„Párizsban találtam új barátokat és egy új francia családot is magamnak, akik befogadtak”

Kutasi Kitty öt éve, a Covid idején költözött Párizsba, vele beszélgettünk az azóta eltelt évekről. A franciákat humorosnak, nagylelkűnek és befogadónak tartja. Munkahelyén cross cultural trénerként is dolgozik, és azt tanítja, hogy minden kultúra másképp fejezi ki magát.

Mivel foglalkozol?

PR szakirányon diplomáztam, így újságíróként is dolgoztam, később azonban PR-területre váltottam, és luxusszállodákban helyezkedtem el. Mindig tudtam, hogy egyszer szeretnék külföldön élni, ezért 2012-ben tudatosan váltottam: kerestem a lehetőséget, hogy olyan céget találjak, ahol külföldi tapasztalatot is szerezhetek. Itthon a Schneider Electricnél, egy francia multinacionális vállalatnál kezdtem dolgozni, és cégen belül kerestem az alkalmakat arra, hogy külföldre mehessek. Egy idő után úgy éreztem, elfogyott körülöttem a levegő Magyarországon. Nem szerettem a közhangulatot sem, és éreztem, hogy kezdek hozzászokni olyan dolgokhoz, amelyekhez nem akartam. Ekkor döntöttem úgy, hogy az első szembejövő lehetőséget meg fogom ragadni.

„Egy kis ékszerdobozban találtunk új otthonra Luxemburgban”

És jött a lehetőség?

2018-ban az akkori vőlegényemnek motorbalesete volt, ami miatt egy évig terápiára kényszerült. Borzasztóan nehéz időszak volt számunkra. Pont a baleset idején kaptam egy lehetőséget. Úgy gondoltam, megvárom, amíg felépül, és majd együtt költözünk. Azzal azonban nem számoltam, hogy egy ilyen súlyos balesetnek komoly mentális terhei is vannak, ami sajnos a kapcsolatunk rovására ment. Így végül 2020 januárjában egyedül költöztem ki. Nagyon szerettem volna Portugáliába menni, de a főnököm Párizsba szeretett volna küldeni. Elfogadtam egy business leader pozíciót, és elindultam, mert tudtam, hogy megbánnám, ha nem vágnék bele.

Ez pont a Covid időszaka volt.

Így van. Nehéz volt lakást találnom, hiszen itt a nettó fizetésed háromszorosát kell keresned ahhoz, hogy bérelni tudj, ráadásul az előző évi adóbevallásodat is le kell adnod. Sokáig a céges címet adtam meg mindenhova. Nem volt könnyű, de végül sikerült lakást találnom. A francia szabályok azonban rendkívül szigorúak voltak a világjárvány alatti lezárások idején. Ez azt jelentette, hogy hiába rendeltem bútorokat, vagy nem szállították ki őket, vagy ha igen, nem vitték fel a lakásomba a harmadik emeletre. Így hat hétig teljesen üresen állt az otthonom. Az, hogy az emberek esténként az erkélyeken állva tapsoltak az egészségügyi dolgozóknak, számomra napi szociális program volt, és nagyon sokat segített abban, hogy tartsam magam.

Könnyű volt beilleszkedni a munkahelyeden?

Felsőfokú angol nyelvtudással érkeztem, de franciául nem beszélek. A munkahelyem nemzetközi, mindenki angolul kommunikál, és a világ minden pontjáról vannak kollégáim. Ott az első pillanattól kezdve nagyon segítőkészek voltak.

Soha nem ebédeltem egyedül, és a mai napig figyelünk az új kollégákra.

Milyenek általában a franciák?

