a babának, hogy felkészítse a kicsi testét arra, hogy később kúszni, ülni, állni, járni tudjon.
A túlzottan korai ültetés vagy járásra ösztönzés megzavarhatja ezt a természetes folyamatot. A babahinták, ülőalkalmatosságok vagy járássegítők érthetően megkönnyítik a mindennapokat, kényelmesek lehetnek, de túlzott használatuk korlátozhatja a gyermekek szabad mozgását, és akadályozhatja a természetes mozgásfejlődést. A gyógytornászok hangsúlyozzák, hogy a gyermekeknek szükségük van a szabad mozgásra a földön, hogy saját tempójukban fejlődhessenek. A túlzottan korai felállítás vagy járásra ösztönzés helyett érdemes megvárni, amíg a gyermek maga kezdi el ezeket a mozgásformákat.
Nem arról érdemes beszélgetni ovi után a gyerekünkkel, hogy mi volt az uzsonna, hanem hogy kivel játszott és mi volt a nap legjobb része
A gyereknevelés hétköznapi harcterei
Egy gyerek nem kérdez: egyszerűen belegyalogol a tócsába, megmászik egy fát, szétszedi a konyhát, megcsócsál egy parizert, és bevonszolja a kutyát a paplan alá. A kérdéseket mi, felnőttek tesszük fel – többnyire magunknak, egymásnak, vagy a játszótéri közvéleménynek: Ezt most szabad? Ez így normális? Jól csinálom? Vekerdy Tamás gyakran hangsúlyozta, hogy a gyermeknek „élményre és tapasztalatra van szüksége, nem túlprogramozott tökéletességre.”
És bár ez jól hangzik, amikor a gyereked valóban két kézzel kanalazza a homokot a szájába, akkor azért elmélázol: biztos, hogy ez az a tapasztalat, amire épp most szüksége van? A legtöbb vita egy kis kosztól indul: lehet-e sarazni, vizes ruhában maradni, pacsálni, sárosan hazajönni? A válasz: igen. Mert a sár – bármilyen ellentmondásosan is hangzik – fejleszt. Fejleszti az idegrendszert, az immunrendszert, és nem mellesleg a szülői türelmet is. Pszichológusok, mint például Dr. Laura Markham, nem győzik hangsúlyozni: „a szabad játék, különösen a természetben, csökkenti a stresszt, serkenti az agyi fejlődést, és javítja az érzelmi önszabályozást. Vagyis amikor a gyerek békát keres a pocsolyában, akkor valójában épp a jövőbeli mentális egészségén dolgozik.”
Az igazi szülői csatatér – a mindennapos ragadós, nedves, maszatos, nyálas döntések, amelyeknél egyes szülők szerint így lesz igazi gyerekkora, így fejlődik a gyerek, mások szerint „meg fog halni”. Talán a legjobb tanács, hogy hallgass mindig a saját intuíciódra, figyelj arra, ha nagyon félsz, akkor lehet azok a te saját érzéseid, és lehet a babádnak is jobb lenne, ha gyógyítanád ezeket a félelmeket magadban. A tócsában ugrálva tanulja meg milyen a sár, a víz cuppogása, önfeledten tud pocsolni, koszosnak lenni.
Megtapasztalja: ha elestem, fel tudok állni.
A gyerekek ma sokszor túl sokat tudnak, de túl keveset tapasztalnak. A régi idők gyerekei talán kevesebbet tudtak a világról, de többet érzékeltek belőle a testükön, lelkükön keresztül. Egy faág, egy magas hinta, egy frissen kiborított lisztes zacskó: ezek mind lehetőségek, nem bűnök. A modern idegtudomány szerint az ilyen tapasztalatok fejlesztik a gyerek proprioceptív rendszerét – azaz azt a belső érzékelést, ami segít nekik tudni, hol van a testük, mire képesek, és hogyan mozogjanak biztonságosan a világban. És igen, a homok kóstolása sem ördögtől való.
