előfizetésem
Hírlevél
Átszelte Grönlandot, a fjordok között pedig az életcélját is megtalálta - interjú Vámos Nóra extrémsportolóval
„Úgy indultam el az expedícióra, hogy én fogom meghódítani Grönlandot és nem fordítva,” – magyarázza Vámos Nóra extrémsportoló, motivációs előadó, aki Rakonczay Gáborral vegyes párosban szelte át Grönlandot. (A világon ők az egyetlenek, akiknek eddig sikerült az 560 kilométernyi táv, Nóra az első magyar nő.) Nóra részéről ez nemcsak azért egyedülálló teljesítmény, mert egy hónapon keresztül napi 10-12 órát sígyalogolt átlagosan mínusz húsz fokban, hanem azért is, mert mindezt másfél év felkészüléssel, szinte zéró sportolói múlttal, háromgyermekes édesanyaként tette meg. Miféle gondolkodásmód szükséges ahhoz, hogy valaki ekkora fába vágja a fejszéjét, és véghez is vigye, amit eltervezett?
Bár a találkozásunkkor biztosra veszem, hogy Vámos Nóra meleg mosolya még a grönlandi jégcsapokat is képes megolvasztani, hamar rájövök, hogy a kedves külső mögött kőkemény akarat áll. Noha ezen nem lepődöm meg, azon nagyon is elcsodálkozom, milyen nemes egyszerűséggel gondolkozik a kihívásokról, a testéhez való viszonyáról, a fájdalomról és a határai feszegetéséről. Meglehet, hogy ez a Vámos titok nyitja?
Egy veled készült, korábbi interjúban azt nyilatkoztad, hogy nemcsak a saját határaid feszegetése volt a célod a grönlandi (az azt követő “Norvégia átszelése” és a” Szóló 21 napos expedíció”) kalanddal, hanem az is, hogy a teljesítményeddel motiválni tudj másokat. Miért fontos kitétel ez számodra?
Azt hiszem, ilyen az alap beállítottságom. Már gyermekként is úgy éreztem, több potenciál van bennem, mint amit az elém állított minta alapján ki tudnék hozni magamból. Sokáig csak sodródtam a saját életemben, félő volt, hogy elkallódok, mert fogalmam sem volt, hogyan tudnám kibontakoztatni ezt, egyáltalán mi az én utam? Hosszú idő telt el, mire magamra találtam és rájöttem, hogy a határaim feszegetése hitet adhat másoknak is ugyanerre. Jó érzés megosztani az emberekkel a történetem, és még jobb, ha ezzel a segítségükre lehetek!
Egyedülálló anyaként három gyermeket nevelsz. Benne volt a pakliban, hogy példát szerettél volna mutatni nekik?
Az expedíció indíttatásában abszolút benne voltak a gyerekeim: ahogy elkezdtek kamaszodni, egyre kevesebb volt rám az igényük, így azt érzékeltem, hogy van időm és energiám tágítani a határaimat, kitolni a komfortzónámat.
Ablaktalan irodából az északi sarkkörre - Zaja Kittyt a szánhúzó kutyák tanították meg arra, hogy sose adja fel
Hogyan és mikor fogalmazódott meg benned a grönlandi expedíció ötlete?
2020-ban egy kedves barátommal létrehoztam egy olyan Facebook csoportot, ahová különböző, motivációs szakembereket hívtuk meg. (Riportokat készítettünk velük azzal a céllal, hátha másokat is inspirál a történetük.) Az egyik ilyen alkalommal Rakonczay Gábor volt a vendégem, akivel nagyon gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Pár hétre rá azt mondtam neki: mit szólnál hozzá, ha csinálnánk egy közös expedíciót? Rövid gondolkodás után rávágta: miért ne? Keljünk át Grönlandon!
Persze, ezután már nem mertem visszakozni! (Nevet.) Úgy voltam vele, hogy végre kipróbálom, milyen az, amikor az embernek egy olyan hatalmas célja van, amely – ráadásul – ismeretlen terület is számára.
Meglehetősen ad hocnak tűnik az ötlet ahhoz képest, hogy – állításod szerint – nulla sportolói múlttal rendelkezel...
Önmagában az a tény, hogy Gábor az ilyen túrák szakértője (számos, sikeres expedíciót vitt már véghez Grönlandon és az Antarktiszon is), és ért is ahhoz, amit csinál, biztos kapaszkodót jelentett számomra. Úgy voltam vele, hogy egyszerű a dolgom: „csak” le kell másolnom azokat a (sikeres) dolgokat, amelyeket ő javasol, legyen szó akár a fizikai akár a mentális felkészülésről. Az pedig, hogyan sikerül ezt kiviteleznem, már az én felelősségem!
Hogyan zajlott a felkészülés a gyakorlatban?
