előfizetésem
Hírlevél
Ősrégi japán hagyományt követnek a „tenger asszonyai”, akik mára alig ezren maradtak
Nincsenek bonyolult felszerelések, nincs melltartó – csak tiszta erő, ősi technika és egy halk, füttyszerű dallam, amely a hullámok fölött száll. Japán partjainál különleges nők merülnek a mélységbe, egy kihalófélben lévő mesterséget őrizve. Ők a világ legkülönlegesebb gyöngyhalászai – akik a tengerrel kötöttek örök szövetséget.
„A halászati szezon utolsó napján Ayami Nakata a reggelét egy kis tűz meggyújtásával kezdi a kikötő melletti kunyhójában. Kint a hőmérséklet fagypont közelében van, és miközben Nakata melegszik, átöltözik neoprén ruhába; összegyűjti arcmaszkját, uszonyát, vésőjét, hálóját; majd a mólóhoz sétál a férjével, ahol felszállnak kis halászhajójukra, és párszáz métert kihajóznak a nyílt vízre.”
Ayami egyike a mára már csak alig ezer főt számláló női közösségnek, akik még hagyományosan szabadtüdős merüléssel hozzák fel az igazgyöngyöket a tenger mélyéről, akik képesek 2 percig speciális légzéstechnikával keringetni a levegőt a testükben. Ayami történetéről Sofia Quaglia újságírótól olvastam, akinek cikkei olvashatóak a BBC Earth, a The New York Times és a The Guardian felületein. 2021 óta folyamatosan úton van, havonta egy másik országban élve járja a világot.
A legendás, elképesztő adottsággal rendelkező, több ezer éve merülő nőkről is személyes tapasztalat, találkozó alkalmával írt, amikor Japánban járt. Az éghajlatváltozás kimerítette a kagylók állományát Japán partjainál, és a fiatalabb generációk elvesztették érdeklődésüket e mesterség iránt, elhagyva a part menti falvakat, hogy a nagyvárosokban keressenek karriert. Az olyan nők, mint Ayamai Nakata, azon tűnődnek, vajon ők lesznek-e az utolsók, akik megtestesítik ezt az életmódot.
Sok ezer órát gyakorolják ezt a szertartást a japánok, ami nemcsak az egészségre, de a lelki békére is jótékonyan hat
Az igazgyöngyöt a szabadon merülő nők hozzák nekünk a felszínre
Az igazgyöngy évszázadok óta kiemelkedő díszítőeleme a legszebb ékszereknek, elegáns ruháknak és hagyományos ünnepi viseleteknek. Örök klasszikus, soha nem megy ki a divatból, a kifinomultságot, a gazdagságot szimbolizálja. Gondoljunk csak Erzsébet királynő híres háromsoros gyöngyláncára, a legendás Queen's Pearl Necklace-ra, vagy Diana hercegnő gyöngysoraiban rejlő eleganciára, amelyeket gyakran viselt eseményeken. A hétsoros, zafírral díszítettet nevesen éppen akkor, mikor Károly nyilvánosan is elismerte félrelépését.
A fényűzésen túl a gyöngy szimbolizálja a gyászt, a könnyeket is. A gyöngyök keletkezése egy igazi természeti csoda. Ott kezdődik, hogy a tenger mélyén egy apró idegen tárgy, például egy homokszemcse vagy egy parazita véletlenül bejut a kagylóba. Emiatt, hogy megvédje magát a zavaró elemektől, elkezdi körbevenni azt egy sima, vékony réteggel, amelyet mantle-nek (fésű) nevezünk. Ez az anyag fokozatosan, évről évre egyre több rétegben halmozódik, míg végül egy gyönyörű, fénylő és szimmetrikus golyó formájában teljesedik ki.
A gyöngy alapanyaga a kalcium-karbonát és a konchiolin fehérje, amelyek az osztriga héjához hasonlóan erős védelmet adnak neki. A természetes gyöngyök ritkák és különlegesek, míg a tenyésztett változatokat mesterségesen hozzák létre a gyöngytenyésztők, akik apró irritációkat alkalmaznak, hogy felgyorsítsák a folyamatot. A világ legrégebbi igazgyöngye 7500 éves, és 2007-ben fedezték fel az Egyesült Arab Emírségekben a régészek.