A gyerek mindenre kíváncsi. A liszt szórható? Hát persze. A víz pancsolható? Természetesen. A spenótot lehet-e kézzel enni, és az asztal lapjára kenni? Attól függ, mennyire szeretnél új terítőt. Ezek az otthoni kísérletek mind a szenzoros fejlődést szolgálják. Az ujjak finommotorikája, a textúrák felfedezése, a tapintás – ezek nem anyát direkt idegesíteni akaró játékok, hanem idegrendszeri alapozás - elsősorban a gyermeké, de tudjuk jól, hogy azért anya idegeit is tréningezi.
Megdöbbenve tapasztaltam, hogy még mindig milyen előítélettel vannak mások a gyerekkel való közös alvással kapcsolatban
A 21. század egyik legnagyobb kihívása, hogy túl sok az információ, és túl kevés a bizalom – magunkban, egymásban, és a gyerekben. Pedig a gyerek nem akar „rosszat” – csak élni, érezni, tapintani, tanulni. A kérdés nem az, hogy megengedjük-e neki, hogy sáros legyen. A kérdés az: megengedjük-e, hogy gyerek lehessen? Mert végső soron, hogy ismét Vekerdy Tamásra hivatkozzak: „Nem a fegyelemből lesz a rend, hanem a szeretetből és az elfogadásból.” Néha tehát a legjobb, amit tehetünk, hogy félrelépünk a pocsolya mellől, és hagyjuk, hogy ugráljon.
A nyugati világban hosszú időn át a külön ágy, külön szoba volt a „fejlett” szülői hozzáállás egyik fokmérője. Ezzel szemben Japánban, Indiában, de még Olaszországban is gyakori, hogy a gyerek a szülőkkel alszik, akár évekig. Ez nem kényeztetés, hanem kulturális norma. És amíg biztonságosan van kialakítva az alvási környezet, pszichológusok szerint semmi kárt nem okoz, sőt: biztonságérzetet, mélyebb kötődést alakít ki. Délkelet-Ázsiában, Afrikában vagy Dél-Amerikában természetes, hogy az anya szinte mindenhová hordozza a babáját.
Nem csak városban, hanem erdőn-mezőn át, piacra menet is. Az állandó testközelség biztonságot, nyugalmat nyújt a babának, és az anyának is egyszerűsíti az életét. A modern hordozók – ha jól használjuk őket – nem csak kényelmesek, de ortopédiailag is megfelelőek. Mégis sokszor halljuk itthon: „Ne szokjon hozzá!” – mintha a közelség valami káros dolog lenne.
A megfelelési kényszer már várandósan elkezdődik
Sokszor épp ezek a tanácsok okozzák a legnagyobb zavart. Egyik oldalról jönnek az orvosi ajánlások, másik oldalról a nagymama tanácsai, harmadikról pedig a közösségi médiában keringő suttogások. A végeredmény? A kismama gyakran inkább fél mozdulni is – nehogy baj legyen. Pedig a női test nem törékeny üveggömb – hanem egy bölcs, alkalmazkodó rendszer. Akkor is, ha éppen új életet hordoz. A várandós nő nem beteg, hanem élettel teli, és a legtöbb tiltás – ha nincs konkrét egészségügyi ok – inkább szorongásból, mint tudományos megalapozottságból fakad.
Régi hiedelem, hogy a kismamának pihennie kell – azaz: keveset mozogni, sokat feküdni, lehetőleg semmit sem emelni. A rendszeres, közepes intenzitású mozgás nemhogy megengedett, hanem kifejezetten ajánlott. Sétálás, úszás, kismamatorna, túrázás, jóga – mind javítják a keringést, csökkentik a stresszt, támogatják a hormonrendszert és segítik a szülésre való felkészülést.
Rendben van, ha a szülő a kisgyermeke előtt öltözik át? És ha nyitva marad a vécéajtó?
