előfizetésem
Hírlevél
Olló helyett forrasztópisztoly – interjú Dévényi Dalmával, a d’Alma Jewelry ékszermárka alapítójával
Dévényi Dalma neve ismerősen csenghet a hazai divatszcénának – közel két évtizeden keresztül gondozta a Je Suis Belle divatmárkát vezető tervezőként és alapító tagként Kiss Tibor oldalán. A márka tevékenységének lezárása után, mindössze egy évvel ezelőtt új kreatív területre tévedt – a szabóollót lombfűrészre és forrasztópisztolyra cserélte, a textil lágy esését merev, reszelővel alakított nemesfém ékszerek vették át.
A vadonatúj éden tereiben Dalma, valamint négy másik magyar művész állandó bemutatótermeként működik – az ötvösséghez vezető útról, az intuitív, kézműves alkotás lehetőségeiről, illetve az új kollektív műhelyről beszélgettünk.
Mikor fogalmazódott meg benned először az ékszertervezés gondolata? Ez már a Je Suis Belle utáni időszakkal párhuzamosabban zajlott, újkeletű dolog vagy még korábbra nyúlik vissza?
A Je Suis Belle lezárása mögött több tényező állt – a covid, a két gyerek érkezése, az ezzel együtt hirtelen megnövekedett teendőmennyiség és az időhiány mind közrejátszottak a döntésben, emellett köztudott, hogy maga a divatipar is rendkívül nehezen fenntartható konstrukció – Magyarországon különösen. Teljesen irreális, hogy évente két kollekciót készíts, amit szinte azonnal el is kell adni, miközben mindenki új fotókat, bemutatókat vár. Persze
szerettem ezt a világot, de gazdaságilag borzasztó nehéz volt.
Próbáltunk fenntarthatóbb irányba mozdulni, voltak egyedi darabjaink, újrahasznosított kendők, különleges kiegészítők – de piaci szempontból ez sem idézte elő a valós megoldást. Alapvetően a ruhatervezésnél sem kifejezetten a divat, mint iparág vonzott, hanem inkább maga a tárgyalkotás – különösen az, ha kézzel is meg tudom valósítani az adott elképzelést. Emellett imádom, amikor valaki tükörként használja az öltözködést, kísérletezik, akár túl is tolja egy-egy részletét – még ha nem is mindig sikerül tökéletesre –, mert ettől lesz érdekes.
Már gyerekként is figyeltem az emberek öltözködését, és sokszor bosszantott, hogy miért ennyire unalmas, amikor lehetne sokkal izgalmasabb is! A textilek egy idő után ennek az érdeklődésnek lettek a fő médiumai, de közben mindig csináltam mást is: például kerámiáztam, bár azt inkább csak a saját szórakoztatásomra. A Je Suis Belle-nél több kollaborációnk is volt, táskákat, cipőket hoztunk létre, és volt jó néhány ékszerprojektünk is – Juhos Janka például készített nekünk pár darabot, máskor pedig mi magunk terveztünk és kiviteleztettük őket.
Ha most visszatekintek, tulajdonképpen ezek már az első ékszereimnek is tekinthetők, ráadásul egész jól is mentek – volt például egy kézírást imitáló láncunk, illetve olyan fülbevalóink, amelyek a fültágítók formavilágára reflektáltak. Amikor a jegygyűrűmet készíttettük, találkoztam egy fantasztikusan inspiráló ötvössel – Susán Gergővel –, aki akkoriban a Práter utcai iskolában tanított. Teljesen elvarázsolt a szakmai lelkesedése és alázata, talán épp ekkor fogalmazódott meg bennem először komolyan, hogy talán én is elvégezhetném az iskolát.
Az ő hatására beiratkoztam a Práterbe, elvégeztem az ötvösképzést, amelyet később az aranyműves szakirány követett. Bár itt csupán két évig tanultam, mert időközben szinte az összes tanárunk felmondott, és teljesen kiszámíthatatlanná vált, hogy kik fogják vezetni a harmadik évfolyamot. Emellett az egyre emelkedő költségek és a hétvégi oktatás időigénye a gyerekek mellett már túlságosan megterhelőnek bizonyult. Ekkor döntöttünk úgy hatan az osztályból, hogy saját aranyműves képzést szervezünk magunknak.