Ha nincs ez a hét nő, az 1848-as forradalom egészen máshogy zajlott volna
Az aprócska tárgy bizonyítja, hogy akkoriban is léteztek már kereskedelmi kapcsolatok, mert ez a terület aligha volt alkalmas ekkortájt gyöngyök termelődésére. Az igazgyöngyök az ókori temetkezési szertartásokban is fontos szerepet kaptak, sőt, gyakran a halottak arcát díszítették velük. Egyiptomban és Mezopotámiában már i.e. 3000 körül is használták őket, és az ókori görögök, rómaiak is nagyra értékelték a szépségüket és ritkaságukat. A gyöngyhalászat hagyománya számos kultúrában, így Koreában, Japánban is elterjedt, ahol vallási szertartásokon és királyi udvarokban használták őket.
A tenger asszonyai és a füttyögő hang, az Isobue légzéstechnika
Az ama szó japánul a „tenger asszonya”. Az ama nők több ezer éve, bármiféle búvárfelszerelés nélkül, korallok, hínárerdők között merülnek a mély vizekbe, hogy tengeri ételt gyűjtsenek a falunak. Hosszú ideig képesek visszatartani a lélegzetüket, akár 30 méteres mélységig is úszva. Hagyományosan az ama csupán egy fundoshit (ágyékkötő) és egy tenuguit (fejkendő) viselt, teljesen meztelen felsőtesttel merültek. Amit vittek magukkal, az egy különleges, ívelt kés volt, a kagylók eltávolításához a tengerfenékről. Később kizárólag fehér színű, könnyű ruhát viseltek.
Ez a ma már ikonikus fehér öltözet a sintó napistennőt volt hivatott szimbolizálni, és a hiedelem szerint elriasztotta a cápákat. Mivel ezek a fehér overallok nem nyelik el annyira a hőt, mint a fekete ruhák, úgy gondolták, hogy megakadályozzák a halásznőket abban, hogy túl sok időt töltsenek a víz alatt, és túlhalásszák azokat a tengerfenék-részeket, amelyekre megélhetésük épült. Ez az állandó elköteleződés a fenntarthatóság iránt az ama búvárok évszázadok óta tartó tiszteletét tükrözi az óceán ajándékaival szemben. Ma már, a régiótól függően maszkot, könnyű neoprén ruhát viselnek.
Az ama hagyomány ma már eltűnőben van, csak néhány százan maradtak, főként az Ise-Shima-félszigeten, Mie prefektúrában, Kiotótól délkeletre. Ebben a térségben az ama különösen abalont, egy nagyra értékelt puhatestűt gyűjt, amelyet a Shinto templomokban az Ishigami istennek ajánlanak védelmet kérve a halászat során, és a Shofukuji templomban az irgalom istennőjének kérve jó fogást és biztonságot. Az ama asszonyok átlag életkora nagyon magas, körülbelül 70 év, képesek merülni idős korban is, 85-91 évesen.
Bár léteznek férfi ama búvárok is, de ez a ritkább; az ama búvárkodás hosszú ideje a nők független tevékenysége volt, míg férjeik távolabb halásztak a parttól. Mivel a női test általában több zsírszövettel rendelkezik, úgy tartották, hogy jobban bírják a hideget. A tenger asszonyainak első irodalmi nyoma egy 8. századi japán versantológiában megtalálható, a Man'yōshū-ban. A merülő nők speciális légzéstechnikájának van egy neve is, Isobue más néven a tenger sípja, egy magas füttyögő hang, amelyet az ama ad ki, amikor a felszínre emelkednek.
Minden ama különböző intenzitással, hosszúsággal és ritmussal ad ki hangot. Segít kontrollálni a légzést az egymást követő merülések után, és a füttyögést arra is használják, hogy felismerjék egymást, kommunikálják az előző fogás eredményét, jelezzék, hogy biztonságban vannak, és helymeghatározást végezzenek. Ezen kívül a sípolás gyakorlata pihenésre is szolgál.
