előfizetésem
Hírlevél
Kárpátaljáról Afrikába érkezett Sipos Eszter, és Ghána minden elképzelését felülírta a világról
Sipos Eszter korábban maga sem gondolta, hogy Ghánában fog élni, de az első pillanattól fogva lenyűgözte az ország. A kárpátaljai származású fiatal művész és tartalomkészítő szakmai gyakorlatra érkezett Afrikába, ahol egy olyan ingergazdag, színes és nyitott világ fogadta, ami alapjaiban formálta át a szemléletmódját. És hogy konkrétan milyen az élet Ghánában, azt most ő maga meséli el.
Pontosan hogyan kerültél Ghánába és mi volt az első benyomásod az országról?
Diploma utáni szakmai gyakorlatra jöttem ki Ghánába. Képzőművészeti szakon végeztem az egyetemen, és szerettem volna valahová külföldre menni gyakorlatra. Ghána egyáltalán nem volt tervezett célpont, őszintén szólva egy héttel az indulás előtt még nem is tudtam felfogni, hogy nemsoká egy másik kontinensen leszek, ráadásul Afrikában. Csak akkor döbbentem rá, hogy oké, tényleg itt vagyok, amikor leszálltam a gépről.
Kárpátaljáról származom, és korábban jártam már Indonéziában is, de Afrika nagyon más, mint Ázsia vagy Európa. Itt sokkal hangosabb, színesebb, élőbb minden. Az első hetemet, sőt az első hónapomat is folyamatos impulzusáradatként éltem meg. Ami viszont nagyon megkönnyítette a beilleszkedésemet, az az, hogy a helyiek hihetetlenül barátságosak voltak, és a mai napig azok. Bárhová mentem, mosolyogtak, köszöntek, integettek, sőt, a környékbeliek már a nevemet is tudják.
Mit csinálsz pontosan kint, hogy néz ki egy átlagos napod?
Patrick Tagoe-Turkson kortárs képzőművész műtermében dolgozom a szakmai gyakorlatom keretében. Az ő munkái Ghána kulturális jelenségeire és különféle társadalmi-környezeti kihívásaira reflektálnak. A műteremben segítek a mindennapi munkálatokban, figyelem a folyamatokat, részt veszek a projektek előkészítésében, kivitelezésében. Sekondi-Takoradiban élek és dolgozom, ez Ghána nyugati régiójának központja. Általában reggel 10 körül indulok el a műterembe, szinte mindig ugyanazon az útvonalon, és délutánig ott vagyok. Hétvégén általában piacozni szoktam, vagy a helyi ismerőseimmel találkozom.
Azon dolgozunk, hogy egy kicsit jobb hellyé váljon a világ - beszélgetés a Szívemben Született Afrika Egyesület önkénteseivel
Mi az, ami a legbeszédesebb dolog a helyiek hétköznapjaival kapcsolatban? Milyen tipikus ghánai szokásokat ismertél meg?
Ami a legszembetűnőbb, hogy nagyon közösségközpontú az élet. Például ebben a városban – és Accrában is, ahol a híres Makola Market található – kulcsfontosságú közösségi tér a piac. Reggeltől estig jönnek-mennek ott az emberek, és sokan csak azért látogatnak ki, hogy találkozzanak, kapcsolódjanak egymással. Sokan a piacozásból tartják el magukat: kereskednek, újra- és továbbértékesítenek termékeket. Sokan kisvállalkozók, mások mezőgazdasággal foglalkoznak. Az utak mentén rengeteg kisbolt van. Itt nem a klasszikus értelemben vett szupermarketek dominálnak, hanem a pici, útszéli üzletek.
A város főútvonalán túl rengeteg földút van, poros mellékutakkal. Száraz évszakban félóránként lehetne port törölni a lakásban, esőben pedig minden csupa sár. A „ghánai időszámítás” is teljesen más, mint amit otthon megszoktam. Ha valaki azt mondja, „mindjárt jövök”, simán lehet, hogy csak félóra múlva ér oda. Ami érdekes még, hogy mindenkit olyan tematikájú/alakú faragott koporsóba temetnek, ami élete során fontos volt számára, szerette vagy a foglalkozását jelöli.
