A magyar divat láthatatlan szereplőiért száll síkra a Terike from Budapest

Instagram oldalként indult, ma már komplex, on- és offline közösségként működik a Terike from Budapest, amely a hazai pályakezdő divattervezők láthatóvá tételét tűzte ki célul. Vékony Anna művészeti manager és Szarvas Valentin dizájner alapítók szerint a divat jóval több, mint esztétikai kérdés: társadalmi- és gazdasági rendszer, amelyben a legtöbb szereplő munkája láthatatlan marad. 2026-ra a kollektíva felnőni látszik, az alapítók TERAISE néven saját trendbook elindításán gondolkodnak.

A Terike from Budapest története jól mutatja, hogyan válhat egy alulról szerveződő kezdeményezés a divatdiskurzus meghatározó szereplőjévé. Interjúnkban a Terike fejlődési ívéről és a jövőbeli lehetőségekről is beszélgettünk, de az is szóba került, vajon miért alul reprezentált téma a közép-európai régióban az, mit viselünk a mindennapokban.

Honnan jött a Terike from Budapest ötlete?

Vékony Anna: A Terike from Budapest 2020-ban alakult. Kezdettől fogva az volt a célunk, hogy reprezentáljuk a hazai, fiatal pályakezdő divattervezőket és a munkáikat; hogy egyáltalán legyen egy olyan platform, amelyen össze van gyűjtve róluk minden, fontos információ, ha például egy kreatív iparból érkező ember szeretné valamelyikükkel felvenni a kapcsolatot. A weboldal – akkor még részben – blogként is működött, és olyan önkéntes írókkal dolgoztunk együtt, akiknek volt mondanivalója ebben a témában!

Eleinte – főképp – a közösségi médiában tevékenykedtünk, majd az online térből kilépve elkezdtünk offline eseményeket szervezni. 2023-ban alakultunk át, jelenleg négy társalapító van a csapatban: Valentinon és rajtam kívül Keszeg Anna divatteoretikus, a MOME oktatója, és Benczik Judit mérnöktanár, a MOME divatműhelyének vezetője.

Mire utal a „Terike” név az elnevezésetekben?

Vékony Anna: A Terike név tulajdonképpen megtestesíti a mindazt, amiért dolgozunk: olyan Terikék mögé szeretnénk beállni, akiket a divatipar – jellemzően – figyelmen kívül hagy. A név egyfajta gyűjtőfogalom számunkra, egy olyan perszóna, aki megszemélyesíti mindazokat az embereket, akik láthatatlan munkát végeznek a divatiparon belül, például a varrónők, akiknek a munkája szinte soha nincs kreditálva a kollekciókban. Azon ügyködünk, hogy felhívjuk a divatipar láthatatlan szereplőire a figyelmet, illetve magának a szabászatnak a technikai részére, hogy a laikusok is lássák, miért drágább egy-egy tervezői ruhadarab, mint a fast fashion márkák tucat-darabjai.

Úgy tűnik, nagyjából háromévente történik a házunk táján megújulás: most jutottunk el oda, hogy ismét újra gondoljuk magunkat! (Nevet.) A következő időszakban valószínűleg kevesebb programot fogunk szervezni. Jelenleg egy trendbook elindításán dolgozunk. Az a tapasztalatunk, hogy ha valóban úgy szeretnénk erről a témáról beszélgetni, hogy annak foganata is legyen, akkor ahhoz egy olyan platformot kell teremtenünk, amely (kissé) edukációs jelleggel is működik. Úgy érzékeljük, itthon gyakran nehézségekbe ütközik a divatról történő kommunikáció.

A keleti-, közép-európai régióban egyébként is alulreprezentált a divat szerepe, jó lenne közösen értelmezni és megmutatni, melyek azok a trendfolyamatok, amelyek ezen a területen működnek! Ami a tájékozódást illeti, gyakran két utat látunk; a szakemberek jellemzően szakirodalmat olvasnak, a laikusok pedig általában divatmagazinokból tájékozódnak. Természetesen egyikkel sincs baj, viszont a kettő között nincs átmenet. Nincs olyan platform, amelyen közösen gondolkodnánk a kultúráról, amelynek, bizony, szerves része a divat! Ezzel a kiadvánnyal szeretnénk betölteni ezeket a repedéseket.

„A slow márkák biztosan nem tudnak a Shein-nel versenyezni, de ez nem is lehet a céljuk” - beszélgetés Mengyán Eszter divatszakértővel

Hogy látjátok, miért ennyire alulreprezentált téma a divat a régiónkban?

