előfizetésem
Hírlevél
Sorrentino új filmjében visszatér a felelősség, kétely és megbocsátás nagy kérdéseihez
„A kétely gyakorlása az egyik legfontosabb tulajdonság, amelyet egy politikusnak birtokolnia kellene. Ma túl sok a bizonyosság, amelyek mögött nincs valódi ideológia. A kétely nem gyengeség, hanem erény” – fogalmazta meg Paolo Sorrentino a La Grazia (A kegyelem) eszenciáját.
A kegyelem középpontjában Mariano De Santis (Toni Servillo), az olasz köztársasági elnök áll, aki hivatali idejének utolsó, úgynevezett „fehér szemeszterében” (semestre bianco) két súlyos kegyelmi kérelemről és egy, az eutanáziát legalizáló törvényjavaslatról kénytelen dönteni. A film nemcsak a politikai, hanem egy személyes drámát is bemutat: Mariano özvegy, felesége, Aurora halála óta magányos, és a múlt árnyai – különösen felesége hűtlenségének gyanúja – tovább nehezítik döntéseit.
A két kegyelmi kérvény emiatt személyessé válik számára: az egyik egy tanár, Cristiano Arpa, aki Alzheimer-kóros feleségét ölte meg, hogy megszabadítsa a szenvedéstől; a másik Isa Rocca, egy nő, aki bántalmazó férjét ölte meg önvédelemből. A társadalmi és morális megítélés mindkét esetben rendkívül megosztott, és Mariano kénytelen szembenézni
a törvény, az igazságosság és a valódi kegyelem közötti feszültségekkel.
Ezzel párhuzamosan a parlament elé kerül egy törvényjavaslat, amely az eutanázia legalizálását célozza meg. Mariano lánya, Dorotea – aki egyben jogász és apja tanácsadója – támogatja a javaslatot, ezért generációs és világnézeti különbségek is felszínre kerülnek kettejük között. A film végig kíséri Mariano belső vívódását, amelyben a múlt, a személyes veszteség, a hatalom felelőssége és a társadalmi elvárások egyaránt szerepet játszanak.
A film végén Mariano meghozza döntéseit, ezzel egyszerre vállalva a felelősséget és felszabadítva önmagát is. A valódi „kegyelem” azonban nemcsak jogi aktus, hanem a múlt elengedése, a megbocsátás és a személyes felszabadulás gesztusa is – ezt szimbolizálja Dorotea döntése, hogy apja mandátumának lejárta, egyúttal személyes „szabadulását” követően beiratkozik egy tánciskolába és új életet kezd.
Igazi sztárparádé Jim Jarmusch legújabb filmje, kár, hogy nem jutott be az Oscar-mezőnybe
Létezik ideális politikus?
Paolo Sorrentino a film kapcsán többször hangsúlyozta, hogy a film nem egy konkrét politikus portréja, hanem egy általánosabb, eszményi politikusi magatartás keresése. A rendező elmondása szerint a történet alapját egy valós, olaszországi kegyelmi ügy adta: Sergio Mattarella köztársasági elnök egy Alzheimer-kóros feleségét megölő idős férfinak adott kegyelmet. Ez a hír indította el Sorrentinót a forgatókönyv megírásában.
A rendező szerint a film célja, hogy bemutassa, milyen lehetne az ideális politikus: „Minden nap olvasunk a hírekben olyan politikusi döntésekről, amelyek indulatból, erőfitogtatásból vagy furcsa, torz gazdasági elképzelésekből fakadnak. Ezzel szemben én azt akartam megmutatni, milyennek kellene lennie egy politikusnak”.
A rendező személyes motivációi között szerepel a generációk közötti párbeszéd, amelyet Mariano és lánya, Dorotea kapcsolatán keresztül ábrázol. Sorrentino saját apai élményeit is beépítette a filmbe, különösen a jelenkori világ megértésének nehézségeit és a fiatalabb generációk iránti bizalmat. Művészi szempontból A kegyelem visszatérés Sorrentino klasszikusabb, szemlélődőbb stílusához, amelyben a nagy kérdések – élet, halál, megbocsátás, hatalom – személyes, intim szinten jelennek meg. A filmben a humor, az irónia és a vizuális költészet is fontos szerepet kap, de mindez egy visszafogottabb, meditatívabb keretben, mint a rendező korábbi, barokkosabb alkotásaiban.
Ez Sorrentino tizenegyedik nagyjátékfilmje, és a hetedik közös munkája Toni Servillóval. A film szorosan kapcsolódik a rendező korábbi, politikai témájú alkotásaihoz, mint az Il Divo (2008) és a Loro (2018), amelyekben szintén a hatalom, a politika és a személyes élet összefonódása állt a középpontban. A két korábbi művel ellentétben A kegyelem a hatalom gyakorlását nem a cinizmus vagy a groteszk felől, hanem a felelősség, a kétely és a megbocsátás felől közelíti meg.
A filmben a politika nem színpad, hanem a magányos, belső küzdelem terepe, amelyben a főhősnek saját múltjával és lelkiismeretével kell szembenéznie. A rendező hangsúlyozta, hogy Servillo alakításában a legfontosabb szempont az volt, hogy a karakter ne csússzon át érzelgősségbe: „A leggyakoribb instrukcióm az volt, hogy tartsuk vissza az érzelmeket, ne engedjük, hogy a karakter túlzottan elérzékenyüljön. Toni arca, jelenléte önmagában is elég ahhoz, hogy a néző érezze a karakter emberi oldalát”.
Maggie Gyllenhaal filmje, A menyasszony! egy testhorrorba ágyazott feminista kiáltvány lett
Monumentális és intim
A mellékszereplők között találjuk Massimo Venturiellót (Ugo Romani), Milvia Mariglianót (Coco Valori), Orlando Cinque-t (Massimo Labaro), Giuseppe Gaianit (Lanfranco Mare), Linda Messerklingert (Isa Rocca), Vasco Mirandolát (Cristiano Arpa), valamint a modern pápát alakító Rufin Doh Zeyenouint. A szereplőválogatás során Sorrentino a karakterek egyediségét, arcuk „fellinis” jellegét, valamint a hitelességet tartotta szem előtt.
Külön érdekesség, hogy a filmben cameo szerepet kapott az olasz rapper Guè Pequeno, aki saját magát alakítja, és a film egyik ironikus, generációs szakadékot áthidaló jelenetében tűnik fel.
A filmben az apa-lánya kapcsolat nem klisékre épül, hanem intellektuális, érzelmi és szakmai szinten is összetett. „Nem kerestem konkrét mintát, inkább egy általános, eszményi karaktert akartam megformálni. Az volt az izgalmas, hogy egy olyan embert alakíthatok, aki teljesen más, mint én magam. Az apa-lánya kapcsolatban pedig az intellektuális párbeszéd volt a legérdekesebb”. – mondta Toni Servillo a köztársasági elnök karakteréről.
Anna Ferzetti is otthon érezte magát Dorotea szerepében: „A karakteremhez személyes élmények is kötnek, hiszen az apám is nagy hatással volt rám. A filmben a szabadság, az önmegvalósítás keresése áll a középpontban, amelyet Dorotea végül a táncban talál meg”.
A film operatőre Daria D’Antonio, aki Sorrentino előző filmjeiben (pl. Parthenope, È stata la mano di Dio) is dolgozott a rendezővel. D’Antonio az első női operatőr, aki David di Donatello-díjat nyert, és munkáját a fényekkel, színekkel való érzékeny játék, valamint a kompozíciók festői kidolgozottsága jellemzi. A film képi világa egyszerre monumentális és intim: a tágas palotabelsők, a geometrikus terek, a barokkos díszletek mind a hatalom magányát, a döntések súlyát hangsúlyozzák. A lassú kameramozgások, a hosszú beállítások, a szimmetrikus kompozíciók Sorrentino védjegyei, de A kegyelemben mindez visszafogottabb, szemlélődőbb formában jelenik meg.
A filmzene több szerző munkája: Sorrentino elmondása szerint a zene már a forgatókönyv írásakor fontos szerepet kapott, és a filmben hallható dalok egy része azokból került kiválasztásra, amelyeket a rendező maga is hallgatott az alkotói folyamat során.
A La Grazia központi témái, az eutanázia és a kegyelem jogintézménye, amelyek 2025-ben is élénk társadalmi és politikai viták tárgyát képezték Olaszországban: az eutanázia legalizálása körüli vita különösen aktuális volt, hiszen tavaly Toszkána lett az első olasz régió, ahol regionális szinten engedélyezték az eutanáziát, miközben országos szinten továbbra is rendezetlen maradt a kérdés.
A filmben Mariano elnöknek nemcsak jogi, hanem etikai döntéseket kell hoznia:
vajon ki érdemli meg a kegyelmet, és ki dönthet élet és halál felett?
Az eutanázia törvényjavaslat kapcsán a film a következő kérdést teszi fel: „Di chi sono i nostri giorni?” vagyis „Kié a mi időnk?”. Ez a kérdés a személyes autonómia, az emberi méltóság és a társadalmi felelősség határterületeit járja körül. A film nem ad egyértelmű választ, hanem a kétely, a bizonytalanság, a felelősség vállalásának fontosságát hangsúlyozza. Sorrentino célja, hogy a nézőt is gondolkodásra késztesse, és elindítsa a párbeszédet ezekről a kényes, de elkerülhetetlen kérdésekről.
