előfizetésem
Hírlevél
Amir Jamshidi: „Egy Big Mac változtatta meg az életemet”
Egy McDonald’s-ban, egy Big Mac mellett indult minden, ma pedig a Vogue és a világ legnagyobb divatvárosai keretezik ugyanannak a történetnek a folytatását. Amir Jamshidi képei nem ruhákat mutatnak be, hanem olyan világokat, ahol a tökéletesség mindig épp egy pillanattal van elcsúszva a valóságtól. És néha egyetlen véletlen elég ahhoz, hogy egy élet végérvényesen irányt váltson.
Amir Jamshidi neve ma már nemzetközi divatlapok hasábjain látható, azonban az ő története nem a klasszikus „nagy áttörés” forgatókönyve szerint íródott. Sokkal inkább apró, hétköznapi pillanatokból rajzolódik ki: utcákból, fényekből, emberekből és egy teljesen jelentéktelennek tűnő étkezésből, amely végül egy egész karrier irányát írta át. És talán éppen ez az, ami miatt a munkái is másképp működnek: minden kép mögött ott van a véletlen emléke, az utcák zajának lenyomata és azoknak a pillanatoknak az érzése, amelyeket senki sem tervezett meg előre.
Fotósként több mint egy évtizede dolgozik különböző országokban, mégis nehéz lenne egyszerűen divatfotósnak nevezni. Munkái egyszerre vizuális narratívák és érzelmi lenyomatok: gondosan komponált világok, amelyekben valami mindig kicsúszik a tökéletesség kontrollja alól és éppen ettől válnak élővé.
A kérdés így nem az, hogy mit látunk a képein, hanem az, hogy mit érzünk közben, és mennyire tudjuk elhinni, hogy mindez valóban csak egy megkomponált jelenet. Beszélgetésünkben nemcsak a divatfotózás kulisszái nyílnak meg, hanem egy alkotói gondolkodás is, amely a szépség, az identitás és a valóság határán mozog.
Patrick Domingo: Egy jó fotóhoz nem elég megnyomni azt a bizonyos gombot, lélekre is szükség van
Hogyan mutatkoznál be röviden: ki vagy fotósként és emberként?
Divatfotósként dolgozom több mint egy évtizede, különböző országokban és kultúrákban. A munkám valahol a narratíva és az esztétika között helyezkedik el, olyan képek érdekelnek, amelyek egyszerre megkomponáltak és érzelmileg hitelesek. Emberként nagyon megfigyelő és ösztönös vagyok. Úgy gondolom, ez közvetlenül megjelenik abban, ahogyan látom és megörökítem az embereket.
Miért kezdtél el fotózni, és mi vonzott konkrétan a divatfotózásban?
Elég korán kezdtem fotózni, kezdetben csak kíváncsiságból, embereket, fényt és pillanatokat figyeltem. Idővel rájöttem, hogy a divatfotózás lehetőséget ad arra, hogy ne csak dokumentáljak, hanem világokat építsek. Ez ötvözi a történetmesélést, a stylingot, a castingot és az érzelmeket, ami számomra sokkal izgalmasabb, mint más műfajok.
Hogyan hatott az életed, a háttér és a személyes történeted a vizuális stílusodra?
Az, hogy különböző kultúrák között nőttem fel, biztosan formálta azt, ahogyan a szépséget látom. Természetesen vonzanak az ellentétek, a lágyság és erő, hagyomány és modernitás. Ez a feszültség gyakran megjelenik a munkáimban. A hátterem érzékenyebbé tett az identitásra és a jelenlétre is, ezért a képeimben gyakran maga az alany kerül előtérbe, nem csak a ruhák.
Mely márkák, magazinok vagy együttműködések voltak meghatározó pillanatok a karrieredben?
Olyan magazinokban való megjelenés, mint a Vogue vagy az Elle, fontos megerősítés volt a pályám elején, de a legmeghatározóbb pillanatokat inkább azok az együttműködések jelentették, ahol teljes kreatív bizalmat kaptam. Ezek a projektek segítettek abban, hogy kialakítsam a saját vizuális nyelvemet, és ne csak képeket készítsek, hanem történeteket formáljak.
A világ mely részein dolgoztál, és mely helyszínek inspiráltak leginkább?
A világ különböző részein dolgoztam, többek között olyan városokban, mint New York, Los Angeles, Tokió, Szöul, Párizs és Budapest. Európában Párizs és Budapest volt rám különösen nagy hatással, míg Európán kívül Tokió és New York formálta erősen azt, ahogyan a divatra és a mozgásra tekintek. Mindig azok a városok vonzanak, ahol keveredik a kultúra, az energia és erős vizuális identitás van jelen.
Milyen különbségeket látsz a kultúrák között a szépség, a divat és a vizuális gondolkodás terén?
Egyes kultúrákban a szépség inkább letisztult és idealizált, míg másokban inkább az egyéniség és a karakter kerül előtérbe. Úgy látom, hogy a nyugati divat gyakran a tökéletesség felé hajlik, míg más régiók érdekesebb módon fogadják el a tökéletlenséget. Számomra a legerősebb képek általában valahol a kettő között vannak, kifinomultak, de mégis emberiek.
Miért fontos számodra az utcai fotózás, és mit ad a munkádhoz a high fashion mellett?
A street fotózás földön tart. Emlékeztet arra, hogy nem mindent kell kontrollálni vagy tökéletesre csiszolni. Behozza a kiszámíthatatlanságot és az őszinteséget a munkámba. Amikor visszatérek a divatfotózáshoz, ez a hatás segít elkerülni, hogy a képek túl mesterségesek vagy a valóságtól elszakadtak legyenek.
Hogyan közelíted meg a retusálást? Hol húzod meg a határt finomítás és túlzás között?
Számomra a retusálás inkább finomítás, nem átalakítás. Igyekszem megtartani a bőr textúráját, a természetes részleteket és azokat a tökéletlenségeket, amelyek karaktert adnak. A határ ott van átlépve, amikor a kép elveszíti az emberi jellegét. Ha az alany már nem tűnik valóságosnak, akkor a kép tisztán grafikává válik és ez nem az, ami érdekel.
Kik állnak a lencse túloldalán? – A divatfotográfia legkiemelkedőbb alakjai
Mit gondolsz, milyen hatása van a mesterséges intelligenciának a divatfotózásra, fenyegetésnek vagy lehetőségnek látod?
Az AI-t inkább eszköznek látom, nem fenyegetésnek. Biztosan megváltoztatja a gyártást és a sebességet, de nem tudja helyettesíteni az emberi ösztönt, ízlést és érzelmi kapcsolatot. A kockázat az, hogy a képek túl egysíkúvá vagy túlságosan gyártottá válnak. A lehetőség pedig az, hogy okosan használjuk anélkül, hogy elveszítenénk a szerzői hangot.
Hogyan látod a divatfotózás jövőjét? Merre tart a high fashion vizuális világa?
Úgy gondolom, az iparág ismét az autentikusság felé mozdul. A közönség egyre érzékenyebb arra, mi tűnik valóságosnak és mi túlzottan megkomponáltnak. Ugyanakkor a technológia továbbra is kitágítja a vizuális határokat. A fotósok kihívása az lesz, hogy egyensúlyt találjanak az innováció és az identitás között, hogy ne veszítsék el a saját hangjukat.
Van kapcsolatod Magyarországgal? Hogyan látod a régió kreatív szcénáját?
Budapest erősen hatott rám, mind személyesen, mind kreatívan. Ez egy olyan város, amely sokat adott a látásmódomhoz és a munkámhoz, és úgy érzem, a kreatív fejlődésem egy részét neki köszönhetem. Ugyanakkor nagy potenciált látok a helyi szcénában is, egyre növekvő energia és kísérletező kedv jellemzi, ami izgalmassá teszi.
Van olyan személyes történet, kép vagy élmény rólad, amit nem osztottál meg széles körben, de szeretnéd, ha az olvasók tudnának róla?
Valójában van egy vicces történet a kezdeti időszakomból. Egy McDonald’s-ban ültem, ettem egy Big Macet, és mellettem volt a fényképezőgépem. Két lány odajött hozzám a kamera miatt, beszélgetni kezdtünk, és végül megbeszéltünk egy fotózást. A fotózás után derült ki, hogy valójában ismert modellek voltak, amit akkor még nem tudtam. Ezek a képek végül megváltoztatták a karrierem irányát. Szóval valahol egy Big Mac megváltoztatta az életemet.
A cikkben szereplő képek Amir Jamshidi milánói editorial sorozatából, a Sussurri Di Rosso-ból származnak, amely a fotós legfrissebb vizuális munkáinak egyik kiemelt anyaga.
