Miért nőnek fel túl korán a legidősebb lányok – és miért nem vesszük ezt komolyan?

Ma már nem vagyunk arra rászorulva, hogy férjet találjunk magunknak, és ezzel biztosítsuk be a társadalmi státuszunkat és húgaink jövőjét, de ettől függetlenül a rangidős lánytestvér-szindrómát nem számoltuk fel. Mi az a parentifikálódás, és hogyan mutatkozik meg egy felnőtt személyiségében, ha már kiskorától ő testvérei második anyukája? Mi ez a kettős mérce, amellyel a szülők a lány- és fiúgyermekeiket különböztetik meg?

Gondoljunk csak a Büszkeség és balítélet Elizabetjére vagy a Kisasszonyok Jo-jára. Legidősebb lányként rájuk hárult a felelősség, hogy kifogástalan modorukkal és megfontolt házassági döntéseikkel jó példát mutassanak kisebb testvéreiknek.

Négy kisebb testvérem van, egy kivételével az összes fél. Közülük hárommal nőttem fel egy háztartásban. Legidősebb öcsémmel két és fél év van közöttünk – fiú–lány felállás, azt is mondhatnánk, hogy sztenderd. Nem voltam az a nővér, aki, amint hazahozzák a kistestvérét a kórházból, azt kívánja, hogy vigyék vissza. Imádtam babázni, az öcsém pedig legtöbbször hagyta, hogy én irányítsam közös játékainkat. Teljesen mások voltunk: én nyugodt, aki szeret a felnőttek körül legyeskedni, vagy a szobájában egyedül olvasni.

Ő inkább az, aki egyszerre töri el a kezét, majd a lábát is udvari játék közben az iskolában. Kisebb testvéreink megszületésével azonban teljesen felborult az addigi fennállás, és nem várt felelősségek szakadtak hirtelenjében rám, amivel csak felnőtt fejjel szembesültem, hogy nem így néztek ki más korombeliek hétköznapjai. Az édesanyámnak nem sok segítsége akadt, így az óvodából hazahozataltól a vacsorán át az esti fürdésig vagy mellette asszisztáltam, vagy volt, amit egyedül is rám bízott.

Ettől fogva nem egyszer idegenek mindenfajta szégyenérzet nélkül jöttek oda hozzám, és kérdezték meg, hogy mikor szültem őket, vagy hogy éppen gyesen vagyok-e velük. Felnőtt létemre – amellett, hogy ezek miatt olyan pozitívumokat is észlelek, mint hogy szuper a szervezőképességem, talpraesett vagyok, és felelősséget is szívesen vállalok, avagy nem riadok meg a kihívásoktól – azért lehetetlen lenne nem észrevenni a negatív oldalát, mint a késztetést a folyamatos túlteljesítésre, vagy hogy időnként önfeláldozó szerepeket veszek fel.

Nem akarok gyereket – és ezzel nincs semmi baj

Számít a sorrend?

Egyre többször vetődik fel, hogy a személyiséget akár születési rend alapján is meghatározhatjuk. Persze a környezet, a kortársak, a személyes tapasztalatok és érdeklődési körök mások és mások lesznek. Ezenfelül pedig az is elmondható: alapvetően a család dinamikája játszik nagyobb szerepet abban, kiből milyen felnőtt válik, mint a testvérek egymásutánisága.

A nem kérdése még tovább árnyalja az amúgy is komplex személyiség kérdését.

Azt már tudjuk, hogy miért nem mondjuk a fiúknak a homokozó szélén, hogy ne sírjanak, vagy hogy a lányok így nem viselkednek. De azzal tisztában vagyunk-e, hogy a legidősebb lányokból könnyen nevelünk maximalista, szorongó, örökké magukat háttérbe szorító felnőtteket? Tegyük, hogy egy pár első gyermeke fiú, és majd csak a következő vagy az utána született lesz lány – mégis ugyanúgy őrá terhelődhetnek a gondoskodói szerepek, hiába vannak ott bátyjai. Úgy azért valljuk be, még kézenfekvőbb, ha a lány az elsőszülött.

És habár az „eldest daughter syndrome” nem szerepel hivatalos diagnózisok között, ugyanakkor klinikusok és pszichológusok úgy látják, hogy mégis szembetűnő az esetek közötti kapcsolat – ami túlzott felelősségvállalásban, perfekcionizmusban, szorongásban és a határaink feladására való hajlamban mutatkozik meg. Ők azok a gyerekek, akikre azt mondják: milyen érett, vagy milyen jó, hogy nincs vele semmi gond, hisz olyan nyugodt.

Azonban ezek nem dicséretek, hanem figyelemért kiáltó jelek. Hogyan is alakul ez ki – tesszük fel a kérdést? Megeshet, hogy az egyik szülő többet van távol a munkája kapcsán, de az is lehet, egyáltalán nem részese a család életének, ettől fogva a legidősebb lány lép elő a második gondoskodó szerepébe. Az is előfordulhat, hogy a család alapvető dinamikája megszokott, egyenesen normális, a berögzült szerepköröket azonban megtartva a lányukat nevelik empátiára, az indulataik elfojtására, szófogadásra.

Parentifikáció: Hogy nőjön fel az, akit megfosztottak a gyermekkorától?

Ő majd megtanul mások érzéseire és igényeire azonnal reagálni, a hirtelen jött felelősséggel pedig kénytelen szembenézni. Ettől pedig lépcsőfokokat kihagyva, saját gyermeki igényeit hátrahagyva kell felnőttet játszania. „Ez akár parentifikálódáshoz is vezethet, ugyanakkor jó tudni, hogy a parentifikáció egy sajátos, traumán alapuló minta, ahol a gyermeket arra kényszerítik, hogy szülővé váljon” – mondja Dr. Robyn Koslowitz, klinikai gyermekpszichológus és a Break the Cycle and Become the Parent You Always Wanted to Be („Törd meg a körforgást, és válj azzá a szülővé, aki mindig is akartál lenni”) című könyv szerzője.

„A legidősebb lány szindróma ezzel szemben tágabb, és magában foglalhatja a fiatalabb testvérek számára példaképként való szerepvállalást és az egészséges családi dinamika szervezőjeként való fellépést” – magyarázza.

Nem minden legidősebb lány válik így automatikusan szülővé, de sok szülővé vált lány a legidősebb lány.

Elmondása alapján, ha a felelősség mellett támogatják, és emellett lehetősége van megélni életkori sajátosságait, akkor elkerülhető a szülői szerepvállalás. Azonban ha kénytelen szülői szerepeket vállalni, hogy így szabályozza az instabil gondozóik érzelmeit, abban az esetben nagy eséllyel válik a parentifikálódás áldozatává. A parentifikációnak két fajtája van: instrumentális és érzelmi.