Li Mengyi: „A gasztronómia szépsége, hogy minden embert összeköt”

Építészmérnöknek készült, később az interkulturális üzletépítés és a gasztronómia felé vette az irányt. A Konyhafőnökben a döntőig jutott, ma pedig már a Street Kitchen meghatározó arca, illetve saját online közösségét építi inspiráló és edukatív főzős tartalmakkal. Li Mengyit nemzetközi kalandjairól, a kulturális és gasztronómiai fúziók erejéről, a kínai ételekkel kapcsolatos sztereotípiákról és a konyhai fenntarthatóságról is kérdeztük.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor először érezted azt, hogy Magyarország lehet az otthonod?

Ez az érzés viszonylag későn érkezett meg számomra. Talán pont azért, mert 9 éves korom óta folyamatosan utazom, mindig mozgásban voltam: előbb Kína, aztán Magyarország, majd Anglia, aztán ismét Kína és újra Magyarország. Mindig azt mondom, hogy „visszamegyek” vagy „hazamegyek” valahova – bármelyik ország is legyen az. A letelepedés gondolata igazából csak 25 éves koromban fogalmazódott meg bennem, amikor a magyarországi munkám révén megismerkedtem a férjemmel.

Talán az életkor is benne volt ebben: amikor az ember közeledik a 30-hoz, már nem feltétlenül az utazgatások vonzzák, sokkal inkább stabilitásra vágyik. Végül összeköltöztünk, és minden adott volt ahhoz, hogy megvessem a lábam Magyarországon, hiszen a munkám és a magánéletem lehetőséget teremtett erre. Nem volt ez egy tudatos döntés, inkább a szerelem és a sors hozta így.

„Áldozat bárkiből lehet” – a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány vezetőjével beszélgettünk

Ha jól tudom, Angliában is éltél, nem is keveset. Milyen élményeid vannak onnan, mit adott neked az az ország?

16 évesen költöztem ki Angliába egyedül, azzal a céllal, hogy bekerülhessek egy világhírű egyetemre. A gimnázium utolsó két évét már ott végeztem, majd Cardiffban szereztem meg az alap- és mesterdiplomámat építész szakon. Nagyon szerettem az ottani életet, már az első pillanattól kezdve. Az egyik legmeghatározóbb élményem az volt, hogy végre nem éreztem magam „különösnek”. Magyarországon Tatán éltünk, ahol alig volt néhány kínai család, és mindig kitűntem a többiek közül.

Angliában ez nem volt így, ami nagyon felszabadító érzés volt. Ott a saját lábamra álltam, mivel a szüleim ugyan anyagilag támogattak, de hétvégi diákmunkákból igyekeztem plusz pénzt keresni, és már 17 évesen elkezdtem tudatosan figyelni a kiadásaimra, bevételeimre. Nagyon jó emberek vettek körül, és imádtam az ország nyitottságát. Cardiffban a walesi kultúrát is nagyon megszerettem, és a gasztronómiai szemléletemre is hatással volt ez az időszak.

Angliából végül 25 évesen tértem vissza Magyarországra. Egyébként én szinte mindenhol jól érzem magam, valahogy mindig a dolgoknak a pozitív oldalát látom. Úgy érzem, senki mással nem cseszünk ki, ha a rossz oldalát nézzük a dolgoknak, csak saját magunkkal.

Egy új, másik kultúrába való beilleszkedést megkönnyítheti, ha az ember beszéli az adott ország nyelvét. Láttam, hogy a videóid alatt sokan megjegyzik, hogy milyen „szépen” beszélsz magyarul. Mennyire volt nehéz megtanulni a nyelvet?

Gyerekként nagyon nehéznek éltem meg a magyar nyelv tanulását. 9 évesen egy szót sem beszéltem magyarul, még a betűkkel sem találkoztam korábban. A kínai írás teljesen más logikájú, így az ábécé, a kiejtés, minden új volt számomra. A szüleim viszont mindig nagy hangsúlyt fektettek a tanulásra, és én is szorgalmas voltam, mondhatni stréber (mosolyog – a szerk.).

Magántanárhoz jártam naponta, illetve elsősökkel kezdtem meg az általános iskolát, aztán fél év után már csatlakoztam a harmadikos, korombeli osztályhoz. Később pedig a nyelv iránti szeretetem is kialakult. Felsős koromtól szavalóversenyekre, nyelvtanversenyekre jártam, még az „Édes anyanyelvünk” versenyen is részt vettem, egyedüli kínaiként.

Feltételezem, hogy a magyart, a kínait és az angolt is használod napi szinten, hiszen, amikor nem főzöl, akkor interkulturális üzletépítéssel foglalkozol. Hogyan, miért indultál el ebbe az irányba?

Az egyetemi évek után Kínában dolgoztam egy évig, és már gyakornokként is sok olyan feladatot kaptam, ahol én prezentáltam a kínai koncepciókat nyugati klienseknek, vagy épp fordítva. A főnököm hamar felismerte, hogy jól mozgok a két kultúra között, és én is láttam, hogy a felek között gyakran feszültség van, ami általában a kulturális különbségekből fakad. Ezért döntöttem úgy, hogy ezt a képességemet érdemes lenne a munkámban is kamatoztatni. Bár megszereztem a mesterdiplomát építészetből, végül inkább más területre mentem tovább, de az alkotás vágya és a kreativitás ugyanúgy megmaradt bennem.

Korábban említetted a gasztronómiai szemléleted. Mi az, ami a leginkább formálta ezt, ami a legnagyobb hatással volt rá?