Felkértük az egyik volt tanárunkat, Bajcsi-Nagy Balázst, hogy segítsen, átvettük az iskolai tananyagot, és négy intenzív hónapot csináltunk végig – heti három nappal, teljes fókuszban. Utána még heti egy alkalommal folytattuk, így gyakorlatilag végigmentünk mindenen, amit az iskola kínált volna, de sokkal gyakorlat-orientáltabban, családiasabb hangulatban.
„Diamonds Are a Girl's Best Friend” - Egy évszázad eljegyzési gyűrűkben
Milyen tapasztalás volt átállni egy olyan rigid anyagra, mint a fém, ami teljesen más léptéket és koncentrációt igényel, mint a ruhakészítés?
Azt hittem, hogy elsőre menni fog: leülök az asztalhoz, precíz vagyok, világéletemben a kezeimmel dolgoztam – gondoltam. Aztán jött a valóság: hónapokig csak sorra törtem a fűrészszálakat nehezen viseltem, hogy negyvenévesen ott ülök az iskolapadban, bénázom, és egyszerűen nem megy úgy, ahogy szeretném. Esténként otthon külön gyakoroltam, hogy ne maradjak le, és végül sikerült felküzdenem magam az élmezőnybe a technikai tudásban.
Ez egy rendkívül technikaigényes szakma – sokkal nagyobb kézügyességet és koncentrációt kíván, mint elsőre gondolná az ember. Az ötvösség sokkal koncentráltabb és kézzelfoghatóbb alkotói folyamatot kínál a ruhatervezésnél, nagyon sok alázatot követelt meg. A divattervezésnél például kétféle megközelítés létezik: az egyik a klasszikus, precízen szerkesztett irány, amikor papíron tervezel, megrajzolod a szabásmintát, majd pontosan kivitelezed. A másik a kísérletezőbb, szabadabb módszer – a „free cutting” –, amikor a babán kezded el pakolgatni, tűzögetni az anyagokat, majd ebből alakítod tovább az ötletet.
Én mindig is ezt a szabadabb, ösztönösebb megközelítést szerettem – gyakran kombináltam a kettőt, de alapvetően a kísérletező tervezői metódus vonzott. Az ötvösség azonban más, nem lehet csak úgy „ösztönösen” nekiállni, legalábbis nem úgy, mint egy kollázsnál, ahol egymás mellé pakolod az elemeket, aztán majd kiderül, működik-e az egész. Ezt a hozzáállást nem mindig könnyű összeegyeztetni egy klasszikus aranyműves szemlélettel – ahol mindennek precízen, előre megtervezve kell történnie.
Én viszont épp ettől tudtam frissebb dolgokat létrehozni, mert meg mertem tartani a divattervezésből átörökített intuitív gondolkodásmódot. Persze, a kivitelezésnél precíznek kell lenni, nem lehet félvállról venni semmit, de számomra pont ebben a fluiditásban rejlik az izgalom – amikor a hibákból születnek váratlan megoldások, apró „döntési balesetek”, amelyek valami egészen újat tárgyi lehetőséget idéznek elő. Ezeket imádom.
A fém mint anyag is hálás: bár megvannak a maga korlátai – például ha kivágsz belőle valamit, azt már nem lehet „visszarakni” –, de közben jól alakítható. Egy gyűrűnél például lehet kalapálni, forrasztani, újra beállítani, szóval van egy mozgástér. Ami viszont igazán izgat, az az, hogyan lehet másképp gondolkodni az ékszerről. Hogy minden lehet foglalat – és minden foglalatban rejlik egy lehetőség. Hogy hogyan lehet új kapcsolatokat teremteni a hagyományos és az experimentális megközelítés között. Persze ma már sokan játszanak a klasszikus formák újraértelmezésével, de
én is ezt a szabadságot keresem, hogy a hagyományos technikák mellett meg tudjak őrizni valamit az ösztönösségből.