Elkezdtem „feledzeni” a testem: sokat futottam és különböző teljesítménytúrákat csináltam itthon. A kettőnk közti dinamikát is teszteltük hazai körülmények között: amíg Gábor átfutotta Magyarországot, én biciklivel követtem (Ezt hét nap alatt teljesítettük). A biciklis kalandnak (is) úgy álltam neki, hogy tudok biciklizni, ha bármi probléma adódik, majd menet közben megoldjuk! Ha fáradtak leszünk, megállunk, ha kilyukad a kerekem, befoltozom. Mindig, mindenre van megoldás! Ha úgy állunk hozzá ezekhez a dolgokhoz, mintha a kihívás elszenvedői, vagy áldozatai lennénk, azzal nem lehet nyerni. Nyerni csak úgy lehet, ha azt mondjuk: én alakítom magam körül a dolgokat.
Gábor egyébként később azt mondta: azért mert belevágni velem az expedícióba, mert azt érzékelte, hogy problémamegoldó típus vagyok. Nyugodt természetem van, nem ijedek meg egykönnyen, a problémákat pedig meghódítandó hegyeknek, semmint megugorhatatlan akadályoknak látom. Bár néha már annyira fáradtak voltunk, hogy hallucináltunk, rengeteget nevettünk azon, milyen szürreális szituációba kevert minket az élet!
Egy olyan futóversenyt is végig asszisztáltam mellette, amelyen hat napon keresztül összesen 7-800 kilométert futott. Amikor az egyik alkalommal megpihent, beállítottam az órámat, és emlékszem, kínkeservesen ébredtem fel, majd keltettem őt is. Aztán beugrott: ennek az embernek óriási szüksége van rám, és egyébként is, a rendkívüli eredményekhez rendkívüli tettek kellenek! Annyira bevésődött ez a gondolat, hogy sokszor Grönlandon is visszanyúltam hozzá. Ez lett az egyik mottóm.
Mi a helyzet a mentális felkészüléssel?
Az említett kihívásokon, és a saját magam által teljesített futásokon gyakran megfordult a fejemben, hogy visszafordulok és feladom. Aztán feltettem magamnak a kérdést: ki akarja ezt az egészet? Mi a célom vele? Elképzeltem, mi történne akkor, ha feladnám: hogy néznének rám a gyerekeim? Mit tanítanék nekik ezzel? Ez a gondolat mindig extra löketet adott ahhoz, hogy folytatni tudjam a felkészülést.
Játszótér helyett Országos Kéktúra - Schmidt Orsi és kislánya természetközeli kalandjai nem csak a kismamáknak lehet igazi motiváció
Volt-e benned félsz, mielőtt elindultatok és ha igen, hogyan lettél rajta úrrá?
Úgy hiszem, a félelem érzelmi része egy természetes, testi reakció olyasvalamire, amit nem ismerek, vagy ami rossz érzéseket kelt bennem egy-egy múltbéli, negatív tapasztalat miatt. Erre a test – joggal, szinte azonnal – reagál, de az a tapasztalatom, ha nem kezdjük el racionalizálni a jelenlétét, félő, hogy maga alá temet. Nekem sokat segít, ha ilyenkor megkérdezem magamtól: vajon mi az oka a félelmemnek? Az esetek nagy többségében egyszerű a válasz: az információhiány!
Épp ezért az expedíció előtt átbeszéltünk minden olyan, kényes dolgot, ami félelemként bukkant fel bennem: mi a forgatókönyv, ha bármiféle fagyási sérülés éri valamelyikünket? Hogyan hívunk segítséget, mi ennek a menete...? Érdekes, mert ha megvolt egy-egy félelmetes szcenárióra a forgatókönyv, az soha nem jött elő a gyakorlatban. Mivel mentálisan helyre raktuk magunkban a dolgot, a testünk és az elménk is stressz- és félelemmentesen végezte a dolgát Grönlandon.
Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy minden egyes expedíció egy sajátos kaland, mert rendkívül kiszámíthatatlan. Ugyanakkor épp ettől lesz érdekes, hiszen ki venne jegyet egy olyan focimeccsre, amelyről percről percre tudni lehet, mit fognak tenni a játékosok? Az expedíció egy ugyanilyen játék!
Ha már említetted a kiszámíthatatlant: milyen fizikai „meglepetések” értek a grönlandi túra alatt?
A második nap például becsípődött a derekam, erre azonnal az jutott eszembe, hogy vajon meddig leszek képes ekkora fájdalommal előre menetelni? Aztán – köszönhetően a konok természetemnek – arra a következtetésre jutottam, hogy ha fáj, akkor azzal együtt csinálom végig, ha elmúlik a kellemetlenség, annak csak örülni fogok. Nagyjából három óra múlva el is múlt a fájdalmam! (Nagyobb volt az ijedtség, amikor a folyadékhiány miatt feldagadt az egész arcom és a testem, a hidegsokktól pedig fagyási sérüléseim lettek...)
