Ott talált rá a szerelemre, ahol legkevésbé várta: Pakai Erzsébet Albániában kezdett új életet – ezt az országot neked is látnod kell!

Albánia sokak szemében talán még mindig egy ismeretlen, sztereotípiákkal övezett úticél, pedig az itt élők vendégszeretete, a mesés tájak, a finom ételek egészen különleges élményt nyújthatnak az idelátogatóknak. Pakai Erzsébet (Lisa) is itt talált otthonra és szerelemre – történetén keresztül most betekintést enged a délkelet-európai ország szokásaiba, mindennapjaiba, gasztronómiájába, valamint abba, hogy mit érdemes megnézni és kipróbálni, ha a környéken járunk.

Mennyire volt része az életednek az utazás gyerekként, fiatalként? Volt valami korábban, ami ebbe az irányba terelt?

Vidéken, a Jászságban születtem. Falun nőttem fel, és gyerekkoromban szinte egyáltalán nem utaztunk. Ennek ellenére vagy éppen ezért mindig is erős szabadságvágy és önmegvalósítási akarás élt bennem – már gyerekként szerettem volna kicsit kitűnni a tömegből. Ha húsz gyerek egy irányba ment, én biztosan a huszonegyedikként a másik irányba indultam el. A családom hagyta, hogy magam fedezzem fel, hogy mi a fontos nekem, hogy hogyan rendezzem az életem.

Jó körülmények között éltünk ugyan, de utazásra kevés lehetőség volt akkoriban. A 70-es, 80-as években, vidéki gyerekként, az utazás leginkább iskolai kirándulásokat, nyári táborokat jelentett: pár nap a Balatonnál, középiskolásként egy-két hetes táborok. Így jártam be az országot, például Sopront, Pécset vagy Egert, ami nagy élmény volt, hiszen alföldi gyerekként a hegyek mindig is vonzottak. Mindeközben azt éreztem, hogy szűk ez a világ nekem, ezért érettségi után Budapestre költöztem.

Fontos hír a háromgyermekes anyáknak: októbertől több pénz maradhat a családnál – de csak ha időben lépnek

Hogyan kerültél kapcsolatba az utazással szakmai szinten?

Két évvel azután, hogy Budapestre költöztem, 1990-ben egy utazási irodánál kezdtem dolgozni. Az első hónapokban csak az irodában voltam, aztán egy váratlan helyzet eredményeképpen elutazhattam egy csoporttal, mert nem volt idegenvezetőjük. Akkoriban senkit nem érdekelt, hogy van-e ilyen végzettségem vagy sem. A rendszerváltás után elindult a szabad kapitalizmus, mindenki kereste a helyét, és szerintem sokkal nagyobb volt a szabadság, mint ma.

A munkámnak köszönhetően jártam Spanyolországban, főként Katalóniában, az akkori Csehszlovákiában, Prága és Brno környékén, Olaszországban, ott inkább északra, Milánóba és környékére utaztam. Törökországban is sokat voltam, Isztambulba és Antalyába többször eljutottam, alapszinten megtanultam törökül is. Ezután egy nemzetközi kereskedelmi cégnél helyezkedtem el, ahol 22 évig dolgoztam, ebből 17 évet vezető beosztásban. A munkám által számos alkalommal eljutottam a Karib-térségbe, valamint a Távol-Keletre és Európa számos országába is.

Hogy jött a képbe Albánia?

A Balkánhoz már a 2010-es évek közepétől vonzódtam. Évente 4-5-ször is elutaztunk oda a barátokkal, hiszen nagyon olcsóak voltak a repjegyek. Ilyenkor általában béreltünk egy autót és bejártuk az egész környéket. A Balkán sokak szemében degradáló, negatív kifejezés, de szerintem épp ellenkezője igaz rá. Itt az emberek emberközpontúak, segítőkészek, kedvesek, vendégszeretőek, a táj pedig nagyon változatos, számtalan felfedezni valót kínál.

Az volt az álmom, hogy 50 éves koromra lesz egy ingatlanom közvetlenül a tenger mellett – a vásárlást sok utánajárás és tudatos befektetés előzte meg, és végül 2015-ben kezdtem el apartmanokat keresni. Akkoriban már látszott, hogy Spanyolországban és Olaszországban igen magasak az árak, ha kifejezetten tengerre néző lakásokról van szó. Montenegró igazi gyöngyszem a Balkánon, így ott is elég költséges ingatlanokat találtam. Ezért döntöttem úgy, hogy egy kicsit „lejjebb jövök”. Albániába először 2018-ban jöttem, akkor már kifejezetten befektetési célból néztem lakásokat itt.