Sisterhood és imádságok – az összetartó női közösség
A legendás nők így keresték, keresik a pénzt, ez a kereskedelmi halászat korában az egyik utolsó fenntartható gyakorlat, egy olyan hagyomány részei, amely évezredekre nyúlik vissza Japán vadászó-gyűjtögető gyökereihez. Akkoriban, amikor még kevés lehetőség volt megélni, a nők megtanultak lemerülni abalont, tengeri uborkát és más finomságokat gyűjteni, hogy eladják azokat a piacokon. Manapság természetesen más munkalehetőségeik is vannak, ennek eredményeként az ama búvárok száma csökkent, a második világháború után még 20 000 körül voltak, ma pedig alig ezer felett van a számuk.
„Minden búvárnap előtt néhány ama összegyűlik hagyományos amagoya kunyhóikban, és közösen mondanak imát az aznapi munkáért. - Kérlek, adj nekünk bőséges fésűkagylót, tengeri csigát és tengeri sünt. Könyörgünk, védj meg minket a balesetektől, a tengertől, a cápáktól és más katasztrófáktól. - Különleges alkalmakkor ellátogatnak a helyi szentélyekbe és templomokba, amelyek a tenger isteneinek szenteltek, és védelmet kérnek. A búvárok tudják, hogy a tenger sok életet táplálhat, de egy pillanat alatt el is veheti őket. Ez az egész folyamat arról szól, hogy eggyé válunk a természettel” – mondja Kiku Kaito, ama búvár és a toba-i Kaito Yumin Club ökoturisztikai ügynökség vezetője.
Az ama búvárok szeretik a tengert. Szerinte a közösségben erős a kötelességtudat, mivel »valami nagyon nehéz és kockázatos dolgot csinálnak«, így szoros közösséget alkotnak.” – olvashatjuk Sofia Quaglia riportjában. A lányok 12 éves korukban kezdték el a rendszeres gyakorlást, és voltak, akik 90 évesen is merültek még. Gondoljunk csak bele, több ezer éve generációról generációra adták tovább a tudást egymásnak a nők, naponta több órát egymásra utalva merültek a mélységbe, szabadon lélegeztek, meztelen testtel léteztek, lebegtek, úsztak, ugyanakkor ki voltak téve a veszélynek is.
Egy csésze Japán - A japán kávékultúra nyomában a kissatenektől a vízidisznó simogatóig
A természet, a víz csendje, a morajlás a víz alatt, a hullámok loccsanása, a rendszeresen élesen sípoló füttyögés, a bójaként lebegő fahordó, amihez vékony zsinórral odakötötték magukat, és azon egy kis dobbantás a kezükkel, ahogyan elindulnak, megérkeznek - ez már együtt szimfónia, nőkre hangolva.
A világhírű Mikimoto igazgyöngy máig munkát ad a tenger asszonyainak
Bár az ama-k eredetileg nem csak gyöngyhalászatra specializálódtak, de keresettebbek lettek, miután Kōkichi Mikimoto 1893-ban kidolgozott egy módszert a tenyésztett gyöngyök előállítására Toba városa közelében található Mikimoto Gyöngyszigeten. Mikimoto forradalmasította a gyöngyipart azzal, hogy mesterségesen előállítható gyöngyökkel kezdett foglalkozni, amelyek ugyanolyan gyönyörűek és értékesek voltak, mint a természetes gyöngyök.
A Mikimoto ama-k feladata az volt, hogy kagylókat gyűjtsenek a tengerfenékről, majd miután a gyöngyképződéshez szükséges magot behelyezték, gondosan visszahelyezzék őket egy védett területre, ahol biztonságban maradtak a külső veszélyektől, például tájfunoktól vagy dagálytól. Bár a romantikus, alulöltözött ama kép már a múlté, ennek a hagyománynak a történelme és kultúrája továbbra is megőrzésre érdemes.
A Mikimoto Pearl szigeten kialakított turizmus jó kezdetet jelent a hagyomány fenntartásában, de a kis tengerparti falvakban élő női ama közösségek halászati öröksége is különleges figyelmet igényelne, hogy teljesen ne merüljön feledésbe.
