Mozgáskorlátozottként Thassy Orsolya Costa Ricától Ausztráliáig bejárta a világot, és listája csak bővül

Pár héttel ezelőtt, egy utazóknak létrehozott Facebook-csoportban jött szembe velem Thassy Orsolya posztja. Épp egy újabb kalandra készült, ami már a sokadik lesz neki a sorban, hiszen Jordániától kezdve Ausztrálián, Afrikán, Costa Ricán át, Francia Polinéziáig több mesés helyen is megfordult már. Orsi, aki születése óta mozgáskorlátozott, beavatott eddigi utazási élményeibe, de az akadálymentességgel kapcsolatos tapasztalatai, valamint a messzi-messzi tájak által önmagáról tanultak is szóba kerültek a beszélgetésünk során.

Tőled tudom, hogy korábban sokat utaztatok a szüleiddel autóval Európában, az első repülős utad pedig Jordániába vezetett, szintén a szüleiddel. Gondoltad volna akkoriban, hogy a jövőben ennyi helyre el fogsz jutni, ennyi mindent fogsz látni, tapasztalni?

Abszolút nem gondoltam rá, hogy ennyi helyre el tudok majd jutni a későbbiekben, de nagyon örülök neki, hogy így alakult. Akkor még egyáltalán nem volt ennyire tudatos az utazás utáni vágyam. Kicsi koromtól kezdve imádtam a nem mindennapi, rendhagyó helyzeteket, kalandokat, az utazás pedig tömören megfogalmazva ebből áll. Már óvodás koromban nyaranta sokat sátoroztam a szüleimmel és a nővéremmel az Alpokban, de az első nagyobb kalandom 1992-ben, 11 évesen volt, amikor egy 120-as Skodával elindultunk Párizsba, és meglátogattuk a Disneylandet is.

Majdnem két nap volt az út oda, és ugyanennyi vissza, de minden percet megért a hosszú út, mert felejthetetlen élményekkel tértem haza. Amikor Jordániában jártam, már 22 éves voltam. Itt teljesen más kultúra fogadott, de nagy érdeklődéssel figyeltem. Például a szállodánk egy iskola mellett volt, és minden kora reggel arra ébredtünk, hogy a diákok tanítás előtt az udvaron imádkoznak. Ezen természetesen senki sem morcoskodott. Elfogadtuk, hogy ez is az utazás része, és érdekes volt megtapasztalni, hogy ott ez a szokás.

A pszichológus szerint így leszünk boldogabbak: egy hétig vezettem a hálanaplót

Egy afrikai utazás régóta szerepel a listámon, de valahogy úgy érzem, érnem kell még hozzá. Neked ez volt az első igazán távoli kalandod. Mi vonzott arrafelé, és hogyan készültél fel erre az útra?

2021 februárjában, a covid idején indultam Afrikába. Eredetileg abban az évben Francia Polinézia volt a terv egy csoportos út keretében, de a járvány miatti szabályok ezt kérdésessé tették. Ezért az év elején a csoport a túravezetőnkkel közösen kitalálta, hogy menjünk Tanzániába, azon belül is Zanzibárra egy tengerpartos kalandtúrára, megspékelve egy öt napos szafarival a nagy kontinensen. Nagyon szeretem az olyan utazásokat, ahol sokféle élmény, impulzus éri az embert, itt pedig ez teljes mértékben teljesült.

A zanzibári feelingnek óriási kettőssége van. A szállások gyönyörűen ki vannak építve, de az azon kívüli világ teljesen más. Más a kultúra, más az infrastruktúra, és teljesen más ott a gondolkodás is. Ez utóbbi az, ami a legmegdöbbentőbb. Ahhoz képest, hogy milyen egyszerűen élnek, mindig mosolyognak, és mindig mindenkihez van egy kedves szavuk. Elképesztő volt látni, hogy a helyi gyerekek a parton órákig el tudnak játszani egy műanyag flakonokból kivágott, zsineggel összekötött kamionnal, vagy egy nedves homokból gyúrt labdával.

Vezess végig a sátras szafarin: hogy nézett ki a program, mivel teltek a napok, és mi a legmaradandóbb emléked innen?

Tanzániában, Zanzibár szigetén van a nemzetközi repülőtér. A sátras szafari úgy indult, hogy egy belső kis repülővel átrepültünk Zanzibárról a földrészre, ahol már a reptéren várt Gasper, a helyi sofőrünk, aki az egész szafari alatt velünk volt, és elvitt minket a szállásunkra. Az első éjszakát még Arusha városában, egy szállodában töltöttük. Másnap kora reggel innen indult a szafari. Gasper jött értünk a jeepjével, és hat napon keresztül Tanzánia három nemzeti parkját jártuk be, miközben sokszor testközelből találkozhattunk az afrikai szavannák kisebb-nagyobb lakóival.

