Ha az anya utálja a testét, a kislánya is fogja: így adjuk tovább a negatív testképet

Ahogy szüleink fogantatásunk pillanatától viszonyulnak hozzánk, ahogy tükröznek minket az első néhány évben, egész életünkre hatással lesz. Ahogy a testünket minősítik, meghatározza önbecsülésünket, önértékelésünket, és kihat a párkapcsolatunkra, szexualitásunkra is. Ha egy anya kritizálja a saját testét, nagy valószínűséggel a kislánya is fogja. Az anorexiában szenvedő lányok édesanyjai elégedetlenebbek a testükkel, mint a nem evészavaros lányok anyukái… Csak néhány tény, amelyre a beszélgetés során fény derült.

Súlyos mondatok ezek, és még súlyosabb sebek, amelyeket sokszor észrevétlenül szenvedünk el. Hogyan alakul ki a negatív testkép? Mi rejlik e sötét árnyakkal teli, szégyennel kidekorált mélységben? Gersei Csenge pszichológus körbevezet minket.

Hogy alakul ki az az önképünk?

Ha drasztikus akarok lenni, akkor a fogantatásunk pillanatától kezdve alakul: akartak-e minket, szeretettel vártak-e, hogy álltak hozzánk a várandósság alatt. Aztán, hogy csecsemőkorunkban hogyan reagáltak a szükségleteinkre – elsősorban az anya, hiszen a kezdeti időszakban vele vagyunk szimbiotikus kapcsolatban, ezért kulcsfontosságú élmény, hogyan reagál a baba igényeire, mennyire tud ránk hangolódni, az érzelmeinket értelmezni, meg tud-e minket nyugtatni.

Ahogy a mi állapotunkat visszatükrözi – az arckifejezésén, testbeszédén, reakcióin keresztül – alakul ki az énképünk. Ha a szükségleteink ki vannak elégítve, fontosnak és szeretve érezzük magunkat, akkor egy stabil, pozitív énkép alakulhat ki. Ha erre nem képes, sőt még elvárásai is vannak, hogy milyennek kell lennie annak a babának, kisgyermeknek, akkor ez torzul…

Figyelemzavarosként egy nap alatt éveket lehet leélni, és ez iszonyú fárasztó

Ha egy kislány azt látja az anyukáján, hogy gondja van a testével, hogy megjegyzéseket tesz rá, hogy mindig van valami, amiből fogyni kell, hogy tartósan elégedetlen a testével, a nőiségével, az a kislányában hogyan csapódik le?

Az anya az elsődleges minta egy gyerek életében, a kislányok esetében arra is, hogy nőként hogyan vagyok jelen a világban, hogyan fogadom el a testem, hogy állok a nőiségemhez. Éppen ezért sok múlik azon, hogy az anya mit mutat, mert ez vésődik be a kislánynak. Ha egy anya elégedetlen a testképével, és ezt a lánya előtt még szóvá is teszi, vagy azt látja folyamatosan az anyán, amit előbb felsoroltál, az a lánya testképét negatívan befolyásolja pontosan amiatt, mert ő a modellszemély.

Sok esetben az ilyen szülő – annak érdekében, hogy védje a gyerekét, és vele ne forduljon elő – gyakran tesz megjegyzéseket a gyerek súlyával, testével kapcsolatban. Ez sokáig a gyerekkel marad, és meghatározza a testképén túl azt is, milyen testsúly-szabályozó viselkedési mintát tesz magáévá, vagyis mit tesz majd annak érdekében, hogy csökkentse a testsúlyát, elérje a vágyott alakot.

Mivel a család az elsődleges szocializációs közeg, a gyerek azt fogja alapvetésnek gondolni, amit itt lát és tapasztal, normaként kezeli a világra nézve. Egy ilyen mintának óriási ereje van, tudat alatt épül be, éppen ezért kevéssé tudjuk később racionalitással átírni. Társadalmi szerepüket tekintve az anya „feladata” a súlyhoz és alakhoz kapcsolódó kulturális értékek továbbítása – ez tovább erősíti viselkedésük jelentőségét.

Mert ha a testemre tesznek megjegyzést, akkor rám tesznek megjegyzést – a személyiségemre, a képességeimre, mindenemre, nem „csak” a testemre.

Ezzel vissza is térünk az önbecsülésre és önképre, ugyanis ha a szülőtől ilyen üzenet érkezik – akitől érzelmileg és fizikailag függök –, nem fogom magam elfogadhatónak érezni. Ha a szüleim nem fogadnak el, akik mindent jelentenek egy gyereknek, akkor a többi ember felé sem lesz bizalmam arra vonatkozóan, hogy elég vagy szerethető vagyok-e. Illetve csak akkor vagyok az, ha egy bizonyos módon nézek ki – hiszen a szüleim is csak így fogadják el magukat és engem is.

És ez nemcsak a testképre vagy az önbecsülésre van hatással, hanem önmagam szeretetére, elfogadására, a szorongások, aggodalmak mértékére, az egész életminőségemre. És sokszor egy életre megbélyegez… Ráadásul, ha a testem nem elfogadható, akkor feltételezhetően másban sem vagyok elég jó.

A test csak egy projekciós felület?

Igen, és a szülők saját magukkal is ezt csinálják, mert nem tanulták meg, hogyan kell akár szorongásokat kezelni, akár egészséges önbecsülést kialakítani. Ugyanúgy projektálnak a testükre azon meg nem dolgozott nehézségek mentén, amit hoznak a saját gyerekkorukból – és továbbadják őket. A nőknél megjelenő testsúllyal, alakkal kapcsolatos aggodalom pedig transzgenerációsan is átörökíthető.

Nagyon fontos, hogy a szülők mit mutatnak, vagyis ők mennyire képesek magukat becsülni, elfogadni, szeretni.

Ez nem egy kimondott dolog, ez abszolút tudat alatt szivárog le a gyerek önértékelésébe és saját maga megítélésébe. Például, ha a gyerek azt látja, hogy a szülei tudják-e tisztelni, becsülni a testüket még akár abban az esetben is, ha nem azt látják a tükörben, amit szeretnének.

Balkezes létemre megtanultam jobb kézzel enni: az anyaság ilyenekre is megtanít

Ennek mentén hogyan alakítható ki egy kislányban a magabiztosság, a stabil énkép, az erős önbecsülés és önértékelés? Hogy lesz kevésbé kibillenthető a saját testét és önmagát tekintve?

Nagy védőfaktor, ha a szülők elfogadják a kislányt: látják, figyelnek rá, szeretik, ahogy van. Fontos, hogy mire figyelnek vele kapcsolatban, mi az, ami hangos az együtt töltött idő során: hogy néz ki, milyen jegyeket hozott, mennyire teljesít jól? Vagy az, hogy milyen jó vele lenni, beszélgetni, nevetni. Persze semmi gond azzal, ha megdicsérjük a külsejét, sőt szükség is van erre, és fontos a testünkről alkotott kép kialakításában, de összességében ne csak azt dicsérjük a másikban – és ez nemcsak gyerekekre igaz –, amit látunk, hanem amit érzünk vele kapcsolatban: amire büszkék vagyunk, a belső tulajdonságai, hogy mennyire jó barát, számíthatunk rá.