A piacozással kapcsolatban eszembe jutott a helyi gasztronómia. Mesélsz kicsit erről? Mik a kedvenc ételeid?
Mielőtt kiutaztam, elég keveset tudtam az itteni gasztronómiáról. A part mentén, ahol élek, nagyon sok halat esznek, hiszen naponta érkezik friss fogás. Általában rizzsel, tojással fogyasztják, de a levesekben, szószokban is megjelenik a hal. Általában mindent pépesítenek, ez talán a legfontosabb konyhai eljárás itt. Jellemző még, hogy a legtöbb ételt kézzel eszik. Gyakoriak a gombócszerű köretek, amiket szószba mártogatnak: ilyen a banku és a fufu is. A banku kukoricalisztből készül, a fufu pedig egy por állagú alapból vízzel gyúrt, ragadós, „gombócos” étel.
Szerintem kifejezetten egészségesen étkeznek a ghánaiak, nagyon sok gyömbért és csípős paprikát használnak, és gyakori alapanyag a jamgyökér is, ami jótékony hatással van a hormonháztartásra. Kevés édeset esznek, inkább tápláló, laktató, friss alapanyagokkal főznek. Az egyik kedvencem a fufu groundnut soup-pal, azaz mogyorólevessel és hallal. Itt a „fast food” nem a Mekit vagy a KFC-t jelenti, hanem például az utcán körbejáró árusok fánkszerű süteményét, a bofrotot. A másik tipikus gyorskaja a főtt tojás csilivel és hagymával.
Ahogy én érzékelem, sokféle narratíva kering Afrikáról általánosságban, Ghánáról pedig kissé hiányosak az ismereteink. Szerinted mi a legnagyobb tévhit az országgal kapcsolatban?
A legtöbb komment, amit otthonról kapok, az a biztonsággal kapcsolatos. Mennyire félek, mennyire veszélyes itt élni? Ilyenkor mindig elmondom, hogy az, amit a médiában látunk a világ másik feléről, és az, ami a valóság, sokszor távol áll egymástól.
Ghánáról például kevesen tudják, hogy az egyik legbiztonságosabb afrikai ország, világviszonylatban pedig az 61. helyen áll.
A part menti városokban előfordulhat zsebtolvajlás, de erőszakos bűncselekményről, verekedésről, támadásról szóló sztorikat nem tapasztaltam vagy éltem át. A pénztárcádra és telefonodra figyelni kell, de ezekre más, akár nyugat-európai városokban sem árt vigyázni.
Milyen a nők helyzete ott?
A nők itt sokkal tradicionálisabban élnek. Jellemző, hogy otthon maradnak, vezetik a háztartást, full time gyereket nevelnek. Persze vannak, akik egyetemre járnak, főleg azok, akik megengedhetik maguknak a drágább, akár nemzetközi iskolákat. Ghánában sokféle képző intézmény található, ide természetesen nőket is várnak.
Ami számomra meglepő volt, hogy sok helyen a kislányoknak leborotválják a hajukat az iskolás éveikben. Ez a városibb, nemzetközibb iskolákra nem annyira jellemző, de itt, ahol én mozgok, a külvárosi, falusiasabb területeken, teljesen általános. Furcsa ezt látni, hiszen az afro frizura lehetne a büszkeségük, de 16 éves korokig nem viselhetik. Ez a szokás a kolonializmus utóhatása, és idő kell, mire feloldódik.
