előfizetésem
Hírlevél
Elmúltam harminc, de az anyám még mindig gyermekként kezel: mit tegyek?
Sokaknak lehet ismerős a címbeli mondat: hiába felnőtt az ember, vannak szülők, akik ezt képtelenek tudomásul venni. A gondoskodás szeretetből fakad – de mi történik, ha a szeretet szereptévesztéssé válik? Meddig tart a szülői féltés, és mikor kezdődik a kontroll?
„Ne felejts el sálat venni, hideg lesz!” „Biztos jó ötlet ezt enni, megint fájni fog a hasad…” „Majd írj rám, ha hazaértél, jó?” – ezek a mondatok talán egy kisgyermek szüleitől hangzanának el egy őszi reggelen. De ha te már jó ideje felnőtt vagy, önálló keresettel, lakással, esetleg még saját családdal is – és mégis rendszeresen hallod őket, akkor valószínűleg te is ismered azt az érzést, amikor a szülőd szemében még mindig a „kicsi gyerek” maradtál.
Hiába telt el évtized, hiába változott meg az életed, valami mégsem mozdult el otthon: a szerepek ugyanazok, mint húsz éve. És ez előbb-utóbb nemcsak feszélyezővé, hanem kifejezetten nyomasztóvá válhat. De vajon hol húzódik a határ a törődés és a túlzásba vitt kontroll között? Mikor lesz a féltésből korlátozás? És ami talán a legfontosabb: mit tehet az ember, ha a szülő képtelen elfogadni, hogy a gyereke már rég felnőtt?
Szabad akarat vagy bűntudat?
A szülői gondoskodás szeretetteljesnek indul, de könnyen átcsúszhat kontrollba, főleg, ha a szülő képtelen elengedni a gyerekét – és a gyerek már nem is tudja, hol húzódik a határ. Mi van akkor, ha már nem is ő, hanem te vagy az, aki a saját döntéseitől szorong? „A szülőről való leválás nem azt jelenti, hogy elutasítjuk őt, hanem azt, hogy kialakítunk egy felnőtt-felnőtt kapcsolatot. Amikor viszont a szülő túlzottan jelen van (pl. napi szinten kontrollálni akarja, hogy mit ettünk vagy mikor érünk haza ) az nem csak a függetlenségünket akadályozza, hanem hosszútávon bizonytalansághoz és bűntudathoz is vezethet” – fejtette ki Tóth Laura pszichológus.
Fontos megvizsgálni a szakértő elmondása szerint, hogy ezek a minták honnan erednek: gyakran a szülő saját szorongása vagy feldolgozatlan kötődési sérülése tartja fenn ezt a dinamikát. A legelső lépés ilyenkor annak tudatosítása, hogy rosszul érezzük magunkat a saját döntéseinktől, ez ugyanis nem a döntések „rosszaságát”, hanem a külső megerősítéshez szokott rendszerünk működését tükrözi.
Írtam egy levelet a gyermekkori énemnek, akinek túl hamar kellett felnőnie
Nem dönthetek nélküle – vagy mégis?
Mintha láthatatlan engedélykérések árnyékolnák be minden lépésed. De miért érezzük még mindig azt, hogy anyánk jóváhagyása kell a döntéseinkhez – akkor is, ha ő már régen nem akar beleszólni? „Ez a minta gyakran azoknál jelenik meg, akik gyerekként csak feltételekhez kötve élhették meg a szeretetet vagy elismerést. Ha mindig visszajelzést kellett „kiérdemelni” (jó jegyekkel, udvariassággal, stb.), akkor felnőttként is kialakulhat egy belső megerősítési függés”.
Ez különösen erősen élhet azokban, akikre a szülők hosszú időn keresztül úgy tekintettek, mint akik „még nem elég érettek” a döntésekre. A felnőtté válás érzelmileg nem csak önálló életvitelt, hanem önálló belső iránytűt is jelent. Ennek a kialakítása viszont sokszor csak később, terápiás támogatással történik meg” – magyarázta a szakértő. Sokan érezzük úgy, hogy a szülőkkel való kapcsolatban akkor vagyunk „jó gyerekek”, ha nem bántjuk meg őket, ha alkalmazkodunk, ha nem húzunk éles határokat. Felmerül bennünk a kérdés, lehet-e úgy kiállni magunkért, nemet mondani, vagy visszavenni az érzelmi közelségből, hogy közben ne érezzük magunkat kegyetlennek vagy hálátlannak?
A határhúzás gyakran nem technikai, hanem érzelmi kihívás. Tóth Laura éppen ezért szeret két olyan gyakorlati példával dolgozni, amelyek nemcsak a határhúzást segítik, de a kapcsolati minták újragondolását is. „Az egyik a „mini lázadás” technikája: sok kliensnél tapasztalom, hogy tinédzserként nem volt lehetőségük természetes módon lázadni (kipróbálni új dolgokat, kisebb szabályokat megszegni, vagy egyszerűen nemet mondani). Felnőttként ezeket visszahozni nem „gyerekes”, hanem gyógyító lehet, hiszen a leválás egy (ebben az esetben elcsúszott) normatív krízis.
Egy jól időzített „nem jövök haza hétvégén”, vagy „majd később elmesélem” mondat épp ezt a belső szabadságot építi. A másik eszköz, amit szoktam javasolni, egy humoros, de nagyon szemléletes példa: „Ne spagettit kérj attól, aki a rántott húst csinálja jól.” Ez segíthet átgondolni, hogy mit várhatok el reálisan a szülőtől – magyarázta a szakértő.
Parentifikáció: Hogy nőjön fel az, akit megfosztottak a gyermekkorától?
A pszichológus elmondása szerint ha tudjuk, hogy bizonyos dolgokban nem fog egyetérteni velünk a szülő (például párkapcsolati döntéseknél), de másban (mondjuk gyakorlati tanácsokban) viszont tud támogatni, akkor ezen különbségek mentén tudatosabban lehet kialakítani a kapcsolat új kereteit. Így nem mindent tőle kell megkapni, csak azt, amit valóban képes és hajlandó adni.
Nem ellened, hanem értünk…
A szülővel való kapcsolat nem megszakadni akar, csak átalakulni – de ez a váltás gyakran fájdalmas vagy félreértett marad, főleg, ha a másik fél nem érti, miért változott meg hirtelen „minden”.
A jó hír az, hogy a kommunikáció tanulható, még ilyen érzékeny témákban is.
A legfontosabb, hogy ne egy vádló pozícióból kommunikáljunk, hanem egy úgynevezett én üzenettel: például “Nekem fontos lenne, hogy önállóbban hozzak döntéseket, mert így érzem, hogy fejlődöm”, szemben azzal, hogy „Soha nem hagysz élni, folyton beleszólsz mindenbe”. Emellett hasznos az is, amit én “pozitív szendvics technikának” hívok: először megosztani egy pozitív dolgot (pl. „Fontos vagy nekem”), utána elmondani a konkrét igényt vagy határt (pl. „Szeretném, ha nem kérdeznél minden nap arról, hogy mikor érek haza”), majd zárni egy megerősítéssel (pl. „Ettől függetlenül szeretnék időt tölteni veled, csak máshogyan”) – emelte ki a pszichológus szakértő.
A változás és leválás mindig szokatlan lehet a szülő számára, de az elfogadáshoz idő és türelem is kell. Ez a fajta kommunikáció lehetőséget ad arra, hogy ne elutasításként élje meg, hanem egy új, felnőtt kapcsolódás kezdő lépéseként.