Jelenleg kivitelezőként is működsz – hogyan változott az alkotói tevékenység a Je Suis Belle-nél végzett munkafolyamatokhoz képest?
Ott, a Je Suis Belle-nél pont ez hiányzott, pedig mi modelleztünk is, ami nem általános – sok tervező csak a rajzig jut el, és a kivitelezést már másra bízza, mi viszont a kollekciók 99%-át magunk szabásmintáztuk és modelleztük. Én különösen szerettem a free cutting technikát, amikor gyűrögettem, tűztem, improvizáltam, majd abból készítettem el a mintát, visszabontottam, újraépítettem. Imádtam ezeket az élő, kísérletező munkafolyamatokat.
Persze a végső kivitelezést már nem mi végeztük el, és ez rendben is volt, elvégre egy profi varrónő nyilván sokkal magasabb szinten tudott elkészíteni egy darabot, mint ahogy én azt megvarrtam volna. A technológiai részleteket meghagytuk azoknak, akik ennek mesterei voltak. Most viszont az ötvösségben minden apró részletet magamnak kell csinálnom, de mivel egyelőre nem kell sorozatgyártásban gondolkodnom – tehát nem készítek egyszerre tíz-tizenöt teljesen egyforma darabot – ezért nem nyomasztó a folyamat.
Ráadásul sokféle típusú munkát végzek, így az egész változatos marad, ez pedig segít abban, hogy ne fásuljak bele. A kihívást inkább az idő jelenti: a tényleges műhelymunka mellett rengeteg más teendőm is van – például szervezés, fotózások, social media, adminisztráció, amelyek borzasztóan időigényesek. Pedig valójában az alkotói oldalt szeretem a legjobban, nem is annyira a tervezői „szexi” részt, hanem a kézzel végzett, meditatív, aprólékos munkát.
Terápiaként tekintek rá. Ha azt érzem, hogy van értelme annak, amit csinálok, és hogy az alkotás kézzel történik, akkor hosszú távon is tudok benne maradni, így akár azt is élvezem, ha valamit huszonötezer apró alkatrészből kell összeforrasztani. Most heti három napot tudok a műhelyben tölteni, és ha ez sikerül, akkor már nagyon boldog vagyok. Egy-egy ilyen alkalom napi hat-hét órát jelent, és ez most a maximum, amit a gyerekek mellett meg tudok engedni magamnak.
Önmagamat választottam - És nem kérek érte elnézést
Amikor egy új tárgy születik, a forma vagy a narratíva jelenik meg előbb?
Szerintem ez a kettő szorosan összekapcsolódik. Az ékszertervezésben számomra különösen izgalmas a szabadság. A divatban sokkal kötöttebb volt a folyamat – ott mindig volt egy adott időszak, néhány hét, amikor össze kellett rakni az új kollekciót. Az egy koncentrált, gyors tempójú munkamódszert igényelt: sok inspirációból kellett egy-két fő irányt kiválasztani, majd letisztítani és kollekcióvá szervezni. Az ékszereknél ez jóval organikusabb, ott megengedhetem magamnak, hogy egy-egy ötletből dolgozzam ki a darabokat – nem kell kollekciókban gondolkodnom, ha nem akarok. Ez egy fluid folyamat:
inspirációk érnek, elraktározom őket a fejemben, vázlatfüzetbe skiccelek, és abból lassan körvonalazódnak a konkrét tárgyak vagy tárgycsoportok.
Néha egy forma kezd el érdekelni, máskor képzőművészeti inspirációból indulok ki – ezekből vagy egy izgalmas formai rekreáció születik, vagy egy narratívabb, mélyebb darab. Még nem tudom, hogy összejön-e, de nagy vágyam, hogy Csató Józsival közösen készítsünk valamit – már önmagában az is hatalmas megtiszteltetés, ha az ő munkái inspirációként jelenhetnek meg a saját ékszereimben.
Az ékszereid nagyon szépen viselhetők, finom, hordható darabok – ugyanakkor átszövi őket a szürrealista-dadaista művészeti szál, ami alapvetően nem egy lágy vizualitást hordoz magában.