A nyugati part 362 kilométer hosszú, de engem azonnal a déli csücsök, Saranda környéke szippantott be. A város fekvése magával ragadó: Korfuval szemben, egy öbölben helyezkedik el dombok és hegyek veszik körül. Este, kivilágítva olyan, mintha Monte Carlóban lennék – persze ez erős túlzás, de a hangulata valahogy hasonló. Ami még nagyon tetszett, hogy Sarandán évente 300 napot süt a nap. A telek enyhék, a leghűvösebb éjszaka is 8-10 fokos, nappal pedig 20-24 fok is lehet.

2019-ben már úgy jöttem vissza, hogy tudtam: itt fogok házat vásárolni.

Ekkoriban ismerkedtél meg a férjeddel, aki nem éppen hétköznapi módon lépett be az életedbe. Hogy is volt ez?

Kinéztem egy lakást és vissza akartam menni még egyszer, mielőtt igent mondok rá. Nem volt ott senki, ezért becsengettem a szomszédba, hogy érdeklődjek. Egy férfi nyitott ajtót, akivel az első pillanatban megvolt köztünk a szikra, és beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy ő is tud eladó lakásokat, ezért telefonszámot cseréltünk. Ezután úgy utaztam el, hogy még nem döntöttem a vásárlásról.

Közben folyamatosan kommunikáltunk telefonon, majd 3 hét múlva visszatértem, akkor már hozzá. Onnantól gyakorlatilag együtt voltunk. Később a Bledi-tó partján összeházasodtunk. Egy ideig Németországban éltünk, a svájci–német határ mellett, Bázeltől nem messze. 2022-ben visszaköltöztünk Magyarországra, de nyáron már újra itt voltam Albániában. A férjem az üzleti élet miatt ingázik Európa és Albánia között.

Albánia patriarchális társadalom. Mit jelent ez a hétköznapokra vetítve?

A férfi feladata a család, vagyis a gyerekek és a feleség védelme, a nőé pedig a gondoskodás. Ez a mindennapokban is érződik. Ha együtt vagyunk, minden nap főzök, még a kávéját is én készítem el. Amikor ott vagyok, akkor ő meg sem próbál ebben segíteni, minden háztartási feladat rám vár. Ha viszont távol vagyok, akkor bármit megcsinál magának. Ez a kettősség nagyon érdekes, és eleinte furcsa volt, de ma már megszoktam.

Ha már szóba került a főzés, mesélsz egy kicsit az albán gasztronómiáról?

Az albán konyha alapja a zöldségek és a friss hús – bárány, kecske, borjú, csirke –, grillezve, vagy kemencében sütve, mindig frissen. Itt nem esznek főzelékeket, leveseket sem igazán. A zöldség- és gyümölcsfogyasztás aránya viszont elképesztően magas: Európában egy főre vetítve Albániában a legnagyobb. Ezért is van az, hogy ritkán látni itt elhízott embereket. A helyi italt, a rakit, ami valójában afféle pálinka, szőlőből, fügéből, szilvából főzik, és kb. 40 fokos. Ez is része a mindennapoknak: az idősebb, nyugdíjas férfiak reggel kiülnek a kávéházakba, egy kávé vagy egy raki mellett beszélgetnek, sakkoznak, kártyáznak, délben hazamennek ebédelni, majd a szieszta után újra találkoznak. És ha már kávé: az albán kávézós nemzet.

Egy nap 4-5 presszót is megisznak, de sosem sietve. Lassan, kortyonként fogyasztják, közben társalognak, ahogy a rakit is kortyolgatva, akár több óra alatt isszák meg. A fiatalabb, aktív korú férfiak körében a kávézás része az üzletkötésnek. Amikor valaki kávézni invitálja a másikat, az valójában azt jelenti, hogy az illető kész üzletet kötni, vagy arról érdemi társalgást folytatni. És tényleg jó, minőségi kávét isznak az albánok, főként presszó vagy helyenként a „török” zaccos változatot. Ami még érdekes tény, hogy a Magyarországon is jelen lévő „albán pékségek” valójában nem az Albániára jellemző pékárut kínálják. Az itteni helyi pékségekben teljesen más kenyérféléket lehet kapni.