Ghána viszonylag későn, 1957-ben lett független, de azóta folyamatos fejlődésben van, és most épp az erősen felfelé ívelő időszakát éli. Az aktuális kormány például rengeteg infrastrukturális beruházást indított, épül az út Elefántcsontpartig, sok kutatási program kezdődhetett el. Aki ma ki akar törni, annak elvileg van lehetősége rá, de a tradicionális berendezkedésnek nagy hatása van a mai napig. A következő 10-20 évben a nők helyzete valószínűleg tovább fog javulni.
Téged értek kellemetlen helyzetek nőként?
Inkább úgy mondanám, hogy vannak furcsa szituációk. Például gyakran meg akarják kérni a kezem. Ez nemcsak amolyan bók, az itteni férfiak ezt teljesen komolyan gondolják. Erre van egy kis trükköm: mindig van gyűrű az ujjamon, így könnyebb kezelni az ilyen helyzetet.
Mindez részben abból fakad, hogy ahol élek, nagyon kevés külföldi fordul meg, fehér ember pedig még kevesebb, így számukra egyfajta „kuriózum” vagyok. Ezt nemcsak Afrikában tapasztaltam: Indonéziában, Java szigetén például állandóan fotózkodni akartak velem, mintha valami celeb lennék. Itt Ghánában ez annyira nem jellemző, azért sem, mert kevesen tudnak fotót készíteni, mivel sokaknak csak nyomógombos telefonjuk van. Ha lenne kamerás okostelefonjuk, valószínűleg itt is több lenne a szelfizés.
Ghánában, ahogy egész Afrikában, sokféle népcsoport él együtt egymás mellett. Mennyire békés ez az együttélés?
Ezek a népcsoportok, törzsek abszolút békességben élnek egymás mellett. Vannak területek, amelyek bizonyos törzsekhez kötődnek, és tudják egymásról, hogy ki honnan jön, de a mindennapi életben, a városban ez keveredik. A törzsi identitás inkább olyanokban mutatkozik meg, minthogy milyen ruhában mennek férjhez, milyen ételeket készítenek, milyen szokásaik vannak.
Ghánában az angol a hivatalos nyelv, ezt használják az oktatásban, közigazgatásban. Emellett rengeteg törzsi nyelv van, és szinte mindenki beszél egyet az angol mellett. Itt a környéken például twit beszélnek, de az akant és a fantent is használják. Az idősebbek között vannak olyanok, akik csak a törzsi nyelvet beszélik.
Ami összetartó erő még, az a vallás. Ghána vallásos ország, és ez a mindennapokban is érzékelhető. A többség keresztény, de vannak muszlim közösségek is. A templom szintén fontos közösségi tér, a vasárnapi templomba járás pedig egyfajta „ünnep” a ghánaiaknak, ahová mindenki szépen kiöltözik, gyerekek és felnőttek egyaránt.
Lépjünk kicsit ki a lakhelyed környékéről! Van időd, lehetőséged felfedezni Ghána többi részét?
Igen, szerencsére van. Jártam már Cape Coast környékén, és voltam a fővárosban, Accrában is öt napot. Most azt tervezem, hogy elmegyek a Kakum Nemzeti Parkba, ami Cape Coast mellett van. Ott szeretném kipróbálni a híres esőerdei függőhíd-rendszert: hét darab függőhíd vezet át a dzsungel lombkoronaszintjén. Később felmennék még északra is, a Mole Nemzeti Parkba, szafarira. Ott az állatok a szabadon mozognak az élőhelyükön, a turizmus nem „nyúl bele” az életükbe.
Vezetett túrák vannak, de ezeknek nincs showműsor jellege, etikus szafariról van szó, így nem garantált, hogy látsz állatokat. Érdemes egyébként a száraz évszakban menni, amikor az elefántok a szállodák közelében kialakított itatókhoz járnak inni. Ebben a városban, ahol én élek, nagyon kevés turistát látok. Inkább nyugatról érkező vállalkozók jönnek, hogy hoteleket építsenek a part mentén. Sokan nem is turisztikai célpontként tekintenek Ghánára, pedig van egy olyan mondás, hogy Ghána afféle „Afrika kezdőknek”-ország: biztonságos, jó az időjárás, és viszonylag rövid a repülőút idefelé.
