A thai életfilozófiát receptre kellene felírni nekünk, mindig siető magyaroknak

Thaiföld dübörgése és nyüzsgése elsőre talán nem sokban különbözik bármely más népszerű országétól Ázsiában. Mindenhol robogók cikáznak az autók között, az utcai árusok serpenyői egész nap munkára vannak fogva, a telefonok pedig szinte sosem hallgatnak el. Az élet nem áll meg, még hajnali négy-öt körül sem, amikor nagy nehezen ráveszed magad, hogy elindulj a hamarosan hazafelé induló repülőgépre. Mégis, valami egészen más lüktet errefelé, valami, amit mi Nyugaton gyakran elfelejtünk. A Thaiföldön töltött időszak alatt nem csak egy új kultúrát ismerhettem meg, hanem egy teljesen más viszonyom alakult ki a munkával, az idővel, és persze önmagammal.

Európában, valamint a világ sok más részén az emberek azért élnek, hogy dolgozhassanak. Az időnket javarészt az irodában, a gyárban, a boltban, a munkahelyünkön töltjük. Thaiföldön, és sok más ázsiai országban azonban a munkát inkább az életnek tekintik. A thai lakosságot sokan lustának tartják, de már az első pár órában világossá vált számomra, hogy ez messze nem igaz.

Thaiföld tényleg mesebeli

A piacra járó halárus asszony, aki hajnali négykor már a standját rendezgeti, vagy az irodai tolmács, aki a nap végén még gyümölcsöt árul a metrólejáróban, nem azt mutatja, hogy ezek az emberek nem akarnának dolgozni. Itt még azok is csinálnak valamit, megpróbálnak valamilyen formában pénzt keresni, akik segélyből élnek. Nincs olyan (vagy legalábbis nagyon kevés), aki csak kéreget a buszmegállóban vagy egy népszerű turisztikai attrakciónál.

Ebben persze szerepet játszik a vallásuk, és az is, hogy királyságról beszélünk. Nem egészen olyanok a feltételek, mint itthon. A különbség tehát nem a befektetett energia mennyiségében rejlik, hanem abban, hogyan dolgoznak a helyi emberek. Thaiföldön a munka nem szippantja be őket, nem úgy tekintenek arra, hogy egész nap dolgoznak, mintha az valami kényszer lenne, nem válik identitásának kizárólagos forrásává. Náluk sokan abban a szellemben élnek, hogy „én vagyok a cégem”, tehát a hangsúly a harmónián van. Én is ezt kerestem.

Az olasz filozófia, ami csodát művel a mentális egészségeddel és az emésztéseddel

Amióta vállalkozó vagyok, nekem a munkám az életem, de nem abban a formában, hogy egy muszáj dolog, amiért minden reggel fel kell kelni, és bemenni az irodába, hogy ott ülhessek nyolc órán keresztül. Tény, hogy itthonról tevékenykedem, tehát nem köt az idő semmihez, de érdekes, hogy őket akkor sem lombozza le a 8-tól délután 4-ig tartó munka, ha azt hétfőtől vasárnapig csinálják. De, hogyan valósították meg mindezt?

Ha valaki kimerült vagy egy családi ügy miatt elfoglalt, nem hőstettet várnak tőle, hanem elfogadást. Ez a szemlélet, ahol a munka csak egy része az életnek, nem annak helyettesítője, gyökeresen megkérdőjelezheti az ember hiedelmeit. Az enyémet is, hiszen igenis lehet fontosabb a család, mint a munka úgy, hogy több időt tölt az ember a feladatok elvégzésével, mint az otthonában a gyerekeivel és a házastársával.

A „sabai sabai” filozófia

A „sabai sabai” kifejezést nehezen lehetne magyarra fordítani, de talán a „kényelmesen, nyugodtan, lazán” adja vissza leginkább azt, hogy mit is akarnak ezzel mondani a thaiok. Ennél azonban jóval mélyebb dologról van szó, hiszen egy olyan filozófiát tükröz, ami szerint az élet ritmusa nem gépi, hanem emberi. Ebben a szemléletben azonban nincsen helye semmi olyannak, amit mi itt európaiak csinálunk. Nincs görcsös multitasking, rengeteg túlóra, sem pedig kiégés.

Ezek az emberek szeretik, amit csinálnak.

Nem azon töprengenek, hogy mijük nincs, hanem azt nézik, hogy mivel rendelkeznek, ami boldoggá teszi őket. Sőt, ők tudnak semmit sem csinálni úgy, hogy tényleg nem törődnek azzal, ha esetleg lemaradnak a munkával. De igazuk is van, hiszen vajon mi történne, ha csak 30 percre megpihennénk, és hétvégén sem a lakás takarításával kezdenénk a szombatot? Ehelyett megihatnánk azt a kávét, megehetnénk egy isteni brunchot egy baráttal vagy a párunkkal. A feladatok utána is megvárnak bennünket.

Én igazán az utazásaim alatt tudom elengedni a görcsös munkavégzést. Reggelente eszem, dolgozom egy kicsit, hogy a kötelező feladatok el legyenek végezve. Ilyenkor még úgyis félálomban vagyok, tökéletes alkalom egy kis e-mailezgetésre vagy tervezgetésre. Utána mehet a felfedezés, a városlátogatás, a kultúra megismerése, más emberekkel való beszélgetés vagy egyszerűen egy varázslatos hajóút egy szigetcsoportra, ahol senki sem él.

Ezekben a hetekben, hónapokban érdekes, hogy mindig tudom: a munka megvár. Ott lesz reggel, délben, este, éjszaka. Ha csak nincs valami halaszthatatlan dolog, akkor úgy dolgozom, ahogy szeretném, képes vagyok előtérbe helyezni magamat, és nem aggódni amiatt, hogy nem tudom kipipálni a határidőnaplómban aznapra felírt összes pontot. De, ami a legfontosabb: a nap végére semmivel sem vagyok elmaradva.

Az idő nem ellenség, hanem egy megbízható társ

Ami talán a legfontosabb, megtanultam azt, hogy ne ellenségként tekintsek az időre, hanem egy társként, aki segít és motivál. Ami számomra eleinte késlekedésnek tűnt - mint például amikor egy megbeszélés „később” kezdődött -, idővel átalakult egyfajta felismeréssé. A pontosság ugyanis nem mindig egyenlő a tisztelettel. Itthon is mindig idegesít, ha valakivel 10 órára beszélek meg egy időpontot online konzultációra, és ő nincs ott pontban 10:00-ra.

De most rá kellett jönnöm, hogy ez nem azért van, mert nem tisztelne. Thaiföldön például az emberek az időt inkább rugalmasságként, mintsem fegyelemként értelmezik. Ez azt jelenti, hogy nem számítanak a határidők, vagy hogy laza munkamoráljuk lenne. Csak azt, hogy a kapcsolatok, a jelen pillanat értéke, a közérzet felül tudja írni a percre pontos beosztást. És bár tény, hogy nem mondhatom minden alkalommal azt az ügyfélnek, hogy bocsi, de nem fogok végezni ma a feladattal, bátran kérhetek 1-2 nap határidőt, ha valamit nem tudnék minőségi munkával elvégezni.

Elszáguld melletted az élet és bedarálnak a mindennapok? A slow living lehet a megoldás