Ez számomra mindig is nagyon fontos volt – a humor, a szürrealizmus különösen termékeny terep. A 2019 tavasz-nyári például az egyik kedvenc kollekcióm volt: egy kézzel varrt ruha tartott egy kendőt, ami a ruha sziluettjét képezte. Már ott is megjelent a szürrealizmusra jellemző térbeliség, illúzió, többértelműség, trompe l’oeil-hatás – amit ma már többen is használnak, de akkor még kevésbé volt elterjedt. Én mindig szerettem ezt az összetett, rétegekből építkező gondolkodást, főleg akkor, ha ez nemcsak vicces, hanem intelligens is.
Ugyanakkor számomra elengedhetetlen, hogy ezek a darabok nemes anyagokból készüljenek, ugyanis ez emeli őket egy másik szintre, még ha a téma játékos vagy hétköznapibb is. Nem feltétlenül nevezném ezeket luxusnak a klasszikus értelemben, de mindenképp egy magasabb kategóriába sorolom őket, hiszen – az anyaghasználat, a kivitelezés minősége, a működésük – ezek mind elősegítik, hogy a fine jewelry vagy high craft világához közelebb kerüljenek.
Sok high fashion márka is merít a street culture-ből, ez a keveredés pedig – amit régen talán még „szentségtörésnek” tartottak volna – mára teljesen természetessé vált. Már a 2000-es évek elején is voltak olyan tervezők, például Galliano, akik bátran bevállalták a trashy-luxy keveréket. Szóval nem gondolom, hogy ezzel új világot találtam volna fel, de szerintem egy izgalmas, kreatív, játékos megközelítés, és nem a sztereotip luxus fogalmát követi.
Jó látni, hogy az ékszer lassan, de biztosan bekúszik a kortárs képzőművészeti színtérre is, és egyre jobban értelmezhető ebben a közegben is.
Abszolút, mostanra a képzőművészet médiumai is sokkal szabadabbá váltak. Például a textil, ami korábban sokszor háttérbe szorult, ma már teljes jogú eszközként van jelen. Épp egy átmeneti, határterületeket vizsgáló korszakban vagyunk, és ez számomra nagyon inspiráló – a textil, az ékszer, vagy akár más kézműves technikák egyre átjárhatóbbá teszik a műfajokat.
Picit visszacsatolnék a„kinyúló kéz” motívumhoz – nemcsak a ruhákban, hanem az ékszerekben is hangsúlyosan megjelennek az anatómiai részletek. Miből fakad ez a habitus, érdeklődés?
Mondhatnék erre valamilyen spirituális választ is, de valójában ez a gondolkodás természetes folytatása volt annak, amit mindig is szerettem: amikor a formai vagy funkcionális elemek tartalmi jelentést is hordoznak. A ruháknál is mindig izgalmasabb volt számomra, ha nem egyszerűen nyitottunk egy szabásvonalat, hanem az valamilyen többletjelentést kapott, például az említett kéz tartotta az anyagot.
Ugyanez vonz most az ékszerekben is: amikor a foglalat vagy díszítés az esztétikai tulajdonságok mellett gondolati funkcióval is bír, ha például egy fülbevaló tényleg a fül formájára reflektál, vagy egy kéz tart egy követ – a többrétegű asszociációkat különösen inspirálónak érzem. Szeretnék majd a viaszfaragásban is elmélyülni, és újabb ékszereket készíteni, amelyek anatómiai formákra (főként kézre) épülnek.
A kéz az egyik legnehezebb téma magában a rajzban is, talán ezért is vonz ennyire.
Éveken át gyűjtöttem azokat a 17. századi kis amuletteket, amelyeken aprólékosan kidolgozott kézformák láthatók – néhány egészen gyönyörű példányt találtam, szerintem ezek erősen hatottak az alkotói hitvallásomra. Ha már az újraértelmezésnél és inspirációnál tartunk, azok a kilencvenes évekbeli fülbevalók is elképesztően ötletesek, amelyek úgy néztek ki, mintha egy apró emberke kapaszkodna fel a fülcimpán. A testet egyébként is sokszor építészeti struktúraként látom, ahová lehet formákat, gesztusokat, tárgyakat építeni.
