Female Yeti: „A természet nem igényel minket, nekünk van szükségünk rá!”

Van, aki utazik. És van, aki számára az utazás létállapot. Female Yeti mintegy tíz éve járja a világ hegyeit, sivatagait, dzsungeleit, és mára több száz embert vezetett fel magashegyi csúcsokra. Saját bevallása szerint akkor van otthon, amikor úton van. De hogyan és miért indult útnak, és mi mindent tapasztalt az eddigiek során? Megkérdeztem tőle.

Female Yeti utazós története egy korai, családi autós trippel kezdődött, aminek annak hatása a mai napig élénken él benne. „Akkor még nem tudtam, de az a gyerekkori európai utazás nagyon mélyen belém ivódott. Kíváncsiságot ébresztett bennem, és ez felnőttként tört elő igazán belőlem. Sokan mondják, hogy felesleges a gyereket utaztatni, mert úgysem emlékszik majd rá – szerintem ez nem igaz” – emlékszik vissza Yeti.

Később egy kávé mellett döntötte el, hogy világgá megy. Ahogy ő mondja, addigra már elérte a karrierje csúcsát, de valahogy üres lett körülötte minden. Látta, hogy a több pénz és a magasabb pozíció nem fogják boldoggabbá tenni. És akkor jött a gondolat: világgá megy.

Forró kávé a jeges Izlandon – az északi szigetország kávékultúrája

A hegyek nem változnak, de megváltoztatnak

Female Yeti útja az elmúlt tíz évben keresztülfutott Nepálon, Délkelet-Ázsián, Dél-Amerikán, Patagónián, Tűzföldön, az Andokon és a Himaláján. A világutazó szerint a kezdeti lendületet még a „minél messzebb, minél magasabbra” logikája táplálta: „Az elején azt hittem, az út arról szól, hogy minél messzebb, minél magasabbra kell menni. Aztán rájöttem, hogy nem a hegyek változnak, hanem én. A hegyek megtanítottak lassan haladni, figyelni, elfogadni. Megtanították, hogy a szabadság nem attól jön, hogy mindent elengedsz, hanem attól, hogy tudod, mihez ragaszkodsz.”

Yeti a „megérkezés” jelenségét is később értette meg: nem odafent történik, hanem amikor az ember hazatér, és rájön, hogy már nem ugyanaz a valaki jött vissza, aki elindult. A tiszta hegymászás elkötelezettjeként a Aconcagua, vagyis az Andok legmagasabb csúcsa (6962 méter) különösen közel áll a szívéhez. „Az elejétől a végéig én szerveztem az expedíciót, hegyi vezető és hordár nélkül. Karácsonykor álltam fent a csúcson, és abban a pillanatban nem a fáradtságot éreztem, hanem azt, hogy akár még tovább is mennék. Az az érzés és a tudat, hogy saját erőből jutottam fel – leírhatatlan volt.”

Az összetartás fontossága

Ennek az univerzumnak elengedhetetlen részesei a helyi lakosok is, akiknek nem egyszer épp azok a mászók, utazók jelentik a megélhetésüket, akik a hazájukba látogatnak és igénybe veszik a szolgáltatásaikat, vásárolnak a termékeikből, vagy ha arra szükség van, segítenek nekik önkéntes alapon. De vajon Yeti szerint mitől lesz egy expedíció valóban etikus, és mikor válik kizsákmányolóvá, akár akaratlanul is?

Biológiai oka van annak, miért vágysz annyira a lájkokra, miután posztoltál egy képet

„2015-ben, a nepáli földrengés után magam is kivittem a megtakarított pénzem, és közvetlenül adtam oda azoknak, akiknek szükségük volt rá. Sok utazó tette ugyanezt. A Nepálban korábban járt nyugati turisták pénzéből épült újjá az ország, miközben a nemzetközi segélyek nagy részét elnyelte a korrupció. Szerintem akkor válik kizsákmányolóvá ez a dolog, amikor a »segítés« már inkább rólad szól, nem róluk” – magyarázza az utazó.

És ha már támogatás, összetartás… Bár sokszor kérdezik tőle, hogy női mászóként fontosnak tartja-e a nők közötti szolidaritást, Yeti ezt egy szélesebb spektrumon értelmezi, elmondása szerint a hegyen nincsenek nemek – csak emberek, akik ugyanazért a csúcsért küzdenek. Mégis látja, hogy Magyarországon kevésbé természetes a támogató közeg, azaz van még mit tanulnia a hazai mászótársadalomnak a nyugat-európai példákból. „Szerintem nemcsak nőként kell támogatnunk egymást, hanem emberként és mászóként egyaránt. Amikor Angliában tanultam meg mászni, azt láttam, hogy mindenki segít mindenkinek. Itthon sajnos ez még nem annyira jellemző, de hiszem, hogy ez változik.”

A belső vészcsengő

Egyedül utazó nőként Female Yeti hamar megtanulta, hogy mindig hallgatnia kell az ösztöneire. Ahogy ő mondja, az évek során kialakult benne egy belső vészcsengő, ami szinte egyből jelez, ha bármilyen necces szituációt érzékel.

„Nagyon sokszor volt, hogy megszólalt ez a vészcsengő. Leginkább akkor jellemző, amikor stoppolok, és van pár másodpercem eldönteni, beszállok-e az autóba. Vietnámban kétszer is megtámadtak és egyszer, amikor Magyarországról stoppoltam Angliába, egy kamionos szorított sarokba egy parkolóban. Olyan is volt, hogy Kambodzsában egy kamu határon elvezettek az őrök hátra… Szóval sok ilyen történetem van.”

Yeti szerint ezeket a tapasztalásokat nem lehet kitörölni, örökre vele maradnak. De szerencsésnek is tartja magát, hiszen minden helyzetből épségben kijutott. Megtanulta, hogy ha a belső rendszer jelez, nincs vita, indulnia kell.

Az élőhelyek pusztulása – premier planban

Utazásai során Yeti első kézből láthatja, tapasztalhatja meg, hogy hogyan változnak meg, sőt, pusztulnak el a természetes élőhelyek körülöttünk. Nagyon érdekelt, hogy mi volt a legdrámaibb dolog, amivel szembesült ezen a téren?

„Az utóbbi években a Himalájában hihetetlenül instabil lett az időjárás. Patagóniában egy hatalmas vízesés tűnt el néhány év alatt. Marokkóban márciusban a Szahara felé menet hógolyoztunk, otthon pedig akkor kánikula volt. Két év alatt annyi változást láttam, ami régen évtizedek alatt történt.

Az emberi pusztítás ma már nem egy távoli, jövőbeli probléma. Ott van mindenhol, amerre járok.