Fontos tudni, hogy a franciák sokat és nagyon szenvedélyesen dolgoznak. A párizsiak ráadásul teljes mértékben azonosulnak a munkájukkal: az vagy, amivel foglalkozol. Nagyon büszkék arra, amit csinálnak. Az utcán az emberek általában rendkívül elegánsan öltözködnek. Viselkedésbeli különbség, hogy nem tekintik magukat áldozatnak, ami nekem nagyon tetszik. Én is megtanultam kiállni magamért, és fel tudtam állítani a saját határaimat. Ha valami nem tetszik, azt kifejezik. Itt van tere az önkifejezésnek, és emiatt nem ítélnek el senkit.

Mennyire változott meg az életed?

Ugyanennél a cégnél dolgoztam Magyarországon is, de mióta kijöttem, sokkal többet tudok félretenni. Rengeteget utazunk: a párommal voltunk amerikai roadtripen, jártunk Srí Lankán, hátizsákkal beutaztam Ugandát és Ruandát is. Emellett sikerült annyit megtakarítanom, hogy félre tudjak tenni egy lakás önerőre. Hónap végén nem kell azon gondolkodnom, hogy van-e elég pénz a kártyámon. Olyan anyagi stabilitásom van, amely óriási különbséget jelent. Nagyon szomorú vagyok, amikor látom, mekkora a különbség aközött, ahogyan az emberek többsége Magyarországon él, és aközött, ahogyan én Franciaországban. Otthon hatalmas az infláció, a fizetések azonban ezt nem követik le. Párizsban találtam új barátokat és egy új francia családot is magamnak, akik befogadtak.

Szerinted mit okoz az anyagi bizonytalanság?

Mindenre rányomja a bélyegét. Az ember sokszor észre sem veszi, hogy állandóan aggódik: nehogy elromoljon a mosógép, közeleg a karácsony, jön az iskolakezdés, és így tovább. Ha ezek a félelmek nincsenek, az ember sokkal felszabadultabb, ami az emberi kapcsolatokon is meglátszik.

A terv az volt, hogy 1-2 évig maradok: több mint tíz év múlva jöttem haza Hollandiából

Mellékállásban mivel foglalkozol?

Úgynevezett cross cultural tréner vagyok. Amikor kiköltöztem, a cég tartott nekem egy kulturális tréninget, hogy jobban megértsem, hogyan működnek a franciák. Például ha sokat kérdeznek és kritizálnak, az azt jelenti, hogy érdeklődnek irántad, és jó úton jársz. Elkezdtem mélyebben foglalkozni ezzel a témával, és elvégeztem egy cross cultural tréner képzést. Minden kultúra másképp fejezi ki magát, még nemet is másképp mondanak: a franciák konfrontálódnak, az ázsiai kultúrák inkább kerülik ezt, az amerikaiak pozitív köntösbe csomagolják a negatív visszajelzést, míg az indiaiak gyakran mindenre igent mondanak.

Tartottam néhány tréninget a cégen belül, amelyek nagyon sikeresek lettek, és mára több mint ötven embert tréningeltem. Általánosságban igaz, hogy sokkal könnyebb lenne az élet, ha a különböző kultúrák jobban megértenék egymást. Az üzleti világban ezt már felismerték.

Milyen tanácsot adnál annak, aki nőként egyedül szeretne elindulni?

Amikor nagy döntések előtt állok az életben, mindig arra gondolok, hogy ha ez lenne az utolsó nap az életemben, hogyan döntenék. Gyakran hallok olyan emberekről, akik egy hirtelen döntés következtében költöznek ide. Fontos azonban tudni, hogy Franciaország nem az az ország, ahol „majd lesz valami”. Szükség van egy szakmára, amellyel el lehet helyezkedni, vagy beszélni kell a nyelvet.

A franciák nagyon befogadóak, de aki ide költözik, attól elvárják, hogy tiszteletben tartsa a kultúrájukat. Udvariasak, időbe telik, amíg megnyílnak, viszont rendkívül nagylelkűek, és fantasztikus a humoruk! Én is féltem, amikor kijöttem, de ma már elégedett vagyok az életemmel: minden bejött, és egy igazán jó kaland lett belőle.