Örökségből jövő: mit tanulhat a világ az afrikai slow fashion márkáktól?
Érzed, érzitek a klímaválság hatásait?
Igen, erősen érződik a globális felmelegedés itt Afrikában. A helyiek mesélték, hogy tíz éve már szeptemberben beköszöntött a száraz évszak, most viszont még novemberben is esik az eső, vagyis sokat „csúsznak” az évszakok, ami az emberekre és az élővilágra is hatással van. Továbbá itt az egyik legjelentősebb iparág a fafeldolgozás, fakitermelés, emiatt sok-sok fát vágnak ki a környéken. Éppen ezért nemzeti parkok kiemelten fontosak, mert megőrzik a még fennmaradt természetes élőhelyeket.
Ami még nagy probléma Ghánában, az a szemetelés. A műanyagzacskók gyakran az utcán végzik, az emberek egyszerűen csak eldobálják őket. Ezt tetézi, hogy helyen nem jár kukásautó, különösen a mellékutakon, falusias részeken. A helyieknek így gyakorlatilag két választásuk van: vagy elégetik a szemetet, vagy szeméthegyek nőnek a házuk mellett.
Másrészt az óceán is rengeteg hulladékot sodor ide, vannak partszakaszok, ahol konkrét szeméthegyek vannak, de máshol ez kevésbé látványos. Patrick Tagoe-Turkson, akivel dolgozom, pont ezzel foglalkozik: összegyűjti a parton talált gumi papucsokat, és ezekből készít objekteket, képeket, szobrokat. Ez egyfajta recycling art: a tenger által partra sodort hulladékból alkot.
Azt is látom, hogy egyre több embert zavar például a szemétkérdés, és lenne igény a változásra. Csak itt a problémák olyan összetettek – gazdasági, infrastrukturális, társadalmi szinten –, hogy lassabb az előrelépés, mint mondjuk Európában.
Kárpátaljáról származol. Milyen most az élet ott, mit mondanak a szeretteid?
Nagyon érdekes, kettős érzés van bennük, bennünk: érezhető egyfajta beletörődés, szomorúság és türelmetlenség egyszerre. Én az elmúlt három évben nem éltem otthon folyamatosan, de a rokonaim, barátaim közül sokan ott maradtak. Vannak, akik két évig ki sem mentek a házukból. Rengeteg a szétszakított család: fiúk, akik már három éve nem látták a szüleiket, apák, akik nem léphetik át a határt, fiatalok, akik kivándoroltak, és azóta külföldön élnek.
Amikor hazamegyek, mindig szíven üt a tény, hogy egy háborús országba érkezem vissza. Kárpátalján egyébként nem halljuk a bombákat, de van bombariadó, időszakos áram- és vízhiány. Mindezek ellenére él bennünk a közösségi összetartás. Egy 200 fős faluban az, hogy együtt vagyunk benne ebben az egészben, sokat segít.
Mit adott neked Ghána? Változott valami az értékrendedben, gondolkodásodban, mióta kint élsz?
Abszolút. Vannak olyan országok, amik nem feltétlen arra valók, hogy ott élj egész életedben, hanem arra, hogy tanítsanak. Nekem Ghána pont ilyen: megtanultam értékelni azokat a dolgokat is, amiket otthon természetesnek vettem, például, hogy ivóvíz folyik a csapból, illetve megismertem magam olyan szituációkban, melyekkel eddig nem találkoztam. Lelassultam, rugalmasabb és nyitottabb lettem.
Itt még inkább tudatosult bennem, hogy az, ami más, az nem rossz, csak egyszerűen más. Szerintem minden ilyen út egyfajta jellemfejlődés és önismereti folyamat is. Ghána által jobban tudok figyelni, jelen lenni, és már nem hiszem el automatikusan a médiában látott, hallott dolgokat egy országról.