A külföldiekben talán még mindig sok sztereotípia él Albániával kapcsolatban, ami lehet, hogy az olyan filmeknek is köszönhető, mint például az Elrabolva. Mi a véleményed erről?

Az Elrabolva című film, amiben az albán maffiát kegyetlen emberrablóként ábrázolják, torz képet fest az országról és az itteni bűnszervezetről, ugyanis a maffia máshogyan működik Albániában. Valójában itt még él a Besa, más néven a Kanun, ami egy ősi szokásjog. Ez a társadalmi magatartás sarokköve Albániában, és olyan alapelveket foglal magába, mint a becsület, a vendégszeretet, a gyengék védelme vagy a vérbosszú.

Utóbbi mára legfeljebb a maffia leszámolásokban van jelen, a Kanun szellemisége manapság is átszövi a mindennapokat. A valóság tehát az, hogy itt a nő és a gyerek elleni erőszak súlyos bűnnek, szégyennek számít a közösség szemében, de a lopás is társadalmi kirekesztést von maga után. Ezért ezek nagyon ritkán jelennek meg a helyi bűnügyi statisztikákban. Sokkal inkább a vendégszeretet dominál: ha egyszer befogadtak a helyiek, az utolsó falatot is megosztják veled.

Nem tiktokozik, régi kötelekből épít márkát, pedig még csak 17 éves: Péteri Zsombor és a Clmb sztori

Az országban jelenleg sajátos társadalmi, kulturális berendezkedés szerint élnek, amit a történelem eseményei segíthetnek jobban megérteni. Mit érdemes tudni Albánia közelmúltjáról?

Albánia hosszú időn keresztül elzárt ország volt. 1945-től 1985-ig Enver Hoxha (ejtsd: Hodzsa) kemény kommunista diktatúrája alatt éltek az emberek. Ő nyilvánította Albániát a világ első ateista államává: eltörölte a vallásokat, és ennek következményeként jelenleg nincsenek vallási különbözőségek. A vallástól sokkal fontosabb a már említett Kanun. Az ünnepeket közösen ülik meg, vegyes házasságok vannak, senkit nem érdekel, ki muszlim, ki katolikus vagy ki ortodox. Ez a sajátos egyenlőség Hoxha öröksége is, miközben az emberek identitását még inkább az ősi szokásjog határozza meg.

A függetlenségüket 1912-ben az első Balkán-háború által vívták ki, és mint önálló állam innen datálódik Albánia mostani nemzeti egysége. A mintegy 500 évig tartó oszmán uralom alatt viszont muszlim többségű volt az ország. Érdekesség, hogy Albániának magyar uralkodója is volt: Apponyi Géraldine grófnő, akit „a fehér rózsának” neveztek, I. Zogu király feleségeként lett Albánia királynéja. A magyarokat ezért ma is sokan kedvelik itt. További magyar vonatkozás, hogy Skanderbeg, a 15. századi albán nemzeti hős, Hunyadi Jánossal közösen harcolt az oszmánok ellen. A második rigómezei csatában is együtt küzdöttek.

Kruja városában, ahol a vár áll, sok magyar turista érzi magát otthonosan a közös történelmi emlékezet miatt. A második világháború után Hoxha előbb Jugoszlávia elnökének, Tito-nak az elveit követte, majd szovjet, később pedig kínai mintára betonozta be hatalmát. Teljesen elzárta az országot a külvilágtól: az embereknek nem lehetett autójuk, televíziójuk, útlevelük, nem utazhattak külföldre. Ez a diktátor halálát követően átalakult, fellazult, a határok megnyíltak, és az első demokratikus választásokat követően 1991-től jelentős elvándorlás indult meg az országból.

Mi jellemző az oktatásra?

Kötelező az általános iskola, hatéves kortól, amit megelőz az óvoda, de bölcsőde itt nem létezik. Minden család meg tudja oldani a gyermek felügyeletét családi körben. A sajátos társadalmi berendezkedés által sokszor több generáció lakik együtt. A gyerekeket főként önállóságra, az „életre” nevelik, és kevesebb a lexikális tanulnivaló. A szakmunkásképzés gyenge, inkább középiskolákban, gimnáziumban tanulnak tovább, főként pénzügyi, kereskedelmi, gazdasági, turisztikai, egészségügyi vagy nyelvi szakokon.