A gasztronómia a kínai kultúrában központi szerepet tölt be, és nálunk, a családomban is mindig minden az étel körül forgott. Később, amikor Kínában egyetemistaként egy évig irodában dolgoztam, még az ebédidő is közös program volt: együtt mentünk ki a kollégákkal, és közösen ettünk egy asztalnál. A kínai étkezési kultúrában nincsenek egyéni tányérok, mindent megosztunk, nincsen szigorú sorrend – ez sokkal inkább egy laza, közösségi élmény.

A mai Kínában is megmaradt ez: amikor csak lehet, az emberek az étkezésekkel ünnepelnek, a barátaik vagy a családjuk társaságában, hétvégén vagy esténként. A világjárás pedig még inkább kiszélesítette a látókörömet gasztronómiai tekintetben is: lehetőségem volt megkóstolni más kultúrák ételeit, és ez hatott a nyitottságomra, kreativitásomra, kísérletező kedvemre.

Mi a különösen izgalmas neked a kísérletezésben és a fuzionálásban, illetve mit mivel párosítottál legutóbb?

Sok dologgal kísérletezem, legutóbb például magyar pirospaprikás habkrémet készítettem és a halat szecsuáni borsos olajban sütöttem ki. Szeretem a fúziókat, de persze nem minden nap így főzök, mert a kínai ételeket általában azért hagyományos receptekből készítem el. Akkor szoktam kísérletezni, amikor egyrészt sok időm van, vagy amikor készülök egy-egy baráti vacsoraestre. Olyan is volt már, hogy nem európai vagy kínai, hanem közép-keleti alapanyagokat, fűszereket házasítottam össze.

A látszólag egymáshoz nem passzoló dolgokból is kisülhet valami izgalmas, bár ez nem mindenkinek van ínyére. Nemrég például egy együttműködés miatt bélszínből készítettünk gulyást, és ez elég nagy port kavart. Sok olyan komment érkezett, hogy márpedig bélszínből nem csinálhatunk gulyást, mert az nem is gulyás, nem nevezhető annak. Én ezekre nem szoktam reagálni, nem megyek bele ilyen vitákba, mert szerintem abban, hogy felfedezzük az étel játékosságát, kísérletezünk az alapanyagokkal, semmi negatív dolog nincs, sőt, később talán ezekből születnek a nagy ötletek, újítások.

És az, hogy új dolgokat viszünk egy régebbi receptbe, önmagában nem azt jelenti, hogy rossznak találjuk a korábbi receptet, vagy hogy meg akarjuk sérteni, hanem hogy azzal is megtiszteljük, hogy kíváncsian, nyitottan fordulunk felé.

Mit tanulhatunk 2025-ben Jane Goodalltól? Többet, mint hinnéd!

Térjünk rá a Konyhafőnökre! Milyen élmény volt számodra részt venni a műsorban, hogyan élted meg belülről?

Nagyon pozitív élmény volt. Gyerekként kaptam csúfolódó megjegyzéseket a származásom miatt, de felnőttként nem találkoztam rasszizmussal, befogadó közeg vett és vesz körül. A műsorba való jelentkezés előtt mégis féltem attól, hogy hogyan fogad majd a szélesebb nyilvánosság, főleg az online tér kegyetlenségétől tartottam. Ehhez képest az emberek hálásak voltak és abszolút nyitottan fogadtak. Örültek, hogy végre nemcsak eszik a kínai ételeket, de meg is értik, hogy mit jelentenek, mi miért van egy receptben.

Mit éreztél, amikor kiderült, hogy te lettél a második helyezett?

Örültem neki! Nem gondoltam, hogy egyáltalán eljuthatok odáig. Én nem is igazán versenyezni mentem, sokkal inkább tanulni szerettem volna a Michelin-csillagos séfektől. Soha nem készültem tudatosan arra, hogy ismert személy legyek, nem vágytam a celeb vagy influenszer létre, hiszen üzleti szempontból akkor már sikeres voltam, 25 évesen középvezetőként dolgoztam.

A műsor után mégis úgy alakult, hogy hirtelen megnőtt az érdeklődés az irányomba, és ezzel együtt a követőszámom is – úgy tudom, a többi versenyzőhöz képest nekem gyarapodott a legnagyobb arányban a közösségi média táborom. Az elején arra koncentráltam, hogy apró konyhai tippeket adjak, vagy alternatív hozzávalókat ajánljak, és ezt az irányt továbbra is fontosnak tartom.

Úgy döntöttem, hogy ha már kaptam egy ilyen platformot, felelősséggel élek vele, és olyan tartalmat gyártok, ami értéket közvetít. Nem bikiniben pózolok, a fókusz a gasztronómiai edukáción, ázsiai kultúrán és inspiráláción van. Azt gondolom, hogy az akkori és főleg a mai

Magyarországban nagy szükség van a pozitív üzenetekre és a pozitív példamutatásra.

Ha már példamutatás, a modern gasztronómiai diskurzusban a pazarlás és újrahasznosítás témaköre is rendre előjön. Te hogyan állsz ehhez, teszel-e valamit azért, hogy fenntarthatóbb legyen a konyhád?

Teljesen egyetértek azzal, hogy a gasztronómiában is fontos lenne figyelembe venni a fenntarthatósági szempontokat. Én egyelőre leginkább a pazarlás elkerülésével tudok erre figyelni – nálunk otthon alap, hogy amit megfőzünk, azt el is fogyasztjuk. Ha marad belőle, másnap felmelegítjük vagy újrahasznosítjuk egy másik fogásban.