Szarvas Valentin: Úgy hiszem, az ultra fast fashion térhódítása az alapvető problémaforrás, több szempontból is. Az emberek egyszerűen nem látják át, mennyi munka van abban, hogy már alapanyag-szinten megfeleljünk bizonyos követelményeknek, például annak, hogy jól lélegző legyen az anyag, és ne csak több száz év múlva bomoljon le, hanem legyen ennek egy természetes folyamata... Például a SHEIN-ről rendelt pólók lehet, hogy baromi olcsók és seperc alatt házhoz érkeznek, viszont csak kevesen veszik figyelembe, hogy ezek a „ruhadarabok” a lehető legrosszabb alapanyagokból készültek a lehető legrosszabb körülmények között.

A Terike műhelyben Judittal gyakran tartunk workshopokat. Az a tapasztalat, hogy a résztvevők rendre meglepődnek azon, mennyi időbe telik akár egyetlen ruhadarab összeállítása, mennyire bonyolult dolog már az előkészítése is.

Vékony Anna: Ha az egyénen túl picit a társadalmi vetületét is szemügyre vesszük a kérdésnek, szerintem szuper lenne, ha több múzeum is foglalkozna ruha- és divattörténettel, ezzel közelebb hozva az emberekhez a témát. Túl sokáig nem volt szó a divatról művészeti szinten, így nem is folyhatott róla széles körű társadalmi diskurzus, nem alakulhatott ki konszenzus. Nem tudom, hogy ennek folyománya-e, de úgy érzem, Magyarországon picit elfelejtettük a saját népviseletünket, és annak értékét, pedig a hovatartozás, az identitás ruhákkal való kifejezése egy lényegi dolog.

Ami a tervezők kontra fast fashion kérdést illeti, ezügyben, – mint ahogy az életünk számtalan területén is – óriási szélsőségek alakultak ki. Vannak azok az emberek, akik Fashion Weekre járnak, és vannak azok, akik ezt vagy nem engedhetik meg maguknak, vagy egyszerűen csak nem érdekli őket; utóbbi réteg gyakran talán sznobizmusként fémjelzi az ilyen rendezvényeket. A divatbemutatók kapcsán aztán ömlenek az olyan felvetések, hogy mégis mi értelme van olyan darabokat tervezni, amelyek a hétköznapokban használhatatlanok, egyáltalán mi értelme bemutatókat tartani... Ezek mindig nagyon fontos kérdések, ezekre is igyekszünk majd reflektálni a trendbookkal!

Ha már a laikus-felvetéseknél tartunk: hogy látjátok, melyek a legnagyobb félreértések a divattervezői szakmával kapcsolatban?

Vékony Anna: Azt tapasztalom, hogy a társadalom rendkívüli módon romantizálja a tervezők munkáját. A popkultúra-, és a nagy divatházak azt a képet ültetik el az emberek fejében, hogy létezik egy hatalmas, tervezői perszóna, aki épp csak ránéz a tervekre, aláírja őket (ezzel hozzáadva a projekthez a nevét, így növelve a ruhadarabok értékét), majd ugyanúgy kisuhan az ajtón, ahogy reggel érkezett. Nálunk, itthon ez egyáltalán nem így van! Az idei kollekció kapcsán Valentin például összesen két segítővel dolgozott, de a tervezéstől a kivitelezésig mindent ő csinált. Nem volt olyan része a folyamatnak, amelyben ne vett volna részt!

Szarvas Valentin: Dizájnerként valóban az a tapasztalatom, hogy a legtöbben nem társítják a kollekcióhoz a befektetett szellemi munkát. Azonban tényleg arról van szó, hogy először egy teljes víziót talál ki az ember, és utána – azon belül, vagy épp kívül – gondolkodik, és effektíve ruhákat készít. Ez egy komplex létezés; szellemi és fizikai munka is egyben, de többféle munkakört is betöltök, hiszen nincs például mellettem egy kommunikációs szakember, aki napi szinten hírt adna arról, mi történik a műhelyben. (Stáb nélkül pedig baromi nehéz reálisan megmutatni, hogy is telik például egy divattervező, dizájner napja, vagy fókuszáltan dolgozni.)

Ami viszont óriási öröm számomra, és szervesen összekapcsolódik a Terike from Budapest történetével, hogy a diákjaim közül (gyakornokként) többen is segítettek nekem az idei kollekció létrehozásában. (Valentin több mint tíz éve vállal divatszakmai, egyetemi felkészítést, a diákjai útját pedig az egyetem alatt, a diplomázáson túl is igyekszik egyengetni, – a szerk.) Bízom benne, hogy mire végeznek az egyetemen, olyan körülményeket tudok nekik biztosítani a fejlődéshez, ami nekem nem adatott meg, – erős felelősségérzet van bennem irántuk!