Ma már egyre több kutatás mutatja, hogy a méhen belüli tapasztalatok (az anya mozgása, stressz-szintje, érzelmi állapota) beprogramozzák a magzat idegrendszerének működését. Dr. Thomas Verny, a prenatális pszichológia egyik úttörője szerint „a baba idegrendszere emlékezik az anya ritmusára: ha az anya mozog, túrázik, aktív, az agy stabilitást, ritmikusságot és biztonságot tanul. A méh belső környezete nem homogén nyugalom, hanem hangokkal, ringással, ingerekkel teli – és ha ezeket pozitív élményként éli meg a kisbabád, az megalapozhatja a későbbi rezilienciát vagyis lelki ellenálló képességet.”
De a várandósok tiltólistája gyakran végeláthatatlan: ne egyél májat, lágy sajtot, nyers tojást, tengeri halat, csípőset... pedig nem a tiltás a kulcs, hanem a tudatosság, hogy a te testednek mi tesz jót. A legfontosabb kérdés nem az, hogy mit lehet, mit nem? – hanem az, hogy mi szolgálja az egyensúlyt, a kapcsolatot, az örömöt. Egy kiegyensúlyozott, mozgó, kapcsolódó várandós nő nem felelőtlen – hanem biológiailag és pszichésen is optimálisan működik. És ugyanez vezessen a gyermekednél is. Miközben vitázunk, mindannyian ugyanazt akarjuk: hogy a gyerek egészséges, boldog, stabil idegrendszerű ember legyen.
Minden kultúrának egy a célja: a boldog gyermek
Te a BLW-ben, a Baby-Led Weaning-ben, magyarul nagyjából babavezérelt hozzátáplálásban hiszel, a nagyi a darált májban. Te a tudatosságban, az apuka a spontaneitásban, az óvónéni a szabályokban, a gyereked meg a fáramászásban. Különböző személyiségek vagyunk, saját temperamentumunkat, saját tanult kultúránkat vetítjük rá a gyermeknevelésre is. Az olasz gyerek boldogsága a családi asztalnál kezdődik. Az „essere insieme” – együtt lenni – a kulcsszó.
Itt a boldogság hangos, szagos, és érintésben gazdag. Egy olasz gyerek nemcsak szeretve van – tudja is, hogy szeretik. Olaszországban nem különítik el a gyereket a felnőtt világtól – a kicsik is ott vannak mindenhol, esküvőn, vacsorán, sétán, boltban. A gyerek nemhogy nem zavar, hanem központi szereplő. A skandináv gyermekkor titka: a mínusz 5 fokban is alszanak a babák a teraszon – alaposan becsomagolva, de kint, a friss levegőn. Az alapvetés, hogy a gyereknek szüksége van térre, természetre, és bizalomra. Nem tiltják, ha fára mászik, vagy ha sáros lesz – sőt, bátorítják.
A boldog gyerek itt az, akinek hagyják, hogy maga jöjjön rá a dolgokra.
A szabályok világosak, de a mozgástér nagy. A legjobb játék nem egy tableten van, hanem egy patakparton vagy egy havas dombon. A spanyol gyerek nem nyolckor megy ágyba, hanem még ott ül az esti tapasnál, míg a felnőttek beszélgetnek. Itt nem az órarend a főnök, hanem az élet ritmusa. A gyerek nem külön projekt, hanem része a társadalomnak. Ugyanakkor a családi biztonság, a nagyszülők szerepe és a közösségi kapcsolatok biztonságos alapot adnak.
Richard Louv, amerikai író, „Last Child in the Woods” szerzője, természethiányos szindrómáról beszél, amelyet a gyerekek a túlzott beltéri életmódja és a képernyőhasználata okoz. A természet közelsége ezzel szemben csökkenti a szorongást, javítja a koncentrációt, segít az ADHD tüneteiben is. „A gyerekek természetes közege nem a képernyő – hanem a fű, a sár, a szél és a madárdal. A természet nemcsak játék, hanem gyógyszer.”