Teljesen természetes, hogy az extrém megerőltetés miatt (hiszen 65 kg felszerelést húztam magam után szánon, miközben azon voltam, hogy megtanuljak rendesen sígyalogolni), eleinte „kiabál” a test: mindennel próbálkozik, csak hogy megállítson. Ha viszont fejben eldöntöd, bármi lesz is, mész tovább, a test igazodik az akaratodhoz.
Ennek tudatában hogyan változott a testedhez való viszonyod a túrát követően?
Úgy hiszem, az emberi test arra lett teremtve, hogy használjuk. Ha ezt nem tesszük meg, gyorsabban le fog romlani az állapota! Hatalmas önbizalmat ad, ha valaki egészséges testképpel rendelkezik és a testkontroll tudatában éli az életét. Azt gondolom, ha óvjuk magunkat a kihívásoktól, az nem vezet jóra: az ember azért van ezen a földön, hogy meghódítsa az egész univerzumot. Nem szabad, hogy fordítva legyen! Fontos, hogy abban a hitben létezzünk, hogy „én hódítom meg Gröndlandot, és nem fordítva”! Hiszem, ha valaki aktív résztvevője és alakítója az életének, hatalmas dolgokat tud véghez vinni.
Mentálisan voltak „wow-élményeid” az expedíció alatt?
Az első két héten nem nagyon volt időm gondolkodni: miután úgy vágtam neki a túrának, hogy előtte nem sígyalogoltam, ez az időszak azzal telt, hogy egyáltalán megszokjam ezt a mozgásformát. Ahogy mentünk előre, és kezdtem egyre inkább belejönni, valamint egyre könnyeb lett a szán, akkor kezdtem el agyalni. Ez az időszak sokkal nehezebb volt, mint a kezdet, de aztán érdekes lelkiállapotba kerültem, amelyben képes voltam (fejben is) csendben, mélyen fókuszálni.
Grönland a világ legnagyobb szigete, amelyet nagyjából 2000 méter vastag jégpáncél fed. Emlékszem, épp egy jégmezőn tartottunk egy kis szünetet, amikor rácsodálkoztam arra, hogy hiába tűnik végtelennek a horizont, én mégis azt érzem, kicsi számomra ez a hely.
Mintha – a fókuszálás következtében – kitágult volna bennem és körülöttem a tér! Arra is rájöttem, hogy félre kell raknom a „mikor lesz már ennek vége” hozzáállást, mert ha nem így teszek, abba bele fogok őrülni. Egy idő után magamra szóltam és azt mondtam: csak arra fogok koncentrálni, hogy lépésről lépésre előre jussak!
Mennyire könnyedén tudtál az expedíció után visszailleszkedni a hétköznapokba?
Miután harminc napon keresztül szinte percekre lebontva, feszes tempóban éltem az életem, a hazaérkezés után rendkívül türelmetlen voltam magammal és a környezetemmel is. Nem értettem, ha képes voltam véghez vinni egy ekkora kihívást, most miért nem nyomom tövig a gázt? Miért vesztegetem piszlicsáré ügyekre az időm? Ennél sokkal többre vagyok képes!
Ez persze néhány nap után átkattant bennem, de úgy hiszem, több hónapba telt, mire teljesen lecsengett bennem az élmény, és a fizikai megterhelést gondolatokra, majd szavakra tudtam váltani. Nem volt egyszerű kinyerni az út esszenciáját, de sikerült: Gáborral végül egy közös könyvben foglaltuk össze a tapasztalatainkat. (Ketten a világ végén, Páros transzgrönlandi expedíció, – a szerk.) Jelenleg – többek között – cégeknek tartok előadásokat krízishelyzet kezelésről, kitartásról és a célok eléréséről mert tudom, hogy pont ugyanerre a hozzáállásra van szükség az expedíción kívüli életben is!
Mennyire tudtad a Grönlandon átélt „jelenben lenni” érzést átmenekíteni a szürke hétköznapokba?
Az expedíció során jóval ingerszegényebb környezetben voltam, mint amiben – átlagosan – mindannyian élünk. Szinte kizárt, hogy egész nap fókuszáltak legyünk és csak azzal foglalkozzunk, amit épp csinálunk! Épp nemrég történt velem, hogy egyszerre próbáltam meg főzni, palacsintát sütni és takarítani. Mondanom sem kell, hogy odaégettem a kaját, a palacsinta szétesett, és a takarítás sem sikerült túl fényesen... (Nevet.) Ilyenkor fújok egyet, és azt mondom: oké, akkor vegyük lépésről lépésre a feladatokat. Hiszen úgyis minden megvár, akkor már jó lenne, ha az újrázás miatt nem csinálnék magamnak extra munkát! Nem így van?