„A fehér többség nem képes valódi elfogadásra” - Beszélgetés a Romani Design tervezőivel
A magyar közeg – valljuk be – eléggé konzervatív. Hogyan tudsz ebben a térben lavírozni egy szürrealista megközelítéssel? Befogadó a közeg, vagy inkább meg kell találnod a saját rétegedet?
Ez a Je Suis Belle idejéből már elég jól kirajzolódott számomra. Ott is szembesültünk ezzel a kérdéssel, csak a divat esetében még összetettebb a helyzet – hiszen nemcsak ízlés kérdése, hogy valaki rezonál-e az általad képviselt esztétikára, hanem a testalkat is komoly szempont. Ha formailag eltérsz az alapvetően jól bevált típusoktól, az egyrészt vizuálisan is óriási kihívást jelent, másrészt viselhetőség szempontjából is erősen megfontolandó.
Lehet, hogy valaki nagyon tetszetősnek talál egy karakteresebb, extrémebb darabot, de nem tud azonosulni vele, mert nem érzi magát komfortosan benne. A divatnál tehát sokkal szűkebb volt a keresztmetszet – ugyan volt egy nagyon elkötelezett rajongótáborunk, de vásárlóból viszonylag kevesebb – főként azért, mert a magyar közönség nehezen tudja megfizetni a designer darabokat.
Az ékszereknél más a dinamika.
Egyrészt – bár egy ékszer is drága lehet – tárgyként mégis időtállóbb, mint egy ruha, és kisebb darabszámban is fenntarthatóbb, kevesebb példányból is tud stabil megélhetést biztosítani, főleg úgy, hogy nem kell egy egész csapatot működtetnem. Most például egy nyolc négyzetméteres műhelyben dolgozom egyedül, nem kell fenntartanom üzletet, stúdiót, nem kell bérleti díjat fizetnem senkinek. Később lehet, hogy kiszervezek majd bizonyos munkafolyamatokat, de most még örülök annak, hogy ennyire kicsiben és kontrolláltan működik minden.
Ami pedig az extrémebb darabokat illeti: azt érzem, hogy lassan nyitottabbá válik a közízlés a kísérletezőbb irányok felé, és akik eljutnak hozzám, azokban már eleve ott van a nyitottság, így velük könnyebben megtaláljuk egymást. Viszont az is igaz, hogy a luxus kategóriában – ahol mondjuk egy aranyékszer több százezer forintba kerül – a vásárlók többsége még mindig a klasszikus formákat keresi.
Persze ez egy hosszabb folyamat. A Je Suis Belle 2020-as lezárása óta eltelt néhány év, és azóta sok minden változott – egyrészt gazdaságilag is rosszabb helyzetben van az ország, másrészt vizuálisan is elképesztően túlterhelt minden. Rengeteg inger, rengeteg lehetőség, és közben kevés az idő, a figyelem, az energia. Ezt magamon is érzem.
Nemrég megnyitottátok az éden stúdiót négy másik hazai alkotóval.
Öten állunk össze (Légrádi Dóri, Hajdú Anett, Szécsényi Ági, Vágó Vanessza és én), véletlenül mindannyian anyák, mind kreatív területről, és mindannyian markáns karakterrel és vizualitással. Úgy tűnik, mostanra mindenki elképzelése, ideje és szándéka szépen egybeért. Bécs is szerepelt az idei terveink között, de most a budapesti hely lett a prioritás. És úgy érzem, ez így pont elég:
ha a kollektíva elindul és elkezd működni az új közös tér, akkor máris teljesül minden, amit erre az évre kitűztem célként.
Az éden egy olyan tér lett, amit négyen együtt alakítottunk ki – textilek, illusztrációk, virágok és ékszerek találkozásából állt össze egységgé. Erre a szerencsés összetalálkozásra női kollektívaként tekintünk, a stúdiót pedig olyan hellyé alakítottuk, ahol a látogatók személyesen is megismerhetik az alkotókat, és be is szerezhetik a gondosan válogatott darabokat: kézzel festett illusztrációkat, finom ékszereket, egyedi ruhákat és különleges virágcsokrokat.