Minden nap hajnalban keltünk, a tábor zuhanyzójában letusoltunk, reggeliztünk, és már pirkadatkor indultunk is, mert a kora reggeli órákban és késő délután sokkal aktívabbak az állatok. Minden nap volt egy hosszabb megálló napközben, amikor elfogyasztottuk az ebédünket a szabadban, egy erre kijelölt helyen. Az, hogy sátrakban laktunk, rengeteget hozzátett az élményhez.

Nagyon szeretem a sátorozás semmihez sem hasonlítható feelingjét, de ez Afrikában még nagyobb élmény volt.

A csak nagyon minimális fényszennyezés következtében minden este megcsodálhattuk a tengernyi csillagot az égen, majd a gnúk, hiénák, elefántok és ki tudja még hányféle állat odaszűrődő hangjára aludtunk el. Két meghatározó élményre is emlékszem ezekről a napokról. Az egyik az volt, amikor egy anya gepárd a két kicsinyével közvetlenül a jeepünk előtt sétált el. A másik pedig, amikor a Ngorongoro-kráter peremén a kilátóból lenéztünk a kb. 600 méter mély kráterbe. Csodaszép látvány volt, és még két elefántot is láttunk.

Talán még ma is többen gondolják úgy, hogy mozgáskorlátozottként nem lehet messzire jutni a fizikai akadályozottság miatt. Ezek szerint mégis, hiszen te olyan helyekre utaztál, amik azért nem a szomszédban vannak. Miért pont ezeket az úticélokat választottad, és hogyan élnek, formálódnak benned az ott szerzett élmények manapság?

Nekem régi vágyam volt, hogy bálnákat lássak a saját élőhelyükön, és még a tanzániai utazásomon a túravezetőnktől megtudtam, hogy Francia Polinéziában lehet hosszú szárnyú bálnákkal úszni a nyílt óceánban. Így azonnal felkerült a bakancslistámra a polinéz szigetvilág is. Szerencsére úgy alakult a járvány, hogy szeptember elején egy kis csoporttal el tudtunk indulni Tahitire. Ez volt az első igazán hosszú utam, az átszállásokkal együtt nagyjából 24 óra volt. Sokakkal ellentétben én

imádok repülni, és azt érzem, hogy minél messzebb repülök, annál nagyobb kalandok várnak rám.

Visszatérve a bálnákra… Én nem tudok úszni, így csak a hajóból tudtam figyelni őket, de így is óriási élmény volt, ahogy a kis motorcsónak mellett kiugráltak a vízből, és közvetlen közelről hallhattam a hangjukat is. Ausztráliába is nagyon szerettem volna eljutni, oda a rengeteg látnivaló vonzott, és vonz oda még a mai napig is. Megérkezni Sydney-be, ücsörögni az Operaház lépcsőjén, majd átsétálni a Harbour Bridge-en… Vagy Melbourne nyüzsgő utcáit bebarangolni, és onnan egy egynapos túra keretében végigmenni a Great Ocean Road-on.

Pár másodpercre megölelni egy bébi koalát, kengurukat etetni kézből, hajnali 3-kor kelni, hogy láthassam a nap első sugarait a Gold Coast-on… És még megannyi élmény, ami miatt nagyon megérte ezt a hosszú utat megtenni. Costa Rica pedig a sokszínű állat- és növényvilága miatt érdekelt nagyon. Na meg a partok és az aktív vulkánok izgalma miatt. Mindhárom országgal kapcsolatban azt érzem, hogy szeretnék még egyszer visszatérni, de Ausztráliát akár többször is szívesen látnám újra.

Sőt, most már úgy érzem, hogy az ismerős helyekre akár egyedül is vissza mernék menni. Az utazás alatt a repülőtéren és a repülőn is a személyzet végig mindenben segít, ha kell. Az a szabály, hogy az átszállásnál a repülőtéren nem adják vissza senkinek a járást segítő eszközét, hanem kerekesszékkel áttolják az egyik kaputól a másikig. Én rollátor segítségével közlekedem, és ezt nem nagyon szeretem, mert a reptereken szívesen sétálok, nézelődöm, és mondjuk egy hosszabb átszállásnál nem túl jó egy helyben ülve várakozni.