Világjárók, figyelem, eljöhet az idő amikor a klímaválság miatt ciki lesz utazni

Az adatok nem túl kecsegtetőek. A Nemzetközi Légi Szállítási Szövetség számításai szerint a repülés a globális szén-dioxid-kibocsátás nagyjából 2,5 százalékáért felel, de ha beleszámoljuk a kondenzcsíkok, valamint a magas légköri kibocsátások hatását, akkor a tényleges lábnyom ennek akár duplája is lehet. Mindezt tovább tetőzi, hogy a Föld lakosságának csak alig 10 százaléka ült valaha is repülőn. Ez azt jelenti, hogy a bolygó csak egy szűk, jómódú szelete termeli meg az aránytalanul nagy környezeti terhelést.

Nagy a dilemma

A probléma talán az, hogy manapság már inkább ciki sokat utazni. A közösségi média térhódításával az utazás és a tartalomgyártás szinte elválaszthatatlan párost alkotnak. Az influencerek a turizmus motorjait képezik, hiszen elegendő egy jól elhelyezett kép, történet, amely vágyat kelthet, azonnal a fogyasztás felé viszi az embereket. Csakhogy ma már a követők sem feltétlenül az idilli képeslapokra kíváncsiak, hanem a mögöttük húzódó felelősségvállalásra is.

Több párhuzam van Ázsia és Magyarország között, mint gondolnád: de ez most elszomorító lesz

Molnár-Szilágyi Ágival, utazó bloggerrel beszélgettem a témáról. Ági munka mellett annyit utazik, amennyit csak bír. Már 60 országot megjárt, és még közel sem érzi úgy, hogy mindent látott. Ennek ellenére ő is próbál figyelni arra, hogy mit oszt meg az interneten. „Fontos számomra az őszinteség, és akár a hibák beismerése. Nem szeretnék fals képet mutatni egy adott úticélról, mindig kiemelem azt is, ami nem tetszik, hogy ne legyenek irreális elvárásai a követőimnek.

Például Szicíliában bemutattam azt is, hogy - sajnos - iszonyatosan sok a szemét, vagy hogy annyira sokan voltak a parton főszezonban, hogy nem lehetett látni a homokot a napernyőktől. Vagy például a vietnámi Ha Long öbölben hajóúton vettünk részt, ami hihetetlen élmény volt, de szomorúan konstatáltam, hogy mennyire szennyezett a víz az öbölben a sok hajó miatt, és ezt meg is osztottam a követőimmel.”

Elárulta, hogy mindezek ellenére fontos számára az állatvédelem is, ezért mindig arra buzdítja a követőit, hogy ha állatos programon vesznek részt, akkor nagyon figyeljenek arra, hogy etikus szervezetet válasszanak és ne olyat, amely turistacsapda, és csak kihasználja az állatokat. A kritikus hangok szerint az utazás mára paradoxonba torkollott. Miközben a világjárás a globalizáció egyik legkézenfekvőbb ajándéka, addig maga a tevékenység jelentős mértékben hozzájárul a klímaválság létrejöttéhez.

„Régen sajnos gyakran utaztam el egy-egy napra, de ma már mindenkinek azt mondom, nem éri meg egynapos utakra menni, mert amellett, hogy sietős és élvezhetetlen, a környezetünknek sem tesz jót.” Egy friss kutatás szerint a 18-34 évesek több mint 40 százaléka érez bűntudatot a repülőutak miatt, és közel ugyanennyien gondolják, hogy a következő években csökkenteni szeretnék az utazásaik számát.

Az olasz filozófia, ami csodát művel a mentális egészségeddel és az emésztéseddel

A lassú utazás reneszánsza

A trend másik arca, hogy újra előtérbe kerül a lassú utazás. Egyre többen fedezik fel, hogy a helyben maradás, a vonatozás, a környékbeli falvak és városok felfedezése is hagyhat ugyanolyan mély nyomot, mint egy fél világot átívelő utazás. A vasúti reneszánsz főleg Európát érinti, ahol számtalan éjszakai járat közül választhatunk, legyen az Bécs-Párizs vagy Prága-Brüsszel útvonal. Az utazás ezáltal nemcsak ökológiailag fenntarthatóbb, hanem narratívában is más, hiszen a sebesség helyett előtérbe kerülnek a részletek, az apróbb dolgok, amiket a legtöbb esetben észre sem veszünk, amikor rohanunk a repülőtérre. De ez nem minden esetben megvalósítható.

„Nem akarok álszent lenni, mert én is általában a repülős utazást választom a vonatozás helyett, hiszen ez a legkényelmesebb és leggyorsabb. Az emberek nagy része nem teheti meg azt, hogy hónapokra utazzon el egy adott úti célra, mert nem engedik el a munkahelyéről - ezért klasszikus értelemben vett lassú utazást, mint népszerű utazási formát, nehezen tudom elképzelni a jövőben. A home office elterjedése segíthet ebben: én például gyakran dolgozom egy-egy úti célról napokon keresztül, így spórolok a szabadnapjaimmal, és ezáltal több időt is tölthetek az adott úti célon.”

Ági kifejtette, hogy belföldön is nagyon jó utazni, de egy ilyen utazás élménye szerinte sosem fog felérni egy távolabbi úti cél adta élményekkel. Nem is lehet összehasonlítani a kettőt. „Nehezen tudom elképzelni, hogy valaki egy thaiföldi utazást belföldire cserél.” Hozzátette: a fenntarthatóság egyre fontosabbá válik manapság, de az az igazság, hogy aki sokat utazik, az valószínűleg sosem fog igazán fenntartható életmódot folytatni.

„Fontos, hogy ezt az élet más területein ellensúlyozzuk, és igyekezzünk figyelni a környezetünkre, hiszen minden apró tett számít.” A változás azonban nemcsak a trendek szintjén zajlik, hiszen a személyes döntéseink is átalakultak. Akik korábban világutazók voltak, ma már egy fokkal tudatosabban élik a napjaikat, mérséklik a repüléseiket, áttervezik az útvonalakat, hogy még kevesebb átszállással, több időt egy helyben töltve fedezzenek fel kultúrákat.

„Manapság már jobban szeretek hosszabb időre, 10-14 napra elutazni, ha tehetem. Ilyenkor gyakran dolgozom home officeban is egy-két napot. Ma már nem is buzdítom a követőimet arra, hogy egynapos utakra menjenek, hiszen amellett, hogy környezetszennyező, fárasztó is.” Én magam is gyakran utazom, járom a világot, de a munkámnak köszönhetően megtehetem azt, hogy több hetet vagy akár hónapot töltsek egy-egy országban. Számtalan alkalommal pet sittingeltem már, aminek keretein belül állatokra vigyázok egy távoli országban, amíg a gazdájuk hazalátogat vagy nyaral.

Ezt követően néhány hét alatt felfedezem a területet, a környező városokat, dolgozom közben, megismerkedem új kultúrákkal, gasztronómiákkal, emellett igyekszem úgy élni, mint a helyiek. Ezzel a lehető legkisebbre csökkentve a környezeti terhelésemet az utazás során. Nálam ráadásul szóba sem jöhet például egy hajós utazás, hiszen az óceánjárók köztudottan rendkívüli módon szennyezőek, így bár tény, hogy évente több alkalommal repülök, igyekszem minden más módon mérsékelni az ökológiai lábnyomomat. Még akkor is, ha ez csak annyit jelent, hogy magamnak termelem meg itthon a zöldséget és a gyümölcsöt.

A szenvedély és a szégyen között ragadva

A problémám gyakran az, hogy sokszor megkapom: „De jó neked, hogy ennyit utazol.” vagy a másik véglet: „Nem aggódsz, hogy ezzel kárt teszel a környezetedben?” Igyekszem nem túlgondolni a dolgot, azonban nehéz elvonatkoztatni a tényektől. Hiába dolgozom itthonról, nem járok autóval napi szinten sehova, magamnak főzök, nem rendelek, nem termelem a műanyagot, amit csak lehet elteszek a téli időszakra, tisztában vagyok vele, hogy ez nem fogja teljes mértékben ellensúlyozni az utazásaimat.

A téma legnehezebb része tehát

a személyes szenvedély és a társadalmi elvárások közötti feszültség.

Hiszen a világjárás nem csak fogyasztás, hanem kulturális tapasztalat, önismereti utazás, sokszor a szakmai élet része. Mégis, a közösségi médiában egyre gyakoribb a „shame culture”, amely gyanakvó tekintettel méri össze mások karbonlábnyomát. Ez a kettősség pedig sok tartalomgyártót szorongat, hogy vajon megoszthatják-e a legújabb úti élményüket anélkül, hogy bírálatot kapnának?

Kultúrsokk helyett kultúratükör: ilyen volt egyedül nőként egy arab fővárosban

Alapvetően tehát nem azzal van a gond, hogy valaki utazik. Nyaranta vagy telente elmegy kikapcsolódni egy távoli országba. A probléma ott kezdődik, hogy egyre többen és többen tartják ezt normálisnak, azt, hogy akár csak egy-egy napra is kiruccanjanak Londonba vagy Milánóba azért, hogy megegyenek egy pizzát vagy igyanak egy angol teát.

Utazás és utazás között is van különbség, amit viszont sokan nem vesznek figyelembe. Nem feltétlenül kell rosszul érezni magunkat, ha repülőgépre ülünk, de fontos tisztában lennünk azzal, hogy ez mivel jár. Hatékony megoldás, ha előre tervezünk, igyekszünk helyben is tömegközlekedést használni, valamint a kisebb, országon belüli utazásokat sem repülővel megejteni. Már ezzel sokat teszünk azért, hogy ne legyünk tipikus 21. századi turisták.

A turizmus adta élet

A helyzet árnyaltságát az is mutatja, hogy a turizmus globálisan több százmillió ember megélhetését biztosítja. Az ENSZ Turisztikai Világszervezete szerint 2019-ben - tehát még a COVID előtt - a nemzetközi turizmus a világ GDP-jének több mint 10 százalékát adta, és minden tizedik munkahely valamilyen formában kapcsolódik ehhez az iparághoz.

A teljes lemondás tehát nemcsak egyéni, hanem társadalmi szinten is szinte lehetetlen, legalábbis több millió embert hozna nehéz helyzetbe. A hangsúly inkább a mérséklésen kellene, hogy legyen, azon, hogy ha elutazunk Ázsiába például, akkor ne a gyorséttermekben, hanem a helyi kifőzdékben fogyasszunk, amit egy helyi vállalkozó, család tart fenn. Emellett, ha tehetjük, akkor ne évente két-három alkalommal repüljünk el ugyanabba a régióba, hanem csoportosítsuk úgy a szabadságainkat, hogy egyszerre több helyet felfedezhessünk.

Ez nemcsak a pénztárcánknak, hanem a környezetünknek is jót fog tenni.

A de-influenszerek pedig nem azok a személyek, akik tiltják az utazást. Ők inkább a mérsékletességnek, a fenntarthatóságnak, a felelős kommunikációnak adnak hangot. Arra hívják fel a figyelmet, hogy az úti cél szépsége nem a távolságban rejlik, hanem a befogadásban, abban, hogyan vélekedünk az adott helyről. Egy hegyről is lehet úgy tekinteni, mintha az Everesten lenne az ember, nem kell ehhez a világ végéig menekülni.

Miközben a járatok száma újra növekszik a pandémia utáni években, a kérdés továbbra is ott lebeg a felhők között: vajon tényleg megfér a bolygó jövőjének fenntartása és a határtalan mobilitás egymás mellett? A válasz nem egyértelmű. Az viszont tény, hogy a klímaválság korában az utazás már nem kizárólag magánügy, hanem közös felelősség. Ki kell mondani: a szépség nem a messzeséget jelenti.