Emlékszel, mikor csináltál utoljára úgy igazán „semmit” a barátaiddal?

Volt egyszer egy korszak, nem is olyan régen, amikor, ha megkérdezték tőlünk, hogy „Mit csináljunk ma?”, könnyedén rávágtuk: „Semmit!”. És kész, ezzel el is dőlt, hogy aznap csak úgy lógunk, és az égvilágon nem csinálunk semmit... Viszont mostanság olyan, mintha ez a fajta spontaneitás teljesen kiment volna a divatból. Állandóan elfoglaltak vagyunk, ezer és egy dolgot intézünk egyszerre, naptárakból élünk, minden pillanatunk be van osztva, hogy minél hatékonyabban létezhessünk. És ugye, ki ne akarna hatékony lenni?

A csapból is az folyik, hogy hogyan legyél produktív, mit tegyél, és mit ne tegyél annak érdekében, hogy hasznosan töltsd az időd. Végül ebből az egészből egy végeláthatatlan spirál lesz, ami teljesen elzárja a kreatív energiáinkat, valamilyen szinten beszabályozza az emberi kapcsolatainkat, és nem mellesleg folyton nyomás alatt tart minket.

A felnőtt-lét újabb csapdája

Fiatalként együtt lógni természetes, gyerekként közösen unatkozni pedig kifejezetten ajánlott. Régen azt érezhettük, hogy csak úgy maguktól alakultak a napjaink, nem igazán nyomta felelősség a vállunkat. Viszont nagybetűs felnőttként másról sem szól az életünk, csak a kötelezettségekről. Munka, család, edzés, programozás… Ugye, ismerősen hangzik?

A szabadidőnk olyan drágakővé vált, mint korábban még soha. Egy-egy szabad délutánja vagy estéje persze mindenkinek akad, de ilyenkor muszáj haladni a házimunkával, elintéznivalókkal és a többivel... Ekkor persze még mindig nem olvastunk, meditáltunk, mentünk el valahova a barátainkkal, vagy csak úgy néztünk ki a fejünkből.

Stumpf-Biró Balázs: Egy olyan buborékban élünk, amit a végtelenségig akarunk fújni

Saját magunkat zárjuk digitális buborékba?

Szinte teljesen kezd kikopni társadalmunkból az a generáció, akik még ismerték az internet előtti világot. A mai fiataloknak és a felnőttek többségének magától értetődő, ha valakivel kapcsolatba szeretne kerülni, megteheti azt online. Az okostelefon, az internet, a social media, a randiappok, a videómegosztó portálok mind-mind alakítják a kultúránkat, jobb és rosszabb irányba is…

A közösségi média világában nem csak jelen kell lenni, hanem jól kell jelen lenni. Gyakran kerülhetünk abba a csapdába, hogy úgy érezzük, csak akkor számít jónak az együtt töltött idő, ha ezt legalább egy sztori vagy poszt formájában publikáljuk a nagyérdemű elé. Márpedig, ha posztolunk róla, akkor csinálni is kellene valamit, ugye? Ez egy újabb megerősítése annak, hogy a spontaneitás helyét lassan átveszi a szétszerkesztett valóság.

Arról nem is beszélve, hogy az online térben tényleg úgy tűnhet, hogy mindenki nagyon hatékony, szuperül érzi magát, és az élete hibátlan. Szóval, amikor mégis úgy döntenél, hogy végre lógatod a lábad, nem csinálsz semmit, akkor puff… Arcon csap a közösségi média, és máris rád tör a lelkiismeret-furdalás, vagy, ami talán még rosszabb, felkelsz a kanapéról, és elkezded listázni a teendőidet, majd kipipálni a tételeket az összeírt listáról, stb.

Együtt lógni és semmit tenni

A „hanging out”, vagyis az „együtt lógás” nem a hatékonyságról szól, és nem is arról, hogy mindenképp történjen valami. Igazából talán pont ez lenne a lényege, hogy ne történjen semmi, és csak olyannal töltsd az időt, akivel szeretnéd. Nem célravezető, és nincs keretek közé szorítva – viszont nagyon emberi.

Hiába jönnek a legújabb trendek, nagymamáink gardróbjában keressük a boldogulást – Mi a grandmacore-trend titka?

Ülhettek egy padon, lógathatjátok a lábatokat a stégről, fekhettek a kanapén a plafont bámulva, olvashattok közösen a parkban, heverészhettek a fűben egymás mellett… Mindegy, hogyan, csak ne csináljatok semmit! Maga a semmittevés – akkor is, ha valakivel közösen csináljuk – időpazarlásnak vagy lustaságnak tűnhet. Pedig az idegrendszerünk szempontjából sok pozitív hatása lehet, főleg a mai túlterhelt, ingerekkel teli világban.

Miért jó néha „semmittenni”?

Ha mindig csinálunk valamit, az agyunknak nincs lehetősége feldolgozni a napi eseményeket, így azok könnyen feledésbe merülhetnek. Amikor nem csinálunk semmi konkrét dolgot, például csak bámulunk, álmodozunk, elkalandozik a gondolatunk, működésbe lép az agyunk nyugalmi hálózata (DMN – Default Mode Network). Ennek fontos szerepe lehet az önreflexióban, a kreatív gondolkodás fejlődésében, az emlékek feldolgozásában, vagy az érzelmeink rendszerezésében is. Szóval nem konkrét „agyleállásról”, hanem az agyunk egyfajta másik működéséről beszélhetünk ilyenkor.

A folyamatos rohanás és pörgés fokozza a kortizoltermelést, ami gyengítheti az immunrendszert, károsíthatja a memóriát, és kimerítheti az idegrendszert, ettől persze fáradtabbak és nyűgösebbek leszünk. Viszont a rendszeres „lógással”,

befelé figyeléssel csökkenthetjük a stressz-szintet, ennek köszönhetően pedig elkezdődhet a pihenés és regenerálódás.

Megkérdőjelezhetetlen, túl sok inger ér minket a nap nagy részében – képernyők, érintések, zajok és végeláthatatlan teendők. Ez egy olyan állandó készenléti állapot, ami könnyen túlterhelheti az idegrendszerünket; ilyenkor felléphet krónikus fáradtság, szorongás, és könnyen ingerlékenyek leszünk. A legjobb ötletek akkor jutnak eszünkbe, amikor nem erőlködünk. Ilyenkor sokkal könnyebben „dolgozik” a tudatalattink, összekapcsolódhatnak különböző emlékek–tapasztalások, és ezáltal új emlékek születhetnek. A legtöbb feltaláló is nagy semmittevések közepette világosodott meg.

Világjárvány = elmagányosodás?

Nagyjából 5 év telt el a koronavírus-járvány kitörése óta, ami tényleg felforgatta mindannyiunk életét, de mégsem állíthatjuk azt, hogy konkrétan ez vezetett volna az elmagányosodáshoz. Inkább talán csak felerősítette azt a tendenciát, ami már felütötte fejét akkoriban.