„Kevésszer ütöttek meg gyerekként, de az összes pofonra emlékszem” – A fizikai fegyelmezés öröksége generációról generációra

„Egy pofon még belefér” – vallják sokan a mai napig. Felidézik a gyermekként kapott taslit, sallert vagy még rosszabbat, és közben úgy gondolják, valójában megérdemelték, sőt, mi több, hozzásegítette őket a bántalmazás személyiségük fejlődéséhez. Azonban a gyerekeknek nemcsak hogy traumát okoz bármilyen nemű ütés, ezek után egészséges érzelmi fejlődésben sem lehet részük.

Mit tehet a szülő, amikor úgy érzi, nincs más lehetőség, mintsem kezet emelni gyermekére?

Kevésszer ütöttek meg gyerekként, de az összes pofonra emlékszem. Belőlem nem váltott ki alázatot vagy megbánást, csupán csalódtam abban, aki adta. Mert úgy éreztem, elárult – elárulta azt a szeretetkapcsolatot, ami köztünk volt. Nekem még nincsenek gyerekeim, csak több kisebb testvérem, akinél nem egyszer töltöttem be anyai szerepeket. A múlt mintázatai így is előjöttek, és már én is emeltem kezet régebben felettük. Ezeket tudatosítva szeretném, ha a jövőben nem sérülne senki, akire felelősséggel tartozom.

Atyai szigor vagy eszköztelenség

„Amikor egy gyerek megüt egy gyereket, azt agressziónak nevezzük.Amikor egy gyermek megüt egy felnőttet, azt ellenségeskedésnek hívjuk.Amikor egy felnőtt megüt egy felnőttet, azt támadásnak nevezzük.Amikor egy felnőtt megüt egy gyereket, azt fegyelmezésnek tartjuk”– foglalja össze a hierarchiaalapú nevelés káros vélekedését a gyermekekkel szembeni agresszióról Haim Ginott gyermekpszichológus és pszichoterapeuta.

Tegyük fel, hogy a hároméves gyermeked lábbal hajthatós biciklijével egyre gyorsabban és gyorsabban hajt le a lejtőn. Élvezi a szabadságot, a sebességet, feszegeti a határait, miközben nincs tisztában azzal, milyen veszélyeket rejthet az utca. Megbeszéltétek többször is, mit kell csinálni, ha jön a járda vége, vagy hogy mit kell tenni, amikor azt mondod: „Állj!”. Ő úgy tűnik, mégsem hallgat rád.

Az elit divatklub: Az Hermès bravúros értékesítési stratégiája

+ 9

Futva utoléred, épp még az úttest előtt, megragadod a karját, és beljebb vonszolod. Ideges vagy, legszívesebben megütnéd. Annyira féltél, hogy valami baja lesz. Épp most mentetted meg őt a sérüléstől – vagy még rosszabbtól. Te is meg vagy rémülve, és valószínűleg dühös is vagy. Ez az intenzív érzelmi hullámvasút egyes felnőtteket arra késztet, hogy megüssék a gyermeküket.

„De miért is tennénk ezt?” – teszi fel a kérdést Elizabeth Gershoff, az emberi fejlődés és családtudományok professzora a Texasi Egyetemről, Austinból. Az elmúlt 20 évben más egyetemeken dolgozó munkatársaival együtt vezető kutatóként dokumentálta a gyermekek „fegyelmezés céljából” történő ütlegelésének káros hatásait. Gershoff egyetért azzal, hogy a gyereket határozottan ki kell vezetnünk a veszély forrásától – de gyorsan hozzá is teszi:

„A gyerek már így is halálra van rémülve. Látja a félelmet az arcodon, és hallja a hangodon. Az érzelmi kifejezéseddel, a szavaiddal és a hangszíneddel máris kommunikálod a viselkedése komolyságát. Ezek azok az eszközök, amelyekkel máris kifejezheted, hogy nem szaladhatnak ki az utcára, hogy csúnyán megsérülhetnek, hogy félsz, és hogy ha nem tud a járdán maradni, akkor nem folytathatjátok a sétát tovább.

Sok olyan módja van a helyzet kezelésének, amihez nem kell megütni őket.

„Ha mégis meg kell ütni valakit, akkor elvesztetted az irányítást” – foglalja össze gondolatait. Így tehát világossá válik: eszköztelenségből fakad, ha a szülő nem tud máshoz folyamodni, mint a fizikai erőszak. Ami talán tabu téma is, az az, hogy sokan nem ismerik el: a gyermek megverése érzelmi felszabadulást, ezzel együtt a felnőtt számára egy pillanatnyi hatalomérzetet biztosít.

A szülő/gondozó frusztráltnak érezheti magát, hogy elvesztette az irányítást a gyermek felett, de amikor megüti őt, a gyermek abbahagyja, amit csinál, és általában sírni kezd. A felnőtt igazolva érzi magát azáltal, hogy a gyermek figyelmét magára vonja, és felgyülemlett frusztrációja vagy haragja felszabadul. Úgy gondolják, hogy „működött”, és az egyszeri esetből szokás formálódik. Sok szülői érzést elfed a düh – félelmet, riadalmat, veszteséget, gyászt, szégyent és még sorolhatnánk. Az agresszió a pillanatnyilag kellemetlen energiát a gyermekre – egy sokkal kevésbé erős célpontra – hárítja át.

Apa GYED-en: egyáltalán nem modern divat, 30 éve is volt ilyen Magyarországon

A professzor felhívja a figyelmet arra, miszerint: A fizikai büntetés abból is fakadhat, hogy a felnőtt nem felügyel és nem tervez előre felelősségteljesen – ebből következhet a szégyen és a megbánás érzése is, ami akkor jön elő, amikor valami végül rosszul sül el. „A mi feladatunk az, hogy biztonságos környezetet teremtsünk a gyermekek számára” – vallja a szakértő. Természetesen nem lehet minden hibát előre látni; egyetlen szülő sem teheti a világot 100%-ban biztonságossá gyermeke számára. Azonban ha mégis megtörténnek a balesetek, akkor a felnőtt felelőssége, hogy úgy reagáljon, hogy az ne járjon fizikai vagy érzelmi sérüléssel.

A kutatások egyértelműek

Az Európában élő gyermekek nagy része szerencsére jobb helyzetben van a témát illetően amerikai társaikhoz képest. Nem mellesleg mára a fizikai büntetés a szülői nevelés egyik legintenzívebben vizsgált témájává vált. Öt évtized alatt több száz tanulmány jutott arra a következtetésre, hogy a tettlegességig fajuló agresszió szinte minden mérhető módon káros a gyermekekre nézve. A gyermekek viselkedése, érzelmei, intellektuális működése és fizikai egészsége